Aug. 29, 2022
Nemrég arról beszélgettünk a húgommal, hogy miért van az, hogy nagyon sok nő, mint ahogyan mi is, sokáig kerestük az igazi szerelmet, az igazi férfit, akiben megtalálhatjuk a nagy Ő-t, akiben teljesen megbízhatunk, és, akire saját magunkat is maradéktalanul rábízhatjuk. És miért van az mégis, hogy sosem sikerült ilyen embert találnunk?
Akárhány férfival ismerkedtünk meg életünk során, mindenkivel azt tapasztalhattuk, amit a legtöbb nőtársunk is tapasztalhat: azt, hogy a kapcsolat elején minden szép és jó, szinte a fellegekben járunk, és az adott társat, akit találtunk, szinte, vagy akár teljes mértékben, tökéletesnek találjuk. Aztán, ahogy telik-múlik az idő, felszínre kerül az illető személy valódi énje, az a hatalmas ego, amely tulajdonképpen nem való másra, csak arra, hogy eltiporja emberársát. Hiszen ez a hatalmas ego valójában beteg, tele van komplexusokkal, amelyeket eddigi élete folyamán szerzett, tapasztalataiból és más embertársai visszajelzéseiből. És ezzel a hatalmas, beteges egóval próbál bennünket elnyomni, ezáltal felmagasztalva saját magát.
Mert valljuk be, hogy az ember általában - mi magunk is - azáltal tudja magát többnek és jobbnak, nagyobbnak érezni, ha összehasonlítja magát másokkal, és a mérleg az ő javára billen. Vagyis, ha más embertársainkat kevésbé ügyesnek és sikeresnek, okosnak láthatjuk, mint saját magunkat. És sokan vannak, akik ahhoz, hogy ezt elérhessék, arra van szükségük, hogy azzal a személlyel, aki hozzájuk a legközelebb van, játszmákat játsszanak. Megpróbálják minél inkább, és minél többször megalázni a társukat. Tudatosan vagy tudattalanul, de egyre többször eltiporják a társukat lelkileg, minden kis hibájukat megemlítve, kiemelve, és minél többször, akár ugyanazt a kis hiányosságot is, újra és újra elismételve, emlékeztetik párjukat arra, hogy ők miért és miben nem jók. Még véletlenül sem néznének el egyetlen kis hiányosságot sem empátiával, toleranciával a társuk irányában.
Mindeközben, önmagukról meg ódákat és dicsőítő himnuszt zengve, felnagyítva és kiemelve minden egyes pozitív tulajdonságukat, dicsérik a saját teljesítményüket és nagyszerűségüket, hogy párhuzamot vonhassunk a két személyiség között, és láthassuk mi is, meg ők is önmagukról, hogy ők milyen jók, ügyesek, okosak, sikeresek és nagyszerűek. Mert így tudják önmagukat felmagasztalni, ha embertársukat megalázzák, lealacsonyítják. És mivel a társuk, aki egyre többször hallhatja meg ezt tőlük, egyre többször láthatja a saját hibáit és hiányosságait, a végére már el is hiszi, hogy csak ő az, aki egy szerencsétlen senki, semmire sem jó, és teljesen megsemmisülve érzi magát. És nem tudja azt, hogy nem csak ő, hanem Isten kegyelme nélkül minden ember csupán egy szerencsétlen nyomorult, még az ő öndicsőítő társa is, akinek azért van szüksége, hogy az ő energiáját és életerejét szívja, mert Istentől nem kérte és nem kapta meg azt az életerőt, amelyre valójában szüksége volna.
Ilyen esetben gyakori lehet a megalázott fél részéről az önpusztító életmódba kezdés, alkoholba, drogfogyasztásba vagy öngyilkosságba menekülés a lealacsonyított ember részéről. És néha megesik az is, hogy az ember végső elkeseredésében Istenhez fordul, és az Atya jóságos és irgalmas hozzá, megadja neki a lelki békét és tanítja őt.
