
Elég morbid, de mindenképp beszédes álmot kaptam pénteken. Azt láthattam, hogy éjszakai sötétség volt, én pedig egy nagy vastag fal előtt álltam, amely az egyiptomi piramisokhoz hasonlóan magas és erős volt. Több ilyen fal is volt, azt azonban nem láthattam, hogy a falaknak piramis alakja volt-e, mert közelebb voltam a falhoz, és sötét is volt. Annyit viszont láthattam, hogy halottak koporsói vannak becsúsztatva a falba a téglák közé, mint valami kihúzható és visszatolható fiókok.
Kissé átjárt a félelem és a borzongás attól, amit megtenni készültem, és a hideg is kirázott a gondolattól, hogy vajon többet fogok-e ártani azzal, hogy felkeltem és kiengedem a halottakat a sírokból, mint amennyi haszna lesz ennek… hiszen tisztában voltam vele, hogy beláthatatlan következményei lehetnek ennek a lépésnek. Ám ugyanakkor azt is tudtam, hogy ezért vagyok itt, és éreztem a késztetést is, hogy megtegyem.
Így hát feltámadtak a sírokból a halottak közül sokan, mint egy csettintésre vagy gombnyomásra, - nem tudom, hogy pontosan milyen módon indíthattam el ezt a folyamatot - hirtelen egymás után kezdtek megnyílni a falban lévő sírok, és jöttek kifele a halottak. A jelenet eléggé ijesztő volt. Eddig a pontig kívülről láthattam a jelenetet, amint a halottak felkelnek és kijönnek.
A következő jelenetben azonban én is bele lettem helyezve az egyik ilyen felkelt halott férfinak a bőrébe, testébe. Éreztem, hogy jaj de jó, hogy most már végre élek, de tudtam azt is, hogy azért keltünk fel mindannyian, hogy háborúzzunk. Így hát nagy erővel és eltökéltséggel készültünk a háborúba, ugyanúgy, mint az összes többi sírból felkelt halott is. Hogy ki ellen vagy mi ellen, azt nem igazán tudtuk, de nem is merült fel ez a kérdés, a lényeg csak az volt, hogy élünk, ami azt jelenti, hogy háborúznunk kell. Senkinek nem fordult meg olyan gondolat sem a fejében, hogy ő nem akar harcolni, mindenki úgy fogta fel, mintha magától értetődő lenne, hogy háborúba kell menni, és mintha amúgy sem lenne semmi más értelme az életnek, mint háborúzni.
Majd láthattam azt is, hogy a katonák a háborúra készülés részeként sorban állnak, és beoltják őket valami injekcióval, hogy nehogy megbetegedjenek a háborúban, és ne tudjanak esetleg harcolni… Arra nem emlékszem, hogy én kaptam-e ilyen oltást, és arra sem, hogy a tényleges háborús összecsapásokat láttam-e vagy átéltem-e, ezek valahogy kimaradtak számomra. A tudatomban azonban mindvégig benne volt az, hogy háborúban vagyunk.
Majd azt is láthattam, ismét külső szemlélőként, hogy egy bizonyos idő múlva megtörtént a halottaknak a sírokba való visszafekvése is. Mint ahogy a feltámadásukkor, ugyanúgy, egy csettintésre vagy parancsszóra, szinte egyszerre mentek vissza az addig élő és háborúzó halottak, ki-ki a saját fekhelyére. Mint amikor este takarodót fújnak, és lefekvés van az ágyakba, reggel pedig ébresztő és felkelés az ágyakból… Annyi különbséggel, hogy mindenki tudta, hogy itt halottakról meg koporsókról van szó, és hogy a következő ébredéskor nem mindenki fog ismét felkelni onnan, csak azok, akiknek életük lesz.
