A minap olvastam egy bizonyságtevő bejegyzését, amelyben többek között arról is írt, hogy Isten személyesen szól, és lehajol mindenkihez, aki az Ő segítségét kéri, megbocsátja a bűneinket is, ha azokat valóban megbánjuk, mert Krisztus kifizette a bűneinkért a váltságdíjat a legdrágább vérrel. És mindehhez nincs szükség másra, csak őszinte bűnbánatra és alázatra, vagyis két hajlékony térdre és alázatos szívre.

Erre aztán érkezett egy olyan hozzászólás, amely miatt tulajdonképpen írom most ezt a blogbejegyzést. Ebben a hozzászólásban azt írja az illető személy, hogy Istent szeretni kell, nem arra van szükség, hogy megalázkodjunk előtte.

Ekkor megszólalt bennem a Lélek hangja, és azt mondta, hogy ez egy hatalmas, és igen népszerű téveszme, amely különféle megtévesztő mozgalmak, irányzatok (pl. ezotéria, New Age tanok, stb.) révén bele lett ültetve az emberek fejébe: az emberi egót felemelik, felmagasztalják, és azt hitetik el az emberekkel, hogy ők is istenek. A Lélek pedig eszembe juttatta mindazokat, amiket Jézus Krisztus tanított nekünk az alázat fontosságával kapcsolatban. Merthogy Ő ezt mondta és mondja ma is, mert valóban így is történik mindmáig:

"Ama vígasztaló pedig, a Szent Lélek, a kit az én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, a miket mondottam néktek." (János 14:26)

Na, de miket is tanított Krisztus az Ő tanítványainak, és ezáltal nekünk is, az alázattal kapcsolatban? Jézusnak a következő mondatait juttatta eszembe a Lélek:

"Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.

 Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelid és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek." (Máté 11:28-29)

"Mert mindenki, a ki magát felmagasztalja, [rész 18,14. Jób. 22,29. Máté. 23,12.] megaláztatik; és a ki magát megalázza, felmagasztaltatik." (Lukács 14:11)

Vajon miért tanít arra minket Jézus, hogy legyünk alázatos szívűek, alázzuk meg magunkat? Legalább két okból is fontos ez (lehet, hogy több is van, de nekem most erre a kettőre hívta fel a figyelmemet Atyánk, Lélek által).

Egyrészt azért, hogy az önzőségünket és az egyre inkább növekvő, versengő, dicsőségre és hatalomra vágyó, felfelé törő, és más embertársunkat eltipró egónkat lefegyverezze. Másrészt pedig azért, mert, ha egyáltalán nem vagyunk hajlandóak megalázkodni, akkor nem tudjuk belátni hibáinkat, és nem tudunk szembesülni a bűneinkkel. Ha pedig nem szembesülünk a bűneinkkel, akkor nem tudjuk megbánni sem azokat, és nem tudunk bocsánatot kérni sem, nem tudjuk Isten irgalmát és kegyelmét kérni sem. Mert a felemelt, felmagasztalt egónk nem engedi meg nekünk ezt a "luxust", hogy meglássuk, hogy mi milyen alávalók és bűnösök vagyunk, Isten pedig mennyire jó és tökéletes. Nem vesszük észre, hogy az alázatra nekünk van szükségünk, nem pedig Istennek van szüksége arra, hogy mi megalázkodjunk előtte. Nem látjuk meg, hogy az ilyen bűnösöknek, mint amilyenek mi vagyunk, azért van szükségünk arra, hogy megalázkodjunk, hogy Atyánk előtt fejet és térdet hajtva, az Ő irgalmáért és szabadításáért esedezhessünk. Mert Isten, a mi szívünk szándékát látva, az Ő atyai jóságával és szeretetével, kegyelmével, örömmel bocsátana meg nekünk, ha mi kérnénk azt Tőle. Ámde, akiben nincs alázat, az nem igazán tud kérni sem Tőle.