Az ilyen, társaikat lealacsonyító és manipuláló embereket a pszichológia nárcisztikus személyeknek nevezi, vagy manipulátoroknak is szokták hívni, sőt, ma már egyre több helyen lehet úgy olvasni róluk, mint nárcisztikus manipulátorokról.
Ilyen személyiségi zavarokkal, lelki betegségekkel természetesen a nők is rendelkezhetnek, tehát fordítva is működhet a dolog, amikor a nő alázza meg a párját, a férfit, ugyanezen oknál fogva. Tehát, félreéértés ne essék, csupán azért írom mindezt egy nő szemszögéből, mivel énmagam is nő vagyok, és ezért nőként tapasztalhattam meg ezt a problémát.
Arra jutottunk, hogy az ilyen kapcsolatok számunkra egyáltalán nem jók (és, persze, nem csak számunkra, hanem mindenki számára, aki ilyen kapcsolatba keveredik), sokkal több benne a negatív élmény, mint a pozitív. Az ilyen kapcsolat egyáltalán nem építő, hanem romboló, hiszen lelkileg a padlóra kerül tőle az ember. A húgom azt állapította meg, hogy ennek ellenére mégis, én is meg ő is, az ilyen társakat vonzzuk be magunknak egymás után. Kérdeztem, hogy szerinte mi lehet ennek az oka? Erre azt válaszolta, hogy azért, mert apakomplexusunk van. Honnan veszi ezt, kérdeztem tőle. De közben tudtam, hogy nagyon sok pszichológiai témájú könyvet és cikket elolvasott már ezzel a problémával kapcsolatban, és ezáltal vonta le a "diagnózist". Mondtam, hogy ez badarság, nekem ugyanaz az ember az apám, aki neki, és bár szerintünk nem volt jó apa, de ott volt velünk gyermekkorunkban, és én egyáltalán nem érzem, hogy apahiányom lenne. Ez rám nem érvényes, hiszen nekem sosem volt olyan párom, aki hozzám képest idős lenne, a legnagyobb korkülönbség közöttem és eddigi társaim között négy év volt. Mire ő rávilágított, hogy jelenlegi férjem pedig egy olyan "apáskodó" jellem, aki engem folyton a maga képére próbál nevelni, és én nem hagyom el mégsem, akkor sem, ha már évek óta szenvedek mellette. Mire én mondtam neki, hogy persze, hogy nem, hiszen gyerekeink vannak már, nem ugrálhatok olyan könnyen, meg engem már egyáltalán nem érdekel senki véleménye, mert már Isten segítségével túltettem magam rajta. Volt olyan időszak, amikor évekig szenvedtem emiatt, de már elmúlt, nem szenvedek, mert amióta Isten megszólított, és én fogadtam az Ő hívását, azóta a jóságos Atya kegyelmes hozzám, és elvette már tőlem ezt a szenvedést. Pedig volt olyan időszak, amikor én is szerettem volna meghalni, de ez akkor nem jött össze. Mert Isten nem akarta, hogy akkor ez megtörténjen, más céljai voltak velem. Csak akkor én ezt még nem tudtam, jóval később jött a felismerés.
Másnap azt a megértést kaptam, hogy lehet, hogy valóban igaza volt a húgomnak az apakomplexusunkkal kapcsolatban. Lehet, hogy mindannyian ezért tűrjük a lelki (vagy testi - attól függ, hogy kinek milyenben van része) bántalmazást oly sokáig a párunknak, mert úgy érezzük, hogy függünk tőle, ezért szükségünk van rá, az ő jelenlétére, az ő férfiúi erős karjára, az oltalmára. És ilyen szempontból lehet, hogy valóban nevezhetjük ezt apakomplexusnak.
