Tegnap éjszaka olyan álmot kaptam Atyánk kegyelméből, amelyben egy ismerősöm (nem emlékszem, hogy ki) örökbefogadott egy újszülött kisbabát. Készült megetetni a kisbabát, és melegített neki tejet a cumisüvegbe, majd elkészített egy zacskós krémlevest pirított zsemlekockákkal is, hogy majd azt is odaadja a babának a tej után.

Én csak néztem, hogy mit csinál, majd mondtam neki, hogy, ugye, nem gondolja komolyan, hogy azt a levest a kisbabának fogja adni? Majd felvilágosítottam arról, hogy az ilyen kicsi babáknak még csak tejet szabad adni, mert még nem készült fel erre nekik az emésztőrendszerük. 4 hónapos koráig ne adjon neki szilárd táplálékot, akkor jöhetnek a pépes ételek, amikor már legalább 4 hónapos lesz. És még ezután is sokáig nem ehet még zacskós levest, pirított zsemlekockákkal, mert még rágni sem fog tudni, amíg fogai nincsenek.

Ennyi volt az álom. A megértés pedig az, hogy Isten, amikor elhív bennünket, hogy szülessünk újjá és legyünk az ő gyermekei, akkor Ő sem a "kemény eledellel" kezdi a mi lelki táplálásunkat, hanem "tejjel", vagyis a könnyebb táplálékkal. Nem szembesít azonnal a bűneinkkel, hanem kedvesen hívogat magához, szinte udvarol nekünk. Majd a keményebb eledelt, vagyis a bűneinkkel való szembesülést is megkapjuk, amikor itt van az ideje, mert fontos, hogy megláthassuk azt is, hogy mi van még bennünk, és mitől kell még Atyánk megtisztítson minket. 

Ugyanígy, mi is, amikor elkezdünk beszélni valakivel és bizonyságot teszünk neki Istenről, illetve átadjuk neki Atyánk meghívóját, akkor fontos, hogy mi is kedvesen, először a könnyebb eledellel, pl az Örömhírrel, az Evangéliummal kezdjük az ő meghívását. Ne a kemény eledellel kezdjük rögtön "táplálni", pl. azzal, hogy elkezdünk vádaskodni, hogy ő ilyen meg olyan bűnös, mert akkor azzal csak elriasztjuk őt, és így nem fog az igazság után, és a Mennyek országába vágyakozni.

Az alábbi, meseszerű bibliai történethez kaptam Lélek által megértést a minap, a jó Atyánk kegyelméből, és ezt szeretném most megosztani veletek.

"Amikor Kapernaumba értek, odamentek Péterhez azok, akik a templomadót szedik, és megkérdezték tőle: A ti mesteretek nem fizet templomadót? De igen – felelte. És amikor bement a házba, mielőtt még szólt volna, Jézus megkérdezte: Mit gondolsz, Simon, a földi királyok kiktől szednek vámot vagy adót: a fiaiktól vagy az idegenektől? Miután így felelt: Az idegenektől – Jézus ezt mondta neki: Akkor tehát a fiak szabadok. De hogy ne botránkoztassuk meg őket, menj a tengerhez, vesd be a horgot, és fogd ki az első halat, amely ráakad! Amikor felnyitod a száját, találsz benne egy ezüstpénzt, vedd ki, és add oda nekik értem és érted!." (Máté 17:24-27 RÚF)

Péter tehát, mint akkor még "zöldfülű" tanítvány, nem volt tisztában azzal, hogy Jézus, mint Isten Fia, nem köteles templomadót fizetni, ezért az adószedők provokációjára zavarba jött, és azt mondta, hogy természetesen a Mestere is kifizeti az adót.

Amint találkozott Jézussal, mielőtt még elújságolhatta volna neki a történteket, hogy az adószedők számonkérték rajta azt, hogy Jézus, az ő Mestere miért nem fizette még ki a templomadót, Jézus már a válasszal, és a kész megoldással várta őt. Ugyanakkor, kérdéseivel rávezette Pétert arra is, hogy neki, mint Isten (a legfelsőbb és egyetlen igaz Király) Fiának, nem kötelessége senki számára adót fizetni, még a Király házának (templom) fenntartására sem, mivel a királyok fiai nem kell, hogy fizessenek azért, hogy atyjuk házában lakhassanak.

Mint a történetek olvasásából tudhatjuk, Jézus nem szokott magánál pénzt tartani (ennek is külön jelentősége van, erre viszont most nem térnék ki...) Ám, hogy ne legyen felesleges botrány a dologból, elküldte Pétert a tengerhez horgászni, hogy az első hal szájából, amelyet kifog, vegye ki azt a pénzérmét a szájából, amelyet benne talál, és az pont elég lesz arra, hogy abból kifizesse a kettőjükre eső adó összegét.

Ha belegondolunk, a fenti történet elég meseszerűen hangzik, és valószínű, hogy a mai emberek jelentős része nem hiszi el, hogy ez igazán megtörtént, és, hogy az valóban így történhetett. Ezért is fontosnak tartom ezt a megértést közzétenni, hogy egy kissé tisztább legyen az, hogy lelki értelemben hogyan is kell ezt értenünk.

Bár nekem nincs kétségem afelől, hogy ez akár szó szerint is megtörténhetett pontosan így, ahogyan a Bibliában olvashatjuk, hiszen Isten Mindenható, számára ez is lehetséges - vagyis, Péter, Jézus kérését teljesítve, valóban kifogta a tengerből a legelső halat, amelynek szájában ott lapult a megfelelő pénzösszeg - mégis, úgy gondolom, hogy fontos megérteni ennek az esetnek a mélyebb jelentését is, lelki értelemben tekintve.

Mit jelenthet számunkra itt a tenger, jelképesen? Az emberi tömeget, a népek tengerét! És milyen halat foghatott ki Péter, jelképesen? Embert. Embert halászott ki a népek tengeréből! És tőle kapta Péter azt a pénzt, amelyet Isten akaratának engedelmeskedve, az az ember (akit Péter "kihalászott", vagyis megtalált) odaadott neki! Sem többet, sem kevesebbet, hanem pont annyit, amennyi szükséges volt az adó megfizetésére! Mert Isten arra indította ezt az embert, Lélek által, hogy pont ennyi pénzt adjon oda Péternek, ezért ő ennyit adott. Valószínűleg Péternek még kérnie sem kellett azt a pénzt tőle, hanem ő már tudta, hogy azt a pénzösszeget ő oda kell, hogy adja neki...

Mi igazolhatja ezt a kijelentést? Ha esetleg valaki kételkedne ebben, annak szólhat az alábbi három történet. Aki pedig nem kételkedik, az is nyugodtan olvassa el, mert érdekesek és tanulságosak.

1. Olvassuk el a Lukács Evangéliumából az alábbi kis történetet is, amely azt ismerteti meg velünk, hogy miként hívta el Jézus Simon Pétert (és még néhány társát) tanítványául, mert ez a történet erre a kérdésre is rávilágít:

"Amikor egyszer a sokaság Jézushoz tódult, és hallgatta Isten igéjét, ő a Genezáreti-tó partján állt. Meglátott két hajót, amely a part mentén vesztegelt; a halászok éppen kiszálltak belőlük, és hálóikat mosták. Beszállt az egyik hajóba, amelyik Simoné volt, és megkérte, hogy vigye őt egy kissé beljebb a parttól, azután leült, és a hajóból tanította a sokaságot. 

Miután abbahagyta a beszédet, ezt mondta Simonnak: Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra! Simon így felelt: Mester, egész éjszaka fáradoztunk ugyan, mégsem fogtunk semmit, de a te szavadra mégis kivetem a hálókat. 

Amikor ezt megtették, olyan sok halat kerítettek be, hogy szakadoztak a hálóik; ezért intettek társaiknak, akik a másik hajóban voltak, hogy jöjjenek, és segítsenek nekik. Azok pedig odamentek, és annyira megtöltötték mind a két hajót, hogy majdnem elsüllyedtek. 

Simon Péter ezt látva leborult Jézus lába elé, és így szólt: Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram! A halfogás miatt ugyanis nagy félelem fogta el őt és mindazokat, akik vele voltak; de ugyanígy Jakabot és Jánost is, Zebedeus fiait, akik Simon társai voltak. Jézus akkor így szólt Simonhoz: Ne félj, ezentúl emberhalász leszel! 

Erre kivonták a hajókat a partra, és mindent otthagyva követték őt." (Lukács 5:1-11, RÚF)

Azt hiszem, ez elég világos, sokat nem szükséges rajta magyaráznom, hiszen Pétert azzal a kijelentéssel hívta el Jézus, hogy emberhalásszá teszi őt. Tehát, ebből is következik, hogy embert halászni küldte el őt Jézus a "népek tengerére" akkor, amikor később ezt az adópénzt Péter megszerezhette.

2. Elmesélek egy másik történetet is, amely szintén ezt a kijelentést támasztja alá. Ez a történet velem történt meg, néhány évvel ezelőtt, amikor Isten szavai már megérintették a lelkemet, és engem is elhívott erre a keskeny útra, amelyen Krisztus vezet bennünket.

Neveket itt nem említenék, mivel nem ez a lényeg, hanem a történet maga. Valakinek hallottam a történetét, aki bajban volt, és az esete megérintette a szívemet. Én ezt a valakit amúgy nem ismertem személyesen, és sosem találkoztunk. Éreztem Lélek által, hogy annak a valakinek pénzt kell küldenem, de még a pontos összeget is megadta a Lélek, hogy mennyit kell utalnom.

Ám ekkor beleszólt az elmém, az agyam, a nagy, szürke, tekervényes kígyó. Le akart beszélni arról, hogy pénzt küldjek. Ilyen gondolatokkal, mint: "küldjenek a gazdagabbak, én nem vagyok gazdag", meg "amúgy sem ismerem" meg "már túl késő, ezzel már úgysem tudom megoldani a problémáját", stb. Így hát, Ádámhoz és Évához hasonlóan, én is elbuktam ezzel (is), mert szintén a kígyóra hallgattam, és nem küldtem el azt a pénzösszeget, nem tettem azt, amivel Atyám megbízott.

Ámde Isten másként gondolta, mint én. És ezt tudtomra is adta. Éjszaka egy olyan parázna álmot adott nekem, hogy amikor felébredtem, csak néztem ki a fejemből, nagyokat pislogva! Először, persze, nem értettem, hogy miért kaptam ezt, de aztán szép lassan rávezetett Atyánk Lelke arra, hogy azért kaptam ilyen parázna álmot, mert bár testi értelemben nem paráználkodtam, és még gondolatok szintjén sem a szó szoros értelmében véve, de lelki értelemben paráznaságot követtem el Atyánkkal szemben azzal, hogy nem Őrá hallgattam, hanem a saját agyamra. És azzal is, hogy ragaszkodtam a pénzemhez, vagyis, elsősorban nem Istent, hanem a pénzt imádtam, azaz a "Mammont"!

Ebből aztán megtanultam, hogy nem fukarkodhatok, igenis, meg kell tennem, amivel Isten megbízott. Így hát másnap el is utaltam a pontos összeget az illetőnek, és később megtudtam, hogy bizony jól jött neki az a pénz, és nem késtem el vele, mint ahogy az elmém sugallta nekem, hanem jó szolgálatot tudott tenni annak, akinek szüksége volt rá.

3. Ugyanez, fordítva is megtörtént: volt olyan helyzet, amikor én voltam az, aki olyan helyzetbe kerültem, hogy sürgősen szükségem volt bizonyos pénzösszegre. És megkaptam pontosan azt az összeget, amire szükség volt, olyan személytől, akiről nem hittem volna, hogy megadná azt valaha nekem. De Isten tudta, hogy mit intéz számomra, és azt is, hogy ki által!

A történetek tanulsága tehát az, hogy Isten előtt nincs lehetetlen, és Ő mindig úgy intézi a dolgokat, ahogy éppen szükséges. Attól vesz el, akitől akar, azt, amit akar, és annak adja oda, akinek akarja. Vagyis, az Ő gyermekeinek, ha éppen szükségük van rá, és mindig pontosan azt adja, amire szükségük van. 

Dicsőség és hála Istennek, legyen meg az Ő akarata mindörökké! Ámen.

Éjszaka egyik álmomban azt láthattam, hogy bementem egy boltba vagy optikába, ahol többféle árut is árultak, de én a szemüvegtokokat nézegettem. A kezembe akadt egy aranyszínű, cipzáras, viszonylag lapos, de mégis erősnek, stabilnak tűnő szemüvegtok, amely megtetszett nekem, és meg is szerettem volna venni magamnak, de az árát megnézve vissza is tettem a polcra, mert túl soknak tartottam érte a 10.000 forintos árat. Így hát nem vettem semmit a boltban végül, és távoztam onnan.

Egy következő alkalommal ismét visszamentem a boltba, mert kissé bántam, hogy az előző alkalommal nem vettem meg azt a tokot. Ismét nézegettem a polcon lévő szemüvegtokokat is, de már nem találtam azt a tokot, amelyet a múltkor kiszemeltem magamnak. Kérdeztem a boltost is, hogy nincs már meg az az aranyszínű szemüvegtok? Ő is nézegette a kínálatot, és talált egyet, ami tényleg hasonlított arra a tokra, aranyszínű is volt, meg ugyanannyiba is került, mint az, amelyiket én kerestem, de mégis más volt, női cipőre hasonlító alakja volt, és nem volt cipzárja sem, hanem csak simán össze kellett csukni, és túl magas is volt, nagy helyet foglalt volna egy táskában. Tehát, nem nyerte el a tetszésemet, amit el is mondtam a boltosnak. Így végül ismét üres kézzel távoztam a boltból.

Ám valahogy harmadik alkalommal is odakeveredtem ugyanabba a boltba, és gondoltam, hátha mostanra hoztak még abból a fajta szemüvegtokból, amilyent kerestem. És a boltban, a polcon keresgélve, meg is találtam az általam keresett típusú, aranyszínű szemüvegtokot, és láss csodát, most még olcsóbb volt, mint az első alkalommal, amikor megpillantottam! Mert most nem 10.000 forint volt ráírva, hanem 7.500. Ennek meg is örültem, és gondoltam, most kell megragadni az alkalmat, mert később már lehet, hogy vagy nem lesz kapható ismét, vagy megint drágább lesz az ára. Így hát gyorsan meg is vásároltam, és elégedetten távoztam a boltból.

Azt a megértést kaptam erre az álomra Lélek által, hogy az aranyszínű szemüvegtok a tisztánlátást jelképezte az álomban. Nem a testi szemeink általi látást, hanem a lelki látást, ami igazi kincs, mennyei kincs, ezért volt aranyszínű.

Isten magához hívogatja az ő gyermekeit, és felajánlja számukra azt, hogy azoknak, akik elfogadják az Ő meghívását, megadja ajándékba nekik a Lélek általi látást, nekünk viszont le kell mondanunk arról, hogy a földi kincseinket helyezzük előtérbe a mennyei kincsekkel szemben. Így, ha az első adandó alkalommal nem élünk a lehetőséggel, mert pl. nem vagyunk hajlandóak lemondani a földi kincsekről (ez esetben a 10.000 Ft pénzösszeg jelképezte a földi kincseket), akkor Isten másnak adja azt, és következő alkalommal már hiába keressük, mert nem lesz több a "boltban". Ekkor észrevehetjük, hogy elszalasztottuk a nagy lehetőséget, és megbánhatjuk, hogy a földi kincseinket túlértékeltük a mennyeiekkel szemben. Most már odaadnánk, amink van, de már nem lehetséges. Mert Atyánk nem erőszakos, szabad akaratot adott nekünk, hogy eldönthessük azt, hogy mit választunk. És akinek nem kell az, amit Ő ad számunkra, arra nem fogja erőszakkal rátukmálni. Ám, ha látja rajtunk, hogy megbántuk azt, hogy nem fogadtuk az Ő hívását, és a továbbiakban kitartóan keressük az Ő igazságát, akkor megkegyelmezhet nekünk, és megadhatja számunkra ezeket a földi szemmel láthatatlan kincseket. Ezt - az Ő kegyelmét és jóságát - jelképezte az, hogy amikor már harmadszor is kerestem azt az aranyszínű szemüvegtokot, akkor már ismét volt, és most már megkaphattam, sőt, még olcsóbban is, mint először.

"Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok, és meggazdagodtam és semmire nincs szükségem; és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult és a nyavalyás és szegény és vak és mezítelen: 

Azt tanácslom néked, hogy végy tőlem tűzben megpróbált aranyat, hogy gazdaggá légy; és fehér [rész 7,13.] ruhákat, hogy öltözeted legyen, és ne láttassék ki a te mezítelenségednek rútsága; és szemgyógyító írral kend meg a te szemeidet, hogy láss.

A kiket én szeretek, [Zsid. 12,6. Jak. 1,12.] megfeddem és megfenyítem: légy buzgóságos azért, és térj meg.

Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő én velem.

A ki győz, megadom annak, hogy az én királyiszékembe űljön velem, a mint én is győztem és ültem az én Atyámmal az ő királyiszékében.

A kinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek." (Jelenések 3:17-22)

Éjszakai egyik álmomban anyámmal együtt valami hétvégi házban vendégeskedtünk, valamely - valószínűleg csak az álomban létező - ismerőseink vendégeként. 

Én talán nem is voltam még felnőtt, talán inkább tinédzserkorú lehettem. Lent tartózkodtam az alagsorban az ismerős sráccal, aki kb. velem egykorú lehetett. Beszélgettünk, és hirtelen úgy éreztem, mintha megmozdult volna alattunk a föld. Kérdeztem a srácot, hogy földrengés van talán, vagy mit éreztem hirtelen? Ő azt mondta, hogy nem tud róla, de aztán megint megmozdult a föld alattunk, és ekkor már ő is érzékelhette. Eldöntöttük, hogy nem maradhatunk idelent, mert itt egyáltalán nem biztonságos, fel kell gyorsan mennünk a földszintre. Ezt gyorsan meg is tettük, de annyira sietve, hogy a személyes tárgyaimat, köztük a telefonomat és a vizespalackomat is lent hagytam. Úgy gondoltam, hogy ott megvárnak, ha szükségem lesz még rájuk, most az a fontosabb, hogy mihamarabb biztonságosabb helyre kerüljünk. Így hát mindent lent hagyva, gyorsan felrohantunk a felszínre. Itt úgy tűnt, hogy minden rendben van, még valami más vendégeket is vártak a szüleink, a srác anyja meg az én anyám, és készülődtek a fogadásukra. Fogalmam sincs, hogy kiket vártak, de el voltak foglalva, tettek-vettek, és úgy tűnt, hogy a földrengésből semmit nem vettek észre. 

Anyám elmondta, hogy sokat dolgoztak, de végre van egy kis ideje, hogy elmenjen a mosdóba, mert már régóta visszatartja a vizeletét. Mondtam neki erre, hogy hogyan akar a mosdóba menni, amikor az lent van az alagsorban, és oda veszélyes most lemenni, mert földrengést észleltünk, ezért mi magunk is olyan gyorsan feljöttünk a felszínre, hogy még a cuccainkat is lent hagytuk, nem szedtünk össze semmit. Úgy tűnt, hogy anyámat ez nem igazán zavarta, nem látszott rajta semmiféle félelem, és készült lefelé menni, a mosdóba. Azt végül nem tudom, hogy mi történt vele, csak annyira emlékszem az álomból, hogy elindult.

Az ismerős sráccal leültünk a földszinten, egy ablaknál lévő asztalhoz, és talán kávéztunk vagy teáztunk, már nem tudom biztosan, hogy mit kortyolgattunk éppen a bögrékből, amikor ismét úgy éreztem, hogy megmozdult alattunk a föld. Kinéztem az ablakon, és elkiáltottam magam, ijedten tekintve a srácra, hogy mi ez, földindulás van? Merthogy azt láthattam az ablakon kinézve, hogy elindult a ház, amelyben tartózkodunk, és lassan úgy halad előre, mint amikor a vonat elindul a megállóból! Ő is kinézett az ablakon, és látva a történéseket, azt mondta, hogy úgy néz ki, hogy nem tudunk immár semmit tenni, talán a legjobb, ha itt, ahol vagyunk, üldögélve, megvárjuk, amíg véget ér ez az egész. Én is elgondolkodtam ezen, és rájöttem, hogy igaza van, tényleg nem tudunk mást tenni, mint innen kivárni a végét. Fogalmam sincs, hogy hol voltak, hová kerültek ezidő alatt a szüleink, mert őket az álomban nem láthattam többé. Az ablakon kifele bámulva, azt láthattuk, hogy egyre gyorsabban halad előre a ház, pontosan olyan érzés volt, mintha vonattal utazva gyorsulnánk és haladnánk egyre messzebb a kiindulási ponttól, a ház eredeti helyétől, a hétvégi telekről. Közben láthattam, hogy odakint össze-vissza mozog, kavarog és alakul a föld felszíne. Érdekes módon, a ház, amelyben voltunk, nem tört össze, sőt semmilyen sérülést nem észleltünk rajta! Végül, egy bizonyos idő után, ami nem tudom, hogy mennyire hosszú lehetett, fogalmam sincs, hogy percekig vagy órákig tarthatott ez a földindulás, a ház épségben megállt valahol. Fogalmam sem volt, hogy hová, milyen területre érkeztünk, mert az ablakból kinézve csak a csupasz, barna földterület látszott körös-körül mindenfelé. Igazából, még abban sem voltam biztos, hogy még ugyanabban az országban vagyunk-e, ahonnan elindultunk a házzal, vagy egy teljesen más, ismeretlen országba, idegen földterületre érkeztünk...

Ennyire emlékszem ebből az álomból. A megértés, amit kaptam hozzá Lélek által, az pedig az, hogy valamiféle nagy, világot megrengető, megindító változások elé nézünk, amely változások az emberek többségére nézve nem lesznek kellemesek. Hogy ez pontosan mit takar, milyen változásokat - természeti katasztrófákat, szó szerinti földrengéseket, földindulásokat, háborút, újabb járványokat vagy éhínséget, szegénységet - ezt én nem tudhatom, erre vonatkozólag nem kaptam pontosabb megértést.

Isten gyermekeinek azonban nincs mitől tartaniuk, csak bízni kell Istenben, és a Lélek hangjára hallgatni, és amikor azt kapjuk Lélek által, hogy indulj, akkor azonnal induljunk! Ne a cuccaink, földi kincseink miatt aggódjunk, hanem igyekezzünk mihamarabb cselekedni, semmit sem habozva. Ily módon biztonságban leszünk, az Atya oltalmában. Mint ahogy az álomban, nekünk és a ház azon részének, ahol mi tartózkodtunk, semmi baja nem esett, ugyanúgy a valóságban sem fog, mert az Atya oltalmával befedez bennünket.

Az elmúlt időszakban egyre több földi elfoglaltságom akadt, így nem nagyon maradt szabadidőm, amit  bizonyságtevésre fordíthattam volna. A lakás, ahol élek, kissé lepukkant állapotban volt, és van még mindig valamelyest, tehát időről időre, igényli a törődést, gondozást, itt-ott-amott a felújítást.

Így hát az történt, hogy az elmúlt kb. egy hónapos időszakban nem nagyon fordítottam figyelmet és szakítottam időt a lelkiekre, hanem szinte teljesen csak a földiekkel foglalkoztam. Linóleumfelszedés, padló burkoltatása, falak javíttatása, és ezekben való segédkezés, anyagbeszerzés, tapétázás, ablakok és ajtók szigetelése a hideg miatt, főzés, mosás, takarítás, családdal, gyerekeimmel való törődés és időtöltés... Tehát, gyakorlatilag minden és mindenki előtérbe került, ami gyakorlati, evilági, földi teendő, és a lelkiekkel, mennyeiekkel való foglalkozás, az  Atyánkkal történő kapcsolattartás háttérbe szorult.

És amint telt az idő, azt vettem észre magamon, hogy egyre többet vásárolok, olyasmiket is, amikre valójában nem igazán van szükség, és egyre több ételt fogyasztok, jóval többet, mint amennyire a testemnek valójában szüksége lenne, és ez meg is látszik rajtam: felszedtem pluszba jó néhány kilót az utóbbi időben. Pedig finoman szólva, eddig sem voltam túl sovány...

Mindemellett, még az is kezdett gyakorivá válni, hogy éjszaka parázna álmokat kapok, és reggel, ébredés után azon töröm a fejem, hogy vajon ezt most megint miért kaptam, mit követtem el már megint? És, bár bizonytalan voltam abban, hogy miért adta Atyánk ezeket a parázna álmokat, hiszen szó szerint, testi értelemben nem paráználkodtam, mégis, valahol ott mélyen legbelül sejtettem, hogy azért kapom ezeket az álmokat, mert ezek által figyelmeztet Atyánk arra, hogy az utóbbi időben túlságosan a földieken van a tekintetem, és elfordultam Tőle, nem figyelek már eléggé Őrá. Azaz, mégis paráználkodtam, ha nem is testi értelemben, hanem lelki értelemben. Hűtlen és hálátlan voltam lelkileg az én jó Atyámhoz, és hűtlen és hálátlan "menyasszony" voltam az én "Vőlegényemhez", Jézus Krisztushoz, aki élete árán is megváltott bűneim terhétől. Így tehát már nem kaphattam fentről elég lelki örömöt, és ezért volt szükségem mindenféle testi pótcselekvésre: a túlzott vásárlásokra, a túlevésre, nassolásra, és mindenféle más tennivalóra.

És, ha bizonytalan voltam a parázna álmok értelmezésében - mert az elmém, az agyam tesz arról, hogy mindent meg tudjak magyarázni magamnak -, Atyánk gondoskodott arról, hogy többé már ne magyarázzam félre, ne hazudozzak se önmagamnak, se másnak: elém hozott ma a YouTube-on egy olyan videót, amelyben egy olyan "útitárs" beszélt, aki hozzám hasonlóan, szintén nem tett bizonyságot mostanában, mert ő is ugyanazt tette, amit én, szó szerint! Ezen a hangfelvételen a hölgy elmondja, hogy a lakásuk felújítása miatt a munkálatokkal és minden mással foglalkozott, ezért Isten testi tünetek által, térdfájdalom és a térdízületeinek vizesedése által figyelmeztette őt arra, hogy nem jó úton jár, mert a földi kincsekkel foglalkozik, és a mennyei kincsek gyűjtését elhanyagolta! Teljesen ugyanaz a történet, mint az enyém, csak ő testi tünetek által lett figyelmeztetve, míg én parázna álmok által, valamint túlfogyasztás és hízás által (bár végülis, a túlevés és a hízás is testi tünet, ha jobban belegondolunk).

Az Úr irgalmazzon nekünk, hűtlen és hálátlan gyermekeinek!

Dicsőség és hála Atyánknak, hogy még mindezek ellenére sem mondott le rólunk, az Ő jóságára teljesen érdemtelen gyermekeiről, hanem olyan kegyelmes hozzánk még ezek után is, hogy türelmesen figyelmeztet, hogy ne térjünk le túlságosan az útról, mert eltévedünk!

Mit mond, mit tanít mindezekről Jézus?

"Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol a rozsda és a moly megemészti, és a hol a tolvajok kiássák és ellopják; Hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket mennyben, a hol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, és a hol a tolvajok ki nem ássák, sem el nem lopják. Mert a hol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is." (Máté 6:19-21)

"Hanem keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek. Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől; mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja." (Máté 6:33-34)

Az említett hangfelvételt az alábbi linkre kattintva lehet meghallgatni:

https://www.youtube.com/watch?v=Z1tzksM2nqE

Október 10-én egy nyugdíjas tanári házaspárnál jártam, akiknek segítettem a ház körüli teendőkben. Az idős bácsi már beteges, a felesége gondoskodására szorul, amit a felesége meg is ad neki tisztességesen, önzetlenül, készségesen és szemrehányás nélkül.

Az idős néni nosztalgikus hangulatban volt, mindegyre felidézte azt az időszakot, amikor még dolgozott, és tanította a gyerekeket az iskolában. Mindenféle tárgyakról, amelyekre rápillantott az otthonában, eszébe jutott egy-egy emlék a múltbeli történésekről, az akkori tanítványairól és azok szüleiről. Beszélt róluk, mondott jót is, rosszat is, attól függően, hogy éppen kiről volt szó. Elmondta a félelmeit az elmúlással kapcsolatban, amiből azt érthettem meg, hogy ők valójában ateisták, nem hisznek Istenben. A halál utáni létezésben sem hisznek, az elmúlással kapcsolatban is csak az addig vezető úttól fél. A betegségtől, a kiszolgáltatott állapottól fél valójában, nem attól, hogy a halál után mi lesz.

Én itt-ott próbáltam arrafelé terelni a beszédet, hogy bizonyságot tehessek neki Istenről, azokról a dolgokról, amelyeket Ő tett velem, utalgattam arra is, hogy a test halála után a lélek továbbra is létezik, és nem mindegy, hogy hová kerül a lélek. Röviden sikerült megemlítenem azt is, hogy Istennek köszönhetem a szabadságomat, de ahhoz, hogy hozzá forduljak, rengeteg rossz tapasztalaton, megaláztatáson és csalódáson kellett, hogy keresztülmenjek én is.

Ám úgy tűnt nekem, hogy a nehézségei, aggodalmai és félelmei ellenére is, a nénit még nem igazán érdekli ez a téma, így nem erőltettem tovább a témát, és hagytam, hogy inkább ő beszélje ki magát. Nem éreztem még elérkezettnek az időt, hogy "nyaggassam" őt az örömhírrel, ha nem érdekli. Úgy éreztem a viselkedéséből, hogy talán még nincs eléggé "felszántva a talaj", hogy befogadja a magvakat, nincs még annyira meglágyítva a szíve, hogy elmondhassam nekik az örömhírt, hogy bizonyságot tehessek nekik Istenről, Krisztusról, és azokról a dolgokról, amelyeket Atyánk tanított nekem. Úgy láttam, hogy ő egyelőre inkább a régi élményeibe, emlékeibe kapaszkodik, azokból próbál erőt meríteni magának, ami számomra elég gyenge és reménytelen próbálkozásnak tűnik. Mindezek ellenére, mégsem tűnt úgy, hogy ő most készen áll arra, hogy befogadja Krisztust és az örömhírt az ő szívébe... Így hát végeztem a dolgomat, és csak időnként és röviden szóltam hozzá a mondanivalójához, többnyire hagytam, hogy ő beszéljen.

Útközben hazafelé elgondolkodtam a nyugdíjas tanárpár helyzetén, és azon is eltűnődtem, hogy vajon kellett volna-e egy kissé kitartóbban, rámenősebben megragadni az alkalmat és folytatnom az elkezdett témát, kellett volna-e erőteljesebben arrafelé terelnem a beszédet, hogy az Örömhírt, az Evangéliumot közölhessem vele, vagy nem? Az ateizmusuk ellenére, én látok bennük jóindulatot, menthető lelket, némi gyermetegséget, és bármennyire is furcsán hangzik, én hiszem, hogy a betegségeiket áldásként adta nekik Atyánk, mert, mint tudjuk, a test szenvedése által nagyobb eséllyel kezd el látni a lélek. Remélem, hogy Atyánk idővel - ha másként nem lehet, a betegségeik és nehézségeik következtében - fel tudja puhítani majd a szívüket, hogy befogadhassák Krisztust és az Ő Örömhírét, Evangéliumát a szívükbe, hogy megbékélve, megboldogulva távozhassanak majd a földi életükből, ha eljön annak az ideje, és a lelkük üdvösségre jusson...

Már este volt, mire hazaértem, és gondoltam, hogy vacsora közben megnézem, hogy mit kaptak időközben az "útitársak", meghallgatok tőlük egy-két bizonyságot, ha osztottak meg újabbakat. És láss csodát, amint ránéztem a Kiáltó Szó oldalára, ott várt egy friss hangfelvétel, amelyet éppen azalatt az idő alatt töltött fel a blogjára, amíg én a nyugdíjas tanár házaspárnál tartózkodtam, és amelynek címe: Nyugdíjas tanárok sorsa!

Talán mondanom sem kell, hogy nagyon meglepődtem, de még csak akkor döbbentem le igazán, amikor meghallgattam a felvételt, amelyből kiderült, hogy a felvétel készítője, Attila, milyen álmot kapott az Úrtól az éjszaka! Merthogy abban az éjszakai álomban, amelyet ő kapott, pontosan ugyanaz történt, amit én napközben megtapasztalhattam! Ráadásul, éppen ugyanazon a napon, amelyen ő azt feltöltötte és megosztotta!

A szóban forgó hangfelvételt az alábbi linkre kattintva lehet meghallgatni:

https://kialtoszo.hu/nyugdijas-tanarok-sorsa/

Így tesz bizonyságot Atyánk az Ő gyermekei mellett, és a Kiáltó Szó mellett, arról, hogy Isten Lelke által ihletve beszél, és az általa elhangzottak igazak, még akkor is, ha néha belekeveredik itt-ott az ő emberi gyarlósága. A kételkedők és az ő támadói előtt is szóljon ez bizonyságul, és mindazok számára, akik bolondnak vagy szektásnak nevezik őt, hogy megláthassák, hogy nem ő találja ki mindazt, amit a felvételein elmond és megoszt, hanem a Teremtő Atyánktól kapja.

A minap egy olyan álmot adott jó Atyánk, amelyben egy számomra ismeretlen személy, egy villanyszerelő jött hozzám, és megjavította egy lámpámat, amely korábban nem világított. Így az most már megfelelően működött, ha bekapcsoltuk. De valamiért én lekapcsoltam a lámpát, és letettem az asztal alá. A villanyszerelő és a körülöttem lévők pedig kérdezték, hogy talán nem örülök annak, hogy meg lett javítva, és működik a lámpám? Vagy miért teszem el, miért nem használom? És elő akarták venni a lámpát és bekapcsolni.

Én pedig azt a választ adtam a kérdésükre, hogy azért nem használom, mert most éppen nem kell, nincs rá szükségem. És azzal megfogtam a lámpát, és visszatettem ismét az asztal alá.

Amikor felébredtem, persze, megint nem értettem a kapott álmot, de hamarosan megkaptam Atyánk kegyelméből a megértést is hozzá. Rá kellett jönnöm, hogy az a villanyszerelő, aki megjavította a lámpámat, nem más volt, mint Jézus Krisztus. És arra hívta fel Atyánk a figyelmemet ezáltal az álom által, hogy megkaptam Krisztustól a kegyelmet, az elhívást és a világosságot, de nem vagyok elég hálás érte, nem értékelem ezt az ajándékot eléggé. Legtöbbször nem osztom meg az embertársaimmal azonnal a bizonyságaimat, azt a "friss kenyeret", a lelki táplálékot, amit kapok jó Atyánk kegyelméből, hanem addig halogatom, amíg "száraz kenyér" lesz belőle, mert túlságosan a mindennapi teendőkre figyelek, hogy azokat hajtsam végre... És majd egyszer, ha eszembe jut, akkor előveszem ezt a már "megszáradt kenyeret", és már csak azt osztom meg embertársaimmal. Így viszont nem lesz annyira élő, annyira friss, annyira hatásos, mert már "elveszíti az ízét" addig... Sajnos gyakran beleestem már ebbe a bűnbe. Sőt, mi több, gyakran az is megtörténik, hogy nemcsak addig halogatom az "eledelt" megosztani, amíg elveszíti frissességét, hanem már el is felejtem még azt is, amit kaptam, így az nem kerül megosztásra, hanem elvész...

Eszembe jutottak Jézus szavai, amint éppen erről beszél, amiről ez az álom szól:

"Ti vagytok a földnek savai; ha pedig a só megízetlenül, mivel sózzák meg? Nem jó azután semmire, hanem hogy kidobják és eltapossák az emberek.

Ti vagytok a világ világossága. Nem rejtethetik el a hegyen épített város.

Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék és fényljék mindazoknak, a kik a házban vannak.

Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat." (Máté 5:13-16)

Erről szólt tehát az álom, én pedig arra kérem Atyánkat, hogy bocsássa meg bűnömet, és könyörüljön rajtam, az Ő tékozló fián, a hűtlen és hálátlan gyermekén! Vegye el a gyarlóságomat, és adjon nekem hűséget, kitartást, bátorságot és elég elszántságot, hogy tudjam mindig azt cselekedni, ami az Ő akarata, és ne halogassak vagy mulasszak el abból semmit az én fejemben futó programok, teendők miatt, hanem akkor tegyek meg mindent, amikor szükséges! Ámen.

A héten kaptam egy olyan álmot, amely Keanu Reeves-ről és családjáról szólt. Én filmeket nem szoktam nézni, így nem gondoltam már régóta sem erre a színészre, sem másra. Nem foglalkoztam Keanu Reeves-el, még anno a híres Mátrix című filmet - amelyben ő játssza a főszerepet - sem bírtam végignézni, mert belealudtam. Nem tudtam az ő családi állapotáról sem, és az életéről úgy egyáltalán semmit sem. Tinédzser koromban jóképűnek találtam, ez igaz, bár akkoriban még ő is fiatal volt... Csak annyit tudtam mindössze a magánéletével kapcsolatban, amit még fiatal koromban olvastam róla, hogy volt egy szintén fiatal és jóképű, nagyon tehetséges színész barátja (az ő nevére már nem emlékszem), aki sajnos drogfüggő volt, és fiatalon meghalt. Ám az álom nem ezzel kapcsolatos, hanem egészen másról szólt.

Az álom szerint ment hozzájuk - a Keanu és családja otthonába - megismerkedni a leendő takarítónőjük, egy fiatal nő, akit frissen alkalmazott Keanu, hogy a nyaralójukhoz legyen valaki, aki rendszeresen jár takarítani. Volt egy csúnya, csontos arcú vénasszony, szinte már boszorkaszerű megjelenéssel rendelkező felesége, meg két gyermeke, akik közül az egyik már fiatal felnőtt volt, a másik pedig tinédzserkorú volt. Minden családtagja csak a pénzes zsákot látta benne, csak a pénzére hajtottak, más nem igazán érdekelte őket, és rossz volt a kapcsolatuk színész apával. Keanu mindkét gyerekével veszekedett, és a feleségével is mogorván kommunikáltak egymással. 

Az álom elején Keanu a nagyobbik lányával éppen azon veszett össze, hogy a lány miért nem ment el dolgozni sem, meg továbbtanulni sem, mert biztosan azt hiszi, hogy ő pénzelni fogja egész életében... A lány valamit feleselt, de aztán a vita után elsomfordált, majd Keanu valamit vitatkozott a feleségével is. Közben a leendő takarítónő - aki néha én voltam az álomban, néha meg nem - elcsodálkozott a családtagok viszonyán, meg azon, hogy Keanu hogyan vehetett feleségül egy ilyen ronda, csontos arcú, mogorva, öreg nőt. És akkor arra gondolt(am), hogy az is lehet, hogy fiatalon még szép volt, de mostanra megcsúnyult. Viszont az jól látszott, hogy nem szeretik egymást... Ám mindeközben az a gondolat is motoszkált bennem az álomban, hogy még akár az is lehetséges, hogy csak ez a fiatal takarítónő akarja ilyen rossznak látni a Keanu és a felesége közötti kapcsolatot, és azért látja így ezt az egészet...

Ezután Keanu elment az újdonsült takarítónővel a nyaralóba, hogy mutassa meg neki, hogy hol és mit kell takarítani. Aztán azzal lett vége az álomnak, hogy én másnap reggel mentem be a nyaralóházba, és láttam, hogy minden csupa maszat, a padlón ilyen-olyan kajafoltok, a járólapokon is fagyifoltok meg borfoltok lecsöpögtetve, és sehol nincs kitakarítva. Ekkor hirtelen arra gyanakodtam, hogy te jó ég, itt nem volt semmi takarítás, hanem ezek ketten buliztak egyet, majd biztosan lefeküdtek egymással! És amint mentem beljebb, megláthattam, hogy valóban ez történt, éppen akkor szedték magukra a ruháikat... Ennyi volt az álom.

Az álom által azt mutatta meg Atyánk, Lélek által, hogy hogyan fog hozzá, és követi el a legtöbb esetben az ember a bűnt? Úgy, hogy a szívében először megfogan a bűnös gondolat, aztán, akár tudatosan, akár tudattalanul, de mindenképpen keresi a megfelelő alkalmat arra, hogy önmaga előtt is igazolhassa önmagát, hogy lám-lám, a másik ember megérdemli azt, hogy ez meg az történjen vele, mert ilyen, olyan, meg amolyan. Mert az emberek nagyrésze önmagát jónak gondolja, és nem akarja, hogy a saját jóságáról alkotott képe összetörjön. Ezért így vagy úgy, de addig nem nyugszik, amíg nem keres és talál legalább egy okot arra, amiről úgy gondolja, hogy az  feljogosítja őt arra, hogy elkövethesse mindazt, ami már amúgy is az ő szívének a szándéka volt. Ily módon nyer önigazultságot az ember, mivel, noha ő az, aki tettével árt embertársának, viszont ily módon neki mégsem kell szembesülnie a saját bűnös mivoltával, mert a másik emberre tud hárítani, hogy amaz volt a hibás, mert nem úgy viselkedett, ahogyan kellett volna. 

Így tett az álomban a fiatal takarítónő is. Megtetszett neki a színész (vagy akár a pénze, vagyona), és ezért ő mindent úgy látott, ahogyan azt látni kívánta: a színész felesége öreg meg csúnya, sőt még mogorva is, és nem szereti úgy a férjét, ahogyan ő azt megérdemelné, és a gyerekei is ugyanígy bánnak vele. Milyen rossz lehet szegénynek! De majd ő boldoggá teszi a férfit! Megadja neki a szeretetet, a törődést, a kedvességet, és a lehetőséget, hogy ismét igazi férfinak érezhesse magát! Ily módon nemcsak, hogy feljogosítva érzi magát arra, hogy nős emberrel paráználkodjon és házasságot törjön, hanem még fel is magasztalja magát, hogy ő milyen jó, mert ő majd boldoggá teszi a férfit, és megadja, ami jár neki! Így megy bele a paráznaságba és a házasságtörésbe a legtöbb nő és a legtöbb férfi. De nemcsak a házasságtörésre és paráznaságra érvényes ez, hanem másfajta bűnökre is, ugyanígy. Erre tanított most az álom által, erre hívta fel a figyelmemet jó Atyánk. Sajnos, elmondhatom magamról, hogy én magam is ugyanígy követtem el életem során a legtöbb bűnt, én sem vagyok ez alól kivétel...

"Minden útai tiszták az embernek a maga szemei előtt; de a ki a lelkeket vizsgálja, az Úr az!" (Példabeszédek 16:2)

Miután reggel felébredtem, nem is beszéltem még az álomról senkinek, és már meg is történt még aznap délelőtt egy érdekesség, amit nem tudtam figyelmen kívül hagyni: elém jött a Facebook-on egy bejegyzés, egy cikk, képpel, arról, hogy Keanu Reeves az öreg, szürke hajú feleségével úgy néznek ki, mint a hajléktalanok! Elképedve néztem a cikket is, meg a képet is! Micsoda egybeesés! Sajnos nem mentettem el a cikket, így azt később már nem találtam meg, de lehet találni róluk éppen elég képet az interneten, ha rákeresünk. Így egyet én is tudtam mellékelni ide. Annak már nem néztem utána, hogy családja van-e a színésznek, mert nem találom fontosnak, lehetett csak egy amolyan "körítés" is a történethez, teljesen lényegtelen az álom jelentésének szempontjából. És, bár a valóságban, kor szerint maga a hölgy a fiatalabb, mégis, a szürke haja és a ráncai miatt valóban ő látszik idősebbnek, a párjához képest...

És mindezt úgy kaptam meg álomban, hogy nekem fogalmam sem volt arról, hogy a színésznek van-e felesége, azt meg főleg nem tudtam, hogy a hölgy egy idősebb megjelenésű nő!

Körülbelül augusztus 11-én éjszaka kaphattam egy olyan álmot, jó Atyánk kegyelméből, amelyben valami felsőoktatási képzésekről szóló kiadvány lapjait lapozgattam, nézegettem, azt böngészve, hogy talán még valamit ezek közül a képzések közül el lehetne végezni. Egy táblázatot láttam, amelyben különböző kurzusok szerepeltek, olyasmit, mint amilyen a felsőoktatási felvételi tájékoztatókban szokott lenni.

Én valami olyasmit keresgéltem az álomban, amit nem telik túl sok időbe elvégezni, és ami nem túl megerőltető. Nem tudom, hogy még milyen képzések szerepeltek a táblázatban, talán 3-4 féle volt rajta. Fel voltak sorolva a táblázatban, hogy mennyi tárgyat kell felvenni és mennyi kredit pontot ér egy-egy tárgy, és mennyit kell ezekből teljesíteni egy adott képzéshez, az egyetemi vagy főiskolai képzések kreditpontos rendszeréhez hasonlóan. Megnéztem, hogy a zenei képzés ebből a szempontból milyen, gondolva, hogy az talán nem igényel annyi időt és energiát. És az volt az érdekes, hogy a zenei képzés tárgyai úgy voltak feltüntetve a táblázatban, hogy nem egy-egy tárgy neve szerepelt ennek celláiban, hanem az volt bele írva, hogy "liturgia". És minden egyes liturgia alatt szerepelt, hogy az adott liturgia elvégzése hány kreditpontot ér, de ezt sem kreditpontnak nevezték a táblázatban, hanem kegyelemnek (!).

Tehát, a táblázatban az volt feltüntetve, hogy egy -egy liturgia teljesítése hány kegyelmet ér! És a táblázat végén szerepelt összesítve is az adat, hogy ezen liturgiák teljesítése összesen 188 kegyelem (kreditpont). Erre felfigyeltem még álmomban is, hogy milyen fura, biztosan valami katolikus zenei képzés lehet, mert miért neveznék különben liturgiáknak az egyes tárgyakat, és milyen fura az is, hogy kegyelemben számolnak kreditpont helyett. Ugyanakkor az a megérzés jött nekem álmomban, hogy akkor ez valószínűleg nem nekem való, mert én nem vagyok, nem voltam, és nem is szeretnék ezután sem katolikus lenni, meg úgy egyáltalán, nem vagyok egy templomban sűrűn megforduló ember, legyen szó bármilyen vallásról is...

Miután felébredtem, gondolkodtam a liturgia jelentésén (azt sem tudtam, hogy valójában mit is jelent ez a szó) és azon, hogy 188 kegyelem szerepelt az álomban... Mit jelenthetnek ezek? Azután néztem meg a Wikipédián, hogy a katolikusoknál talán kb. a szertartás rendjét jelenti, vagy valami ilyesmit. De nem igazán kaptam megértést az álomra. Lehet, hogy 188 nap kegyelem van még hátra? Ilyen és hasonló gondolatok is feljöttek bennem, de végülis nem tudom, hogy konkrétan miről is van szó... Az viszont feltűnt, hogy kb. aznap megjelent egy útitársnak egy olyan felvétele az interneten, amely arról szólt, hogy mi történt az 1883-as évben... 

Mivel az 1883-as szám szintén 188-al kezdődik, mint az álomban a 188 kegyelem, ezért különösen felfigyeltem erre a hangfelvételre, amelyben elhangzik, hogy az "1883" című filmben miről van szó: az amerikai polgárháború utáni történésekről egy család életében. Többek között arról is szó esik, hogy ebben az évben egy hatalmas, nagyon híres hotelben nagy tűz keletkezett és leégett, a benne tartózkodók közül pedig sokan bent égtek a hotelben.

Az erről szóló hangfelvételt az alábbi linkre kattintva lehet meghallgatni:

https://kialtoszo.hu/?s=1883

Elméláztam azon, hogy, mivel kb. ugyanarra a napra virradó éjszakán kaptam az álmot, amely napon ez a hangfelvétel is készült, lehet, hogy Atyánk arra akar figyelmeztetni, hogy hatalmas tüzek lesznek a közeljövőben, illetve akár olyan nagyobb polgárháborúk is kitörhetnek, amelyeknek a mi életünkre nézve is jelentős hatásaik lehetnek.

Minderre azonban nem kaptam biztos megértést, hogy egészen pontosan mik is fognak történni, ezért ezekre vonatkozóan nem is tehetek egyértelmű kijelentéseket. Csak egy valami, amit biztosan állíthatok, az pedig az, hogy a megpróbáltatásoknak a "kovid" után koránt sincs még vége. De bármi is jöjjön, bármi is történjék, minden Isten engedelmével történik, Ő tud róla, és mindennek úgy kell megtörténnie, amint az megtörténik... A megpróbáltatásokra pedig igenis szükség van ahhoz, hogy a hitben megerősödhessünk (ez így van még akkor is, ha nekünk, testi embereknek semmi kedvünk nincs semmiféle megpróbáltatáshoz). És, ha arra gondolunk, hogy Isten kezében van a jövőnk, akkor, ha ezt igaz hittel, Istenben bízva gondoljuk, és az Ő szavát cselekedjük, akkor ez a tudat megnyugtat bennünket minden körülmény között.

Ezeket a gondolatokat pedig az juttatta eszembe, hogy, amint keresgéltem az álom jelentésére vonatkozó információk után, beírtam a Google keresőbe azt, hogy "188 kegyelem", és több, jelentéktelennek tűnő találat mellett, egy olyan blogbejegyzést is kidobott a kereső, amire azt mondtam, hogy ez az, ami kell nekem, és még a linkben is szerepel a "188 kegyelem"! A cikk még a "kovid" idején íródott, és a címe az, hogy "A minden kegyelem Istene", és egy Péter apostoltól származó idézettel kezdődik, amely a következőképpen hangzik: "A minden kegyelem Istene pedig, aki elhívott titeket Krisztusban az Ő örök dicsőségére, miután rövid ideig szenvedtek, maga fog titeket felkészíteni, megszilárdítani, megerősíteni és megalapozni. 1 Péter 5:10."

A szóban forgó cikket az alábbi linkre kattintva lehet megtalálni, érdemes elolvasni:

https://gyereahogyvagy.hu/cikkek/188-a-minden-kegyelem-istene

Egy 11 éves fiú felvette a meleg téli ruháját, és azt mondta az apjának:

„Apa, készen állok!”

Apja, aki a helyi templom prédikátora volt, megkérdezte tőle: „Mire állsz készen?"

„Apa, ideje kimenni és kiosztani a szórólapjainkat."

„Fiam, kint nagyon hideg van és esik az eső.”

A gyermek meglepődve eltűnődött apja válaszán, mondván: „De apa, az embereknek tudniuk kell, ki az Isten, még az esős napokon is.”

„Fiam, én nem megyek ki ilyen időben.”

A gyermek reménnyel telve kérte apját: „Mehetnék egyedül? Apu, kérlek!”

Az apja azt hitte, úgysem jut messzire, ezért ráhagyta:

„Rendben fiam, elmehetsz. Itt vannak a szórólapok, de csak óvatosan!”

„Köszönöm, apu!”

A gyermek a kisváros utcáin járkált.

Szinte mindenkinek osztogatott szórólapokat, akivel találkozott. Két órányi esőben és hidegben sétálás után, a fiú rájött, hogy már csak egy füzetke maradt.

Megállt egy utcasarkon, hogy megvárja a következő járókelőt, de az utcák már üresek voltak. Ekkor elhatározta, hogy ezt az utolsó szórólapot elajándékozza, az előtte lévő első ház bejárati ajtajához menve. Többször is becsengetett, de senki nem nyitott ajtót.

Amikor a fiú végre úgy döntött, hogy elmegy, hirtelen mégis meggondolta magát és visszament. Ezúttal nem csak becsengetett, hanem térden állva kopogott az ajtón, amely végre kinyílt.

Megjelent egy felnőtt nő. Lágy hangon és szomorú tekintettel kérdezte:

„Mit tehetek érted, drága gyermekem?”

A gyermek ragyogó szemekkel és kedves mosollyal válaszolta:

„Asszonyom, sajnálom, hogy zavarom, csak azt akartam mondani, hogy Isten szeret, és szeretném odaadni az utolsó szórólapomat is, amely arról szól, hogy Isten mennyire szeret téged."

A fiú odaadta neki a szórólapot, és elment.

„Köszönöm fiam, Isten áldjon!”

Ezután, a vasárnapi istentisztelet előtt megkérdezte a pap:

„Van-e valaki a templomban, akinek van vallomása, és szeretné megosztani mindenkivel, aki érintett?"

A hölgy a hátsó sorból jelentkezett. Hangja lágyan szólt, szemei különös fényben ragyogtak:

„Itt senki sem ismer engem. Még sosem jártam itt. A múlt hétig nem érdekelt Isten és nem éltem keresztényként, pedig keresztény családba születtem. Nemrég elhunyt a férjem, egyedül és reménytelenül hagyott engem. A múlt héten, egy hideg, esős napon, a szívem összetört, és teljesen reménytelenül kétségbeestem! Ezen a napon úgy éreztem, hogy életutam végére értem. Fogtam egy széket és egy kötelet, majd rögzítettem a házban a mennyezethez. Miután felálltam a székre, csomót kötöttem, és a kötelet a nyakam köré tettem.

Éppen ki akartam rúgni a széket magam alól, amikor meghallottam a csengőt, majd egy nagy dörömbölést hallottam az ajtómon. Gondoltam, várok egy percet, majd elmegy a látogató…

Vártam, vártam, de a dörömbölés egyre erősebb lett. A füleimben olyan hangosan szólt, hogy nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Azon gondolkodtam, hogy ki lehet ez? Soha senki nem jön az ajtóm közelébe, és senki sem látogat meg!

Levettem a nyakamról a kötelet, és kirohantam az ajtóhoz. Amikor kinyitottam, nem hittem a szememnek!

Egy angyalarcú kisgyerek állt az ajtóm előtt. A nézése, ó, azt nem is tudom leírni! És a szavak, amelyek kijöttek az ő ajkain, olyanok voltak, mint egy angyal szavai! Ismét reményt adtak hideg és csalódott szívemnek.

Egy édes gyermek, édes hangon azt mondta nekem: „Asszonyom, csak azért jöttem, hogy elmondjam, Isten szeret téged.”

Amikor a „kis angyal" elment, becsuktam az ajtót, és figyelmesen elolvastam az írott üzenet minden szavát. Megmagyarázhatatlan örömmel töltötte el a szívemet!

Már nem kellett a kötél meg a szék, mint láthatják... Most már boldog gyermeke vagyok a Királyok Királyának, az Úr Jézusnak! Köszönöm az Úrnak, hogy elküldte hozzám Isten „kis angyalát", aki éppen időben érkezett. Igazából nem csak azért, hogy megmentse az életemet, hanem azért is, hogy megmentsen az örök szenvedéstől, amelyen a pokolban kellett volna keresztülmennem.”

A templomban mindenki sírt. A zokogó prédikátor leszállt a dobogóról, odament az első padhoz, és karjaiba ölelte drága fiát.

Ne tartsd meg önző módon ezt az történetet, hanem add tovább! Mert Isten Evangéliuma olyan Örömhír, amely nagy változást hozhat valaki életében, ezért ne félj terjeszteni!

Isten áldjon benneteket!

A fenti történet szerzője ismeretlen, a Facebook-on „jött velem szembe”, egy posztban, olyan helyről, ahonnan nem is számítottam rá, és egyszerűen nem bírtam elsiklani felette. Német nyelvről volt lefordítva, a Facebook automatikus fordítója által. Picit „lektoráltam” itt-ott, ahol nagyon magyartalan volt a megfogalmazás, de a tartalmán gyakorlatilag nem változtattam.

Bár nem tudom, hogy a fent leírt történet a valóságban megtörtént-e ebben a formában (akár meg is történhetett), és nem akarok arra buzdítani senkit, hogy szórólapokat osztogasson az utcán, ahogy arra sem, hogy házaljon vele, azonban mindenképpen érdemesnek tartottam foglalkozni e történettel, és kielemezni azt, mert nagyon tanulságos történet. Olyan, mint egy példabeszéd. Mint tudjuk, Jézus Krisztus a legtöbb esetben példabeszédeken keresztül tanított. És, mint azt is tudjuk, Jézus Krisztus nem csak valaha tanított a példabeszédeken keresztül, hanem teszi ezt mind a mai napig is az övéivel. Tehát, könnyen megtörténhetett, hogy Krisztus ihlette a történet szerzőjét annak megírására, Lélek által. Mint ahogy az is könnyen megtörténhet, hogy most éppen én is Lélek által kapom az indíttatást a történet tanulságainak kielemzésére...

Nézzük, mire tanít bennünket a fenti „példabeszéd”?

Az egyik, nagyon fontos tanulság az, ami le is van írva a történet végén: az, hogy mennyire fontos, élet-halál kérdése, az Evangélium terjesztése. Sosem tudhatjuk, hogy mikor és kinek van rá éppen szüksége… Bár sokan vannak, akik életük folyamán szinte mindvégig elutasítják Istent és az Ő Evangéliumát, mégis, a megfelelő időben és élethelyzetben érkező Örömhír fordulópontot jelenthet az illető életében, és akár az öngyilkosságtól is megmenthet valakit!

A történet másik nagyon fontos tanulsága az, hogy, még ha mi magunk nem is tudjuk, hogy mikor és kinek van szüksége az Evangéliumra, Isten Örömhírére, Atyánk akkor is tudja ezt, és, ha engedjük magunkat Lélek által vezetni, Isten a kellő pillanatban használni tud bennünket a jóra, akár ehhez hasonló esetekben, akár teljesen más élethelyzetekben. Mint ahogyan e történetben a gyermeket tudta mozgósítani és használni Atyánk, ha az Ő gyermekei akarunk lenni, akkor ugyanúgy kell, hogy engedjük mi is magunkat az Ő Lelke által vezetni és használni akkor, amikor a Lélek indít. És ne keressünk ilyenkor kifogásokat, hogy esik az eső, fúj a szél, és hideg van, vagy éppen fáj a kislábujjam… Hanem induljunk azonnal, és arra, amerre a Lélek indít minket.

A történet harmadik tanítása pedig szembesítő jellegű: szembesít Ő bennünket, felnőtteket a saját gyarlóságunkkal. Segít abban, hogy megláthassuk azt, hogy mi, modernkori, elkényelmesedett, testi emberek, az „okos és intelligens” felnőttek, mennyire hasznavehetetlenek vagyunk Isten számára. Ha Isten Lélek által indítana egy feladat vagy „küldetés” elvégzésére, rögtön beleszól az agyunk, a tekervényes, szürke kígyó, azonnal elkezd lebeszélni róla, elkezdi felülírni ezt az indíttatást, és, ha ráhallgatunk (mint Ádám és Éva), akkor sikeresen megakadályoz minket abban, hogy a tettek mezejére lépjünk, és teljesítsük azt, amivel Atyánk megbízott bennünket. Elhiteti velünk azt, hogy most nem alkalmas, vagy azt, hogy úgysem érne semmit, ha próbálkoznánk is… Vagy pedig arra gondolunk, hogy ez ciki, mit szólnának hozzá az emberek, lehet, hogy szektásnak néznének minket, stb. Ezért Isten csak a gyermekeket, vagy a gyermeki lelkületű, alázatos és engedelmes felnőtteket tudja használni, mozgósítani egy-egy adott helyzetben, pontosan úgy, mint ahogyan láthatjuk ebben a történetben is. Hiába volt az apuka a keresztény prédikátor, mégsem ő volt az, akit az Atya az Ő gyermekeként tudott volna a Szentlélek által terelgetni, a jóra indítani és vezetni, mozgósítani a tettek mezején, hogy a bajbajutott, összetört szívű és elkeseredett özvegyasszonyon segítsen, és megakadályozzon egy életbevágó fontosságú, végzetes hibát. Hanem az apuka fiát, az engedelmes, szelíd és alázatos gyermeket tudta az Atya vezetni és a jóra használni.

Erre hív bennünket is az Atya, Jézus Krisztus által, amikor Jézus arról beszél Nikodémusnak, hogy a felnőtteknek szükséges újjászületni ahhoz, hogy megláthassák a mennyek országát, mert csak a gyermekek mehetnek be oda, azok, akik lélek által újjászülettek, azaz az Atya által formálhatóvá, szelíddé és alázatossá, gyermeki lelkületűvé változtak.

„Felele Jézus és monda néki: Bizony, bizony mondom néked: ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát.

Monda néki Nikodémus: Mimódon születhetik az ember, ha vén? Vajon bemehet-é az ő anyjának méhébe másodszor, és születhetik-é?

Felele Jézus: Bizony, bizony mondom néked: Ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába. A mi testtől született, test az; és a mi Lélektől született, lélek az. Ne csodáld, hogy azt mondám néked: Szükség néktek újonnan születnetek. A szél fú, a hová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod honnan jő és hová megy: így van mindenki, a ki Lélektől született.

Felele Nikodémus és monda néki: Mimódon lehetnek ezek?

Felele Jézus és monda néki: Te Izráel tanítója vagy, és nem tudod ezeket? Bizony, bizony mondom néked, a mit tudunk, azt mondjuk, és a mit látunk, arról teszünk bizonyságot; és a mi bizonyságtételünket el nem fogadjátok. Ha a földiekről szóltam néktek és nem hisztek, mimódon hisztek, ha a mennyeiekről szólok néktek?” (János 3:3-12)

„Ekkor kis gyermekeket hozának hozzá, hogy kezeit vesse azokra, és imádkozzék; a tanítványok pedig dorgálják vala azokat.

Jézus pedig monda: Hagyjatok békét e kis gyermekeknek, és ne tiltsátok meg nekik, hogy hozzám jőjjenek; mert ilyeneké a mennyeknek országa.” (Máté 19:13-14)