Ezúttal nem egy álmot szeretnék elmesélni, hanem egy olyan történetet, amely velem történt kb. 1 éve, és, amely történések által szintén tanított a jó Atyánk. Az történt ugyanis, hogy a leendő új lakhelyünket festettük ki és szedtük egy kicsit rendbe éppen, hogy mielőtt oda beköltöznénk, nagyjából tiszták legyenek a falak, és a saját ízlésünköz is egy kicsit jobban közelítsen a lakás látványa. Ezért, mivel a festést mi magunk végeztük, elég sok időt fektettünk bele a lakás szépítgetésébe.
Ám, még mielőtt befejezhettük volna ezt a munkát, megbetegedtem. Egy elég kemény légúti fertőzést sikerült szereznem, ami az orrfolyáson és erős köhögésen kívül nagyfokú gyengeséggel és lázzal is járt, így arra kényszerültem, hogy abbahagyjam a munkát, hazamenjek, és nagyjából ágybanfekve maradjak pár napig.
Amíg az ágyban lázasan feküdtem, volt időm gondolkodni. És arra is volt időm, hogy megkérjem Atyánkat, hogy mondja el nekem, vagy mutassa meg valamiképpen, hogy miért kaptam most ezt a betegséget és gyengeséget. Miután e kérdést intéztem Atyánkhoz, ébren feküdtem az ágyban, amikor egy látomást láthattam. A látomásban pedig egy babakocsiban fekvő, kapucnis baba bundazsákot láttam, amely üresen feküdt ott, hiányzott belőle a kisbaba.
Ennyi volt a látomás, és nagyon meglepődtem. Aztán megadta jó Atyánk a megértést is a látomáshoz. Mégpedig azt, hogy azért kaptam most ezt a betegséget és gyengeséget, mert pihenésre és nyugalomra van szükségem. Mert túlságosan beleéltem magam a sok munkába, és ez a robotolás meg az élet gondjai teljesen ellélektelenítenek engem. A bundazsák a testemet jelképezte. A kisbaba pedig, aki a bundazsákban kellett volna, hogy legyen, az újszülöttet, az újjászületett lelkemet jelképezte volna, de sajnos hiányzott a helyéről. Így adta értésemre Atyánk, hogy a lelkemet akarta ily módon megóvni, hogy ne tűnjön el a testemből a lélek teljesen a sok munkától, gürcöléstől, és, hogy a mennyeiekkel is legyen időm foglalkozni, ne csak a földiekkel töltsem az életem idejét.
Ekkor megnyugodtam, és lelkemben hálával feküdtem tovább, megköszönve Atyánknak a választ, még a betegséget és a kényszerpihenőt is hálával és türelemmel folytatva. Hála és dicsőség Atyánknak, hogy gondoskodik rólunk, és, ha szükséges, leállít bennünket, és még ezzel is vigyáz ránk, tanít, vezet, és formál bennünket, hogy el ne vesszen a lelkünk!
