Földi életünk során sokan kerülhetünk olyan élethelyzetbe és olyan rossz érzelmi állapotba, amelyből nem látunk más kiutat, mint az öngyilkosságot. Ilyenkor úrrá lesz az emberen a kétségbeesés, a reménytelenség, kilátástalanság és az önsajnálat, mert azt hiszi, hogy nincs semmi kapaszkodója, semmi és senki, ami vagy aki reménnyel töltené el az ő szívét. Bibliai nyelvezettel élve, ezt az állapotot úgy fejezhetjük ki jelképesen, hogy ilyenkor "megkísérti az embert az ördög, és elhiteti vele, hogy nincs olyan Isten, akihez fordulhatna, aki segítene neki".
Mert e földi lét folyamán mindannyian többször is meg vagyunk próbálva, és csak rajtunk múlik, hogy elbukunk a megpróbáltatásban vagy sikerül felülkerekedni. Mert ilyenkor is ott van Isten, ott van Krisztus, aki segítene, ha kérnénk tőle, és csak arra vár, hogy kérjük tőle, és Ő lenyújtja kezeit értünk, hogy abban megkapaszkodhassunk és ne süllyedjünk el a bűnök mocsarában, hanem, mint ahogy Péter is megtehette, Krisztussal kézenfogva a víz felszínén járhassunk. Csak rajtunk múlik az, hogy hogyan döntünk: bele akarunk-e kapaszkodni a Krisztus kinyújtott kezébe, vagy inkább istentelenként hagyjuk, hogy elsodorjon az ár, és az örvény a mélybe húzzon bennünket, ahol a pusztulás és örök zuhanás vár ránk.
Így jártam én is, kicsit több, mint 10 éve. Ha Isten nem mentett volna meg, én már régóta a gyehenna tüzében éghetnék. Szerelmi bánatom volt, hatalmas csalódás ért, és úgy éreztem, hogy számomra vége a világnak, minden összeomlott bennem. Sem enni, sem aludni nem tudtam napokig. A bánat, a csalódottság és az önsajnálat annyira leuralt, hogy teljesen elborult az elmém, és azt hittem, hogy én ezt már nem bírom tovább, az életemnek semmi értelme, és meg kellene szabadulnom tőle. Nekem Isten csak annyira létezett, ha hittem egyáltalán az Ő létezésében, hogy esténként gépiesen elmormoltam egy Miatyánkot, és ennyiben ki is merült az Istennel való kapcsolatom. Magyarul, nem volt ott semmilyen valódi kapcsolat, csak egy megszokott rutin volt számomra az imádkozás, tartalom nélkül.
Annak ellenére, hogy azt állítottam magamról, hogy hiszek Istenben, mindeközben annyira istentelen voltam, hogy az meg sem fordult a fejemben, hogy Istenhez forduljak, és hozzá kiáltsak a bajban, Tőle kérjek segítséget! Pedig megmondta az Úr, hogy kiáltsunk hozzá, és Ő válaszolni fog (Jeremiás 33:3). És az sem jutott eszembe, hogy teljesen mindegy, hogy milyen okból teszem ezt, de ha megteszem, eldobom magamtól az életet, amit Istentől kaptam, azzal mindenképpen gyilkosságot, mégpedig a legrosszabb gyilkosságot, a legnagyobb bűnt követem el, amit ember elkövethet. Hiszen, ha sikerül az öngyilkosság, és meghalok, akkor már végérvényesen elvágom magam előtt az utat, elzárom magam elől azt a lehetőséget is, hogy e bűnömet (és más bűneimet is) megbánhassam és az Atya megbocsáthasson nekem, és megtisztítsa, megszabadítsa lelkemet a bűnök terheitől. Innen pedig már nincs más út a léleknek, mint az örök kárhozat és a pokol. Hiszen a lélek számára nincs halál, mert csak a test hal meg, a lélek pedig átlép az örökkévalóságba, hazatér az Atyához, vagy pedig az örök kárhozat vár rá. Mert az is meg van írva a tízparancsolatban, hogy ne ölj (mint ahogy mást se, úgy magától értetődő, hogy magadat se, hiszen minden életet Isten adott, úgy a saját életünket, mint a másokét)...
Mivel írtózom a vértől, igazi ostoba módon azt hittem, hogy okos vagyok, és "feltaláltam a spanyol viaszt", mert én kitaláltam, hogy hogyan lehetne ezt kivitelezni úgy, hogy oly módon vessek véget az életemnek, hogy ne szenvedésként éljem meg a halált, sőt, inkább kellemesnek mondható legyen az számomra... Nem voltam ugyan alkoholista, de az akkori társaságommal karöltve, amolyan gasztronómiai műveltségnek tekintettük a borászatot és a borkóstolást. Így gyakran járogattunk ilyen jellegű rendezvényekre, és megszerettük a különféle borok kóstolgatását, összehasonlítását, felismerését, és még a borászat rejtelmeibe is némi bepillantást nyerhettünk az ilyen alkalmak során. Más szóval - igazi testi, lélek nélküli emberekként - halmoztuk a testi élvezeteket és nem a lelkiekkel foglalkoztunk, nem a lelki örömöt kerestük... Pedig Jézus azt is megmondta, hogy a lélek az, ami megelevenít, a test nem használ semmit (János 6:63).
Így hát elterveztem, hogy addig iszom a finomabbnál finomabb borokat, amíg a szervezetem felmondja a szolgálatot, vagyis halálra iszom magamat. Ennél kellemesebb módját a halálnak el sem tudtam képzelni akkoriban, ezért emellett döntöttem. Amikor egyedül maradtam a házban, és tudtam, hogy pár napig nem lesz itthon senki rajtam kívül (így senki nem tud majd közbelépni, ha meglát engem félhalott állapotban), akkor hozzáfogtam a tervem végrehajtásához... Elővettem a borokat, és megállás nélkül ittam, az egyik üveg után a másikat. Volt itthon bőven bor, mivel általában nem egyedül ittam, hanem társasággal, ezért volt raktáron elég sok... Én pedig csak ittam és ittam, és vártam a halált...
De a halál nem jött, mert Istennek más terve volt velem. Mert annyira jóságos és kegyelmes volt hozzám, hogy nem engedte, hogy meghaljak, mert lehetőséget akart nekem adni, hogy még ezek után is hozzá fordulhassak. Mert hiába minden elszántság, nem volt a lelkem felkészülve a halálra, és a lelkem a bűneim súlya alatt roskadozva kellett volna, hogy átlépje az örökkévalóság küszöbét. Mert ha ekkor sikerült volna meghalni, akkor nem lett volna több esélyem a bűnbánatra sem, és arra sem, hogy bocsánatot kérjek Tőle, és arra sem, hogy Atyámat megismerjem, és, hogy őhozzá forduljak, ha bánatom vagy örömöm, vagy bármi van.
Atyám pedig meg akarta menteni a lelkemet a kárhozattól, ezért lenyúlt értem és közbelépett. Ájulást bocsátott rám, mielőtt bármilyen kár keletkezhetett volna a szervezetemben. Milyen irgalmas volt már akkor is hozzám, pedig én teljesen hűtlen gyermeke voltam, és ekkor is éppen lázadtam ellene, azzal is, hogy el akartam dobni az életet magamtól, amelyet Ő adott, és azzal is, hogy nem hozzá fordultam segítségért! Az az igazság, hogy egyáltalán nem érdemeltem meg az Ő kegyelmét és jóságát, és Ő mégis megmentett! Mert ilyen az Atya, és ilyen a Krisztus, aki a bűnösökért jött, és az ő bűntelen életét odaadta értünk, hogy a lelkünk valahogy megmeneküljön...
Pislákoló gyertyafényt nem olt ki az Úr prófétája - írja a Biblia az Úr szavait (Ésaiás 42-3). Ugyanígy, az Úr sem akarja kioltani, hanem türelmesen, kegyelmesen, esélyt adni a szabadulásra, megmenekülésre. Úgy tűnik, hogy minden sötétségem, minden életellenességem ellenére mégis látott Atyánk bennem valami kis gyertyafényt, ami halványan pislákolt, valami menthetőt... Pedig én már teljesen lemondtam magamról! Ám Atyánk mégsem mondott le rólam...
Így hát, nem tudom, mennyi ideig fekhettem a nappaliban a padlóra roskadva és kifeküdve, egyszer csak szédelegve magamhoz tértem, és felkeltem a padlóról. Elmentem, befeküdtem az ágyamba, és mégcsak hányinger vagy rosszullét sem gyötört, aludtam másnapig. Ez is kegyelem, egy igazi csoda volt, hogy az ájuláson kívül semmi más tünete nem volt e féktelen ivásnak (pedig kétségtelen, hogy megérdemeltem volna), holott nem volt hozzászoktatva a szervezetem ahhoz, hogy nagy mennyiségű alkoholt elfogyasszak rövid időn belül.
Eltelt azóta már sok idő, és elkövettem már azóta sok más bűnt is, vétettem ezután is még sokat az Atya ellen is. Mélypontra is kerültem néhányszor azóta, de öngyilkosságot többé nem kíséreltem meg, hála Istennek. És azóta sem győzök elég hálát adni az Úrnak és az Ő kegyelmének, hogy akkor nem engedte, hogy meghaljak és elvesszen a lelkem!
És itt fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy senki, aki e történetet olvassa vagy hallja, meg ne próbálkozzon azzal, hogy ő is megkísérelje az öngyilkosság bármely módját, gondolván, hogy akkor majd úgyis megmenti őt is az Úr, mint ahogy engem is megmentett! Mert egyáltalán nem biztos, hogy így lesz! Hiszen ez már Isten kísértése lenne, és ha kísértjük Őt, azzal is ellene vétkezünk, és így már egyáltalán nem biztos, hogy megmenti a mi testünket vagy lelkünket! Akkor viszont az örök kárhozat vár az ilyen lélekre... Mint ahogy Jézus tanította és példaként megmutatta a saját életében is: ne kísértsd az Urat, a te Istenedet! (Máté 4:7)
E történet óta eltelt már több, mint tíz év... és azóta sokminden megváltozott az életemben. Utána még sokáig, évekig istentelen emberként éltem, hasonlóan ahhoz, mint ahogy tettem korábban is. Ám egyszercsak mindez megváltozott. Nem lettem kifejezetten egy szent azóta sem, még mindig egy gyarló ember vagyok, aki csetlik és botlik, elbukik néha még most is az úton. De amióta kértem és megkaptam az Úr kegyelméből, azóta megtapasztalhattam a személyes kapcsolatot Istennel, Krisztussal. Azóta sokminden átértékelődött bennem, és ez Isten vezetésének köszönhető, annak, hogy Ő formál engem és vezet az Ő Lelke által néha, amikor engedem... Amikor az egóm nem kavar mindebbe bele, amikor sikerül teljesen rábízni magamat, hogy a Lélek vezessen, és ne a saját fejem után menjek.
Azóta megbocsátotta az Atya e bűnömet, és azt is megtanította, hogy ne a földi szerelmet bálványozzam, ne a hozzám hasonlóan gyarló férfiakban bízzak, mert ugyanúgy csalódhatok bármelyikükben, ha tőlük várom a boldogságot. Mert igazán tartós boldogságot egyetlen férfi sem tud adni, hiszen mindegyik gyarló, bűnös ember, ugyanúgy, mint ahogy én is az vagyok. Nem emberekben kell bíznunk, hanem Istenben, és az Ő egyszülött Fiában, Krisztusban, mert Ő az egyetlen igazi vőlegény, aki valódi, lelki boldogságot tud adni.
Sokminden mást is tanított nekem még azóta Isten Lélek által, mint ahogy meg van írva az Evangéliumban:
"Senki sem jöhet én hozzám, hanemha az Atya vonja azt, a ki elküldött engem; én pedig feltámasztom azt az utolsó napon. Meg van írva a prófétáknál: És mindnyájan Istentől tanítottak lesznek. Valaki azért az Atyától hallott, és tanult, én hozzám jő." (János 6:43-44)