Aztán egy idő után újra láthattam, hogy ismét megnyílnak a falakban a sírok, és ismét kikelnek onnan némelyek, akiknek megadatott. Én pedig ismét visszakerültem ugyanabba a férfitestbe, mintha ki sem kerültem volna abból, és minden ugyanúgy folytatódott, ahogy abbamaradt: ismét háborúba készülődtünk. Mint katona, a háború színhelye felé utaztam egy buszon. A buszon odalépett és szóba elegyedett velem egy lány, akiről tudtam, hogy most feltámadhatott ő is, de neki nincs több élete, hogy a következő alkalommal ismét feltámadhasson. Így neki, amikor lejár ez a feltámadási időszak, végleg vissza kell mennie a sírhelyére. Láttam rajta, hogy szomorú is meg fél is emiatt. Beszélgetés közben közeledni próbált hozzám, én azonban tudtam, hogy van nekem valahol egy barátnőm, akit a háború miatt hátra hagytam, és akihez hűségesnek kellene lennem…
Azonban a lány, akivel a buszon beszélgettem, egyszer csak magához húzott és elkezdett velem csókolózni. A fejemben kavarogtak a gondolatok, és tudtam, hogy ez a lány tulajdonképpen azért csókolózik most velem, mert életet akar általam szerezni… És mivel megsajnáltam, nem ellenkeztem, hagytam, hogy csókoljon, és én is viszonoztam a csókját. Azonban semmiféle testi vonzalmat nem ébresztett bennem a csókja, és olyan számomra idegennek éreztem a testét, az ajkait pedig csak nedves húsnak, semmi többnek. Gondoltam, hogy ő így most talán kaphat életet, de vajon miféle életet szerezhet általam? Milyen élet ez, amely csak a háborúról szól, semmi másról? És mi lesz az én barátnőmmel? Vajon hűtlenségnek számít-e a részemről ez, amit én most éppen teszek vele, vagy mivel nem testi vonzalomból, hanem csak azért teszem, hogy élete legyen, ilyen esetben mégsem hűtlenség?
Ennyi volt az álom. Az elmúlt két nap alatt többször eszembe jutott, gondolkodtam rajta, hogy vajon mit jelenthet. De csak mára kaptam meg rá a megértést, amely amolyan bevillanás-szerűen jött. Azt érthettem meg, hogy az álom részben ezt az elbukott földi, világi létünket mutatja meg, részben pedig a lelki feltámadás utáni földi létére világít rá azoknak, akik egyáltalán feltámadhatnak hit által.
Nézzük először azt a jelentést, amely a világiakhoz szól: mindaddig, amíg világi életünket éljük, csak azt hisszük, hogy élünk, de valójában halottak vagyunk: csak testileg élünk, a lelkünk azonban halott, és a bűneink rabságában (koporsójában) fetrengünk, anélkül, hogy tudnánk arról. Ezért nincs lelki békességünk a Teremtő Atyától, Krisztus által, aminek következménye az, hogy szinte állandó harcban vagyunk embertársainkkal, a sors nehézségeivel és mindennel szemben. Ezt az állandó harcot, és gyakran embertársaink elnyomásán, eltiprásán keresztül vezető utat hisszük lehetőségnek a felfelé kapaszkodásra, az ilyen elbukott, egoista létet hisszük normálisnak, ezt hisszük életnek, pedig ez valójában halál, lelki szempontból nézve legalábbis mindenképp. Ilyen földhözragadt állapotban szükségünk van arra, hogy más emberekre támaszkodjunk, és tőlük kapjunk energiát, életerőt, mert Istentől nem sokat kaphatunk arra, hogy azt a földi hiábavalóságokra pazaroljuk. Ezért van annyi olyan ember, aki becsapja, kihasználja, kizsákmányolja, bűnre csábítja vagy lehúzza a másikat, és ezért van annyi energiavámpír és nárcisztikus ember is.
A Jelenések könyvében a következő ideillő sorokat olvashatjuk:
„(…) Tudom a te dolgaidat, hogy az a neved, hogy élsz, és halott vagy.
Vigyázz, és erősítsd meg a többieket, a kik halófélben vannak; mert nem találtam a te cselekedeteidet Isten előtt teljeseknek.
Megemlékezzél azért, hogyan vetted és hallottad; és tartsd meg, és térj meg. Hogyha tehát nem vigyázol, elmegyek hozzád, mint a tolvaj, és nem tudod, mely órában megyek hozzád.” (Jel. 3:1-3)
Most pedig lássuk azt a jelentést, amely azoknak szól, akiket megérint a Krisztus, és hit által lélekben feltámadhatnak, és elindulhatnak az újjászületés keskeny útján.