Ily módon, ha netán megszólalna bennünk a lelkiismeret, akkor az agyunk rögtön felpörög, és gyorsan hárításba kezd, indokokat keresve, és megmagyarázva, hogy amit tettünk, az nem is a mi bűnünk, hanem mindig valaki másé, vagy pedig a körülményeké... de semmiképpen sem mi vagyunk a hibásak, bűnösek. Ennek eredményeképpen, saját magunkat hamis nyugalomban tartva, ismét hátradőlhetünk, mert nem kell megalázkodnunk, nem esett csorba a mi egónkban. Így zárjuk el magunkat a szembesülés és a bűnbánat elől, és így történik meg az, hogy elzárjuk magunkat Atyánk közelségétől, az Ő jóságától, kegyelmétől és szeretetétől, mert megmaradnak bennünk a bűneink, nem kérünk bocsánatot sem embertársainktól, sem Atyánktól, és így nem is tisztulhatunk meg azoktól, nem szabadulhatunk meg a Krisztus által.

Figyeljük meg Jézusnak az alábbi példabeszédében, a tékozló fiú történetében elhangzottakat is, mert ebben is azt mutatja meg nekünk Jézus, hogy a tékozló fiú azután nyerte el az ő atyjának bocsánatát és kegyelmét, miután bűneit meglátva és azokat megbánva, megalázta magát, és visszatért az ő atyjához. Az ő atyja pedig mekkora örömmel fogadta őt vissza ezek után! Pontosan úgy, mint ahogy a mi Teremtő Atyánk is teszi, amikor visszafogad bennünket!

"Monda pedig: Egy embernek vala két fia; és monda az ifjabbik az ő atyjának: Atyám, add ki a vagyonból rám eső részt! És az megosztá köztök a vagyont.

Nem sok nap mulva aztán a kisebbik fiú összeszedvén mindenét, messze vidékre költözék; és ott eltékozlá vagyonát, mivelhogy dobzódva élt.

Minekutána pedig mindent elköltött, támada nagy éhség azon a vidéken, és ő kezde szükséget látni.

Akkor elmenvén, hozzá szegődék annak a vidéknek egyik polgárához; és az elküldé őt az ő mezeire disznókat legeltetni.

És kívánja vala megtölteni az ő gyomrát azzal a moslékkal, a mit a disznók ettek; és senki sem ád vala néki.

Mikor aztán magába szállt, monda: Az én atyámnak mily sok bérese bővölködik kenyérben, én pedig éhen halok meg!

Fölkelvén elmegyek az én atyámhoz, és ezt mondom néki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened.

És nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hivattassam; tégy engem olyanná, mint a te béreseid közül egy!

És felkelvén, elméne az ő atyjához. Mikor pedig még távol volt, meglátá őt az ő atyja, és megesék rajta a szíve, és oda futván, a nyakába esék, és megcsókolgatá őt.

És monda néki a fia: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened; és nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hivattassam!

Az atyja pedig monda az ő szolgáinak: Hozzátok ki a legszebb ruhát, és adjátok fel rá; és húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábaira!

És előhozván a hízott tulkot, vágjátok le, és együnk és vígadjunk.

Mert ez az én fiam meghalt, és feltámadott; elveszett, és megtaláltatott. Kezdének azért vígadni.

Az ő nagyobbik fia pedig a mezőn vala: és mikor hazajövén, közelgetett a házhoz, hallá a zenét és tánczot.

És előszólítván egyet a szolgák közül, megtudakozá, mi dolog az?

Az pedig monda néki: A te öcséd jött meg; és atyád levágatá a hízott tulkot, mivelhogy egészségben nyerte őt vissza.

Erre ő megharaguvék, és nem akara bemenni. Az ő atyja annakokáért kimenvén, kérlelé őt.

Ő pedig felelvén, monda atyjának: Ímé ennyi esztendőtől fogva szolgálok néked, és soha parancsolatodat át nem hágtam: és nékem soha nem adtál egy kecskefiat, hogy az én barátaimmal vígadjak.

Mikor pedig ez a te fiad megjött, a ki paráznákkal emésztette föl a te vagyonodat, levágattad néki a hízott tulkot.

Az pedig monda néki: Fiam, te mindenkor én velem vagy, és mindenem a tiéd!

Vígadnod és örülnöd kellene hát, hogy ez a te testvéred meghalt, és feltámadott; és elveszett, és megtaláltatott." (Lukács 15:11-32)