Lélek által jött az a felismerés, hogy mi - és még nagyon sok más nőtársunk - tudattalanul felcseréltük ezt, az apakomplexus fogalmát azzal, ami igazság szerint nem apakomlexus, hanem az Atya hiánya. Nem apára van nekünk szükségünk, hanem a Teremtő Atyánkra. Mert istentelenek és testiek vagyunk, ezért testi módon gondolkodunk, testi módon keresünk társat, és bár azt mondjuk, hogy lelki társat is keresünk benne, mert a lelki társra is szükségünk van, de egy testi férfiban sosem fogjuk megtalálni a valódi lelki társat. Őbenne csakis testi társat találhatunk, akivel valóban csak azt tapasztalhatjuk meg, amit eddig is megtapasztalhattunk, hiszen a test csupán ideig-óráig való, múlandó: amíg friss a testi kapcsolat, addig nagyon jól működik, de a test gyarló, és egy idő után megunja az egyik test a másikat, és rájön, hogy valami mégis hiányzik az életéből, ezért már másik embert, egy másik testet szeretne megszerezni társként. Mert azt hiszi, hogy ott, a másik embernél, egy más test mellett, talán nagyobb boldogságban részesülhet. És nem ismeri fel, hogy nem más testre van szüksége, hiszen arra a boldogságra, amire neki szüksége van, testi ember nem tudja megadni számára. Neki Isten lelkére és jelenlétére van szüksége. Csak Ő adhat igazi boldogságot, lelki békét, csak Ő tudja betölteni a lelkünkben lévő űrt.
Jézus Krisztus erről így beszél:
"A lélek az, a mi megelevenít, a test nem használ semmit: a beszédek, a melyeket én szólok néktek, lélek és élet." (János 6:63)
Ne a testi társat és ne a testi boldogságot keressük, hanem a lelki boldogságot, amelyet embertől nem kaphatunk meg, csak Jézus Krisztus tanításai által kaphatjuk mindezt meg, a Teremtő Atyánk kegyelméből:
"Jézus pedig monda nékik: Én vagyok az életnek ama kenyere; a ki hozzám jő, semmiképen meg nem éhezik, és a ki hisz bennem, meg nem szomjúhozik soha." (János 6:35)
A fenti idézet nemcsak ételre meg italra értendő, hanem bármilyen testi örömre, ami múlandó. Krisztus lelki örömöt tud adni nekünk, amely nem múlik el, mint a testi öröm, hanem örökkévaló. Amennyiben a Krisztusban járunk, Őt keressük, mindez megadatik nekünk.
De ezt a testi ember nem veszi tudomásul, ezért a társát kezdi hibáztatni, megalázni, és keresve keresi a benne lévő hibákat és hiányosságokat, amelyeket kihangsúlyozhat és felnagyíthat, hogy végül igazolja önmagát, hogy ő miért lesz hűtlen a párjához, miért szeretne más társat a jelenlegi helyett, és miért alázhatja meg a jelenlegi párját, hiszen egyáltalán nem is illik őhozzá, a rossz, senkiházi, gyenge jellem, a jóhoz és nagyszerűhöz. Így válik az ember önigazulttá a saját szemében, és nem veszi észre, hogy ezzel valójában gyilkosságot követ el: lélekgyilkosságot. Hiszen folyamatosan gyilkolja a társa lelkét, anélkül, hogy tudna róla.
Ezekről a jelenségekről, az emberi gyarlóságról és embertársaink megalázásáról, saját magunk felmagasztalásáról, valamint az önigazultságról, a Bibliában a következő tanításokat olvashatjuk:
"Minden útai tiszták az embernek a maga szemei előtt; de a ki a lelkeket vizsgálja, az Úr az!" (Példabeszédek 16:2)
"Útálatos az Úrnak minden, a ki elméjében felfuvalkodott, kezemet adom rá, hogy nem marad büntetetlen." (Példabeszédek 16:5)
Jézus Krisztus pedig a következőket is tanítja:
"Miért nézed pedig a szálkát, a mely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, a mely a te szemedben van, nem veszed észre?
Avagy mi módon mondhatod a te atyádfiának: Hadd vessem ki a szálkát a te szemedből; holott ímé, a te szemedben gerenda van?
Képmutató, vesd ki előbb a gerendát a te szemedből és akkor gondolj arra, hogy kivessed a szálkát a te atyádfiának szeméből!" (Máté 7:3-5)
Akit érdekel az ego működése és az egoizmus témája, olvassa el egy másik blogbejegyzésemet is a témában, az alábbi linken:
