Éjszaka azt az álmot kaptam jóságos Atyánk kegyelméből, hogy nagyon sok ember, közöttük rengeteg fiatal indult valami városi rendezvény futóversenyén. Én is ott voltam a közelben, de én nem futottam, csak mint külső szemlélő, voltam jelen. Azt még láttam, amikor elindult a nagy tömeg, de aztán mintha valami fal került volna közém és a futók közé: ezután már csak a futócipők és sportcipők lábdobogását hallottam, de nem láttam senkit. Aztán valahol félúton a futócipők lábdobogását egy csata hangjai váltották fel, hallottam, ahogy egymást öldöklik az emberek, mint régi filmekben a csatatéren: karddal, lándzsával, bárddal stb. Hallottam az erőkifejtéstől a nyögéseiket, diadalkiáltásokat, amint egy-egy embert sikerült lekaszabolni, hallottam a halálhörgéseket, de ebből sem láttam semmit, csak a hangokból tudtam, hogy a futóversenyből hirtelen háború lett. A futókat letámadhatta valami ellenség, és közelharcban megütköztek azokkal. Aztán, amikor a csatazaj elült, ismét láthattam őket, pontosabban az utcán heverő, összekaszabolt holttestek tömegét. De már nem futó felszerelésben feküdtek ott, mint ahogy elindultak, hanem olyan ócska rongyokban, mint régen a szegény parasztok amilyenekben jártak, és a holltestek is olyan megviselt, szegény, éhező emberek arcát idézték elém, mint amilyeneket a régi történelemkönyvekben egy-egy képen látni lehetett a parasztfelkelések ábrázolásaként. És közben tudtam, hogy már tényleg szegénység és éhezés van, annak ellenére, hogy, amikor elindult a futóverseny, szó sem volt semmi ilyesmiről, többnyire jó életszínvonal volt jellemző az összes futni vágyóra. Valahonnan előkerült egy szintén éhezőnek tűnő, félig zombi, ugyancsak rongyokba öltözött ember, akiről tudtam, hogy valószínűleg éhezik. Közelebb ért hozzám, majd elkapta a karomat, és húzott magával, én meg rúgkapáltam, próbáltam kiszabadulni a kezei közül, mert gondoltam, hogy el akar rabolni és meg akar enni. Aztán, amint rúgkapáltam, felébredtem, hála Istennek azért, hogy nem engedte, hogy még ezt is át kelljen élnem! Mint ahogy a csatát sem kellett látnom, mert Atyánk olyan kegyelmes volt hozzám, hogy megkímélte gyermekét ettől a látványtól. Csak a hangokból engedte, hogy megértsem azt, ami zajlik éppen, és tovább tudjam majd adni e figyelmeztetést embertársaimnak, hogy ne érje őket váratlanul a végzet.

Ebből az álomból nekem az a megértés jött Lélek által, hogy közel a veszedelem, és hirtelen fog jönni, a háború is és az éhínség is. A tömeg pedig mit sem vesz észre ebből: azt hiszik, hogy csupán futni indulnak egy népszerű rendezvény részeként. Mindeközben annyira meg vannak tévesztve, hogy egy pillanatra sem fordul meg a fejében senkinek, hogy valójában egy csatába küldték őket, amelynek következtében hirtelen egy háború kellős közepén találják magukat, és tömegessével fognak elpusztulni, elveszni. 

"Mert a mikor ezt mondják: Békesség és biztonság, akkor hirtelen veszedelem jön rájok, mint a szülési fájdalom a terhes asszonyra; és semmiképen meg nem menekednek. 

De ti, atyámfiai, nem vagytok sötétségben, hogy az a nap tolvaj módra lephetne meg titeket. Ti mindnyájan világosság fiai vagytok és nappal fiai; nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé! Ne is aludjunk azért, mint egyebek, hanem legyünk éberek és józanok. Mert a kik alusznak, éjjel alusznak; és a kik részegek, éjjel részegednek meg. Mi azonban, a kik nappaliak vagyunk, legyünk éberek, felöltözvén a hitnek és szeretetnek mellvasába, és sisak gyanánt az üdvösségnek reménységébe. Mert nem haragra rendelt minket az Isten, hanem arra, hogy üdvösséget szerezzünk a mi Urunk Jézus Krisztus által, A ki meghalt érettünk, hogy akár ébren vagyunk, akár aluszunk, együtt éljünk ő vele." - ezeket írta Pál apostol a thesszalonikaiaknak írt levelében (1 Thesszalonika 5:3-10). És ez ugyanígy érvényes ma is mindenkire, a budapestiekre és a bárhol máshol élő emberekre is.