Amíg e földi létben és múlandó emberi testben vagyunk, ha lelkileg fel is ébredünk és megváltozik az életfelfogásunk meg a céljaink egyaránt, a háború továbbra sem szűnik meg, csak átalakul: most már nem embertársaink ellen kell harcolnunk, és többé már nem elkeseredetten, hanem inkább értük, és magunkért is természetesen, Krisztus által kapott lelki békével és reménységgel: a hit nemes harcát kell megvívnunk, ahogy Pál apostol nevezte ezt, a Földi létből történő eltávozása előtt írt soraiban:
„Harczold meg a hitnek szép harczát, nyerd el az örök életet, a melyre hívattattál, és szép vallástétellel vallást tettél sok bizonyság előtt.” (1 Tim. 6:12)
„Mert én immár megáldoztatom, és az én elköltözésem ideje beállott.
Ama nemes harczot megharczoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam:
Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Úr ama napon, az igaz Bíró; nemcsak nékem pedig, hanem mindazoknak is, a kik vágyva várják az ő megjelenését.” (2 Tim. 4:6-8)
Harcolnunk kell hittel a világ csábításai ellen, és meg kell maradnunk a hitben akkor is, ha provokálnak, gúnyolnak, bolondnak vagy szektásnak csúfolnak minket a hitünk és az elhívásunk miatt. Ki kell tartanunk akkor is, ha embertársaink nem értik meg azt, hogy mi történik velünk, hogy miért változtunk meg annyira, miért gondolunk folyton Atyánk dolgaira, és miért teszünk bizonyságot a Krisztusról, és mindarról, amit Tőle kaptunk. Atyánk ilyenkor valamelyest különválaszt minket a világtól, hogy a Szentlélek által tudjon formálni bennünket lélekben.
Ha ez nem sikerül, nem vagyunk hűségesek Atyánk elhívásához, hallgatunk embertársainkra, és továbbra is az emberek elvárásainak akarunk megfelelni Isten helyett, akkor elbukhatunk, visszaszippanthat magába a világ, visszakerülhetünk a régi életünkbe (kivettetünk a külső sötétségre), újra asszimilálódhatunk a társadalomba, és lélekben ismét halottakká válhatunk, csupán testi emberként élve újra, „visszasétálunk és visszafekszünk a sírba”, ahonnan nemrég felkeltünk.
És vannak azok az emberek, akiket megérint a feltámadás szele, de mégsincs igazán önálló lelki életük, mint annak a lánynak az álomban, akinek nem volt következő élete, és azért csókolózott velem, hogy életet szerezzen: ők azok, akik meghallva az Evangéliumot, az Örömhírt, bár hinnének valamelyest, mégsem elég eltökéltek a hit útján. Ők nem tesznek bizonyságot arról, amit kapnak Krisztustól Lélek által, csak mások bizonyságait hallgatják meg. Ám, ha ők maguk nem osztják meg embertársaikkal azt a lelki táplálékot, amit kaptak, vagy más kifejezéssel élve, ha nem fektetik be a fentről kapott talentumokat, hogy azok tudjanak szaporodni, akkor nem tudnak lélekben önállóvá válni, a hitben növekedni, és személyes kapcsolatot ápolni Krisztussal és Atyánkkal. A prédikációk és a bizonyságok hallgatása nem elég ahhoz, hogy igazi, örökkön tartó lelki életünk legyen, mert az ilyen emberek csak lopják a lelki életet azoktól, akiknek van. Hiába csókolják az élőket, hiába csüngenek a bizonyságtevők ajkain, vagyis hallgatják a lelki életet élők ajkai által szóló Lélek üzeneteit, ez nem helyettesítheti a Krisztussal való személyes kapcsolatot. Ez nem elég arra, hogy ők is megmaradjanak a lelki életben, mert azt csak a Krisztustól személyesen lehet megkapni, nem bizonyságtevők hallgatása vagy bizonyságaik olvasása által. Mert a bizonyságtevők ajkai nem tudnak életet adni, az ő szavaik csak arra elegendők, hogy átadják Atyánk meghívását az Életre, illetve némely más üzenet és tanulság átadására is hasznosak lehetnek, de arra már nem alkalmasak, hogy személyes kapcsolatban legyünk, maradjunk Krisztussal, hogy Atyánk az Ő akarata szerint formáljon bennünket.
