Egy 11 éves fiú felvette a meleg téli ruháját, és azt mondta az apjának:

„Apa, készen állok!”

Apja, aki a helyi templom prédikátora volt, megkérdezte tőle: „Mire állsz készen?"

„Apa, ideje kimenni és kiosztani a szórólapjainkat."

„Fiam, kint nagyon hideg van és esik az eső.”

A gyermek meglepődve eltűnődött apja válaszán, mondván: „De apa, az embereknek tudniuk kell, ki az Isten, még az esős napokon is.”

„Fiam, én nem megyek ki ilyen időben.”

A gyermek reménnyel telve kérte apját: „Mehetnék egyedül? Apu, kérlek!”

Az apja azt hitte, úgysem jut messzire, ezért ráhagyta:

„Rendben fiam, elmehetsz. Itt vannak a szórólapok, de csak óvatosan!”

„Köszönöm, apu!”

A gyermek a kisváros utcáin járkált.

Szinte mindenkinek osztogatott szórólapokat, akivel találkozott. Két órányi esőben és hidegben sétálás után, a fiú rájött, hogy már csak egy füzetke maradt.

Megállt egy utcasarkon, hogy megvárja a következő járókelőt, de az utcák már üresek voltak. Ekkor elhatározta, hogy ezt az utolsó szórólapot elajándékozza, az előtte lévő első ház bejárati ajtajához menve. Többször is becsengetett, de senki nem nyitott ajtót.

Amikor a fiú végre úgy döntött, hogy elmegy, hirtelen mégis meggondolta magát és visszament. Ezúttal nem csak becsengetett, hanem térden állva kopogott az ajtón, amely végre kinyílt.

Megjelent egy felnőtt nő. Lágy hangon és szomorú tekintettel kérdezte:

„Mit tehetek érted, drága gyermekem?”

A gyermek ragyogó szemekkel és kedves mosollyal válaszolta:

„Asszonyom, sajnálom, hogy zavarom, csak azt akartam mondani, hogy Isten szeret, és szeretném odaadni az utolsó szórólapomat is, amely arról szól, hogy Isten mennyire szeret téged."

A fiú odaadta neki a szórólapot, és elment.

„Köszönöm fiam, Isten áldjon!”

Ezután, a vasárnapi istentisztelet előtt megkérdezte a pap:

„Van-e valaki a templomban, akinek van vallomása, és szeretné megosztani mindenkivel, aki érintett?"

A hölgy a hátsó sorból jelentkezett. Hangja lágyan szólt, szemei különös fényben ragyogtak:

„Itt senki sem ismer engem. Még sosem jártam itt. A múlt hétig nem érdekelt Isten és nem éltem keresztényként, pedig keresztény családba születtem. Nemrég