Ha pedig egy bizonyságtevő azt hiszi, vagy elhiteti egy másik emberrel, hogy ő életet tud adni neki, az hűtlenséget követ el Krisztussal szemben… Mint ahogy tettem én az álomban, amikor viszonoztam annak a lánynak a csókját, mert azt hittem, hogy én - aki szintén csak egy kegyelemre szorult nyomorult vagyok - életet adhatok neki, pedig valójában csak én magam is hűtlenné váltam az igazi társamhoz, aki nem más, mint az én Megváltóm, a Krisztus. Azáltal váltam hűtlenné az álomban, hogy nem Arra irányítottam a figyelmet, Akitől tényleg életet kaphatunk, hanem én magam tetszelegtem a megmentő szerepében. Ez pedig egy komoly figyelmeztetés a bizonyságtevőknek, hogy vigyázzanak, nehogy ebbe a bűnbe beleessenek, mert nagy lehet számukra az ilyenféle kísértés.
A Bibliában talán leginkább a tíz szűz példázata, valamint a talentumok példázata tudja szemléltetni ezt:
„Akkor hasonlatos lesz a mennyeknek országa ama tíz szűzhöz, a kik elővevén az ő lámpásaikat, kimenének a vőlegény elé.
Öt pedig közülök eszes vala, és öt bolond.
A kik bolondok valának, mikor lámpásaikat elővevék, nem vivének magukkal olajat;
Az eszesek pedig lámpásaikkal együtt olajat vivének az ő edényeikben.
Késvén pedig a vőlegény, mindannyian elszunnyadának és aluvának.
Éjfélkor pedig kiáltás lőn: Ímhol jő a vőlegény! Jőjjetek elébe!
Akkor felkelének mind azok a szűzek, és elkészíték az ő lámpásaikat.
A bolondok pedig mondának az eszeseknek: Adjatok nékünk a ti olajotokból, mert a mi lámpásaink kialusznak.
Az eszesek pedig felelének, mondván: Netalán nem lenne elegendő nékünk és néktek; menjetek inkább az árúsokhoz, és vegyetek magatoknak.
Mikor pedig venni járnak vala, megérkezék a vőlegény; és a kik készen valának, bemenének ő vele a menyegzőbe, és bezáraték az ajtó.
Később pedig a többi szűzek is megjövének, mondván: Uram! Uram! nyisd meg mi nékünk.
Ő pedig felelvén, monda: Bizony mondom néktek, nem ismerlek titeket.
Vigyázzatok azért, mert sem a napot, sem az órát nem tudjátok, a melyen az embernek Fia eljő.
Mert épen úgy van ez, mint az az ember, a ki útra akarván kelni, eléhívatá az ő szolgáit, és a mije volt, átadá nékik.
És ada az egyiknek öt tálentomot, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek az ő erejéhez képest; és azonnal útra kele.
Elmenvén pedig a ki az öt tálentomot kapta vala, kereskedék azokkal, és szerze más öt tálentomot.
Azonképen a kié a kettő vala, az is más kettőt nyere.
A ki pedig az egyet kapta vala, elmenvén, elásá azt a földbe, és elrejté az ő urának pénzét.
Sok idő múlva pedig megjöve ama szolgáknak ura, és számot vete velök.
És előjövén a ki az öt tálentomot kapta vala, hoza más öt tálentomot, mondván: Uram, öt tálentomot adtál vala nékem; ímé más öt tálentomot nyertem azokon.
Az ő ura pedig monda néki: Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te uradnak örömébe.
Előjövén pedig az is, a ki a két tálentomot kapta vala, monda: Uram, két tálentomot adtál volt nékem; ímé más két tálentomot nyertem azokon.
Monda néki az ő ura: Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te uradnak örömébe.
Előjövén pedig az is, a ki az egy tálentomot kapta vala, monda: Uram, tudtam, hogy te kegyetlen ember vagy, a ki ott is aratsz, a hol nem vetettél, és ott is takarsz, a hol nem vetettél;
Azért félvén, elmentem és elástam a te tálentomodat a földbe; ímé megvan a mi a tied.
Az ő ura pedig felelvén, monda néki: Gonosz és rest szolga, tudtad, hogy ott is aratok, a hol nem vetettem, és ott is takarok, a hol nem vetettem;
El kellett volna tehát helyezned az én pénzemet a pénzváltóknál; és én, megjövén, nyereséggel kaptam volna meg a magamét.
Vegyétek el azért tőle a tálentomot, és adjátok annak, a kinek tíz tálentoma van.
Mert mindenkinek, a kinek van, adatik, és megszaporíttatik; a kinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, a mije van.
És a haszontalan szolgát vessétek a külső sötétségre; ott lészen sírás és fogcsikorgatás.” (Máté 25:1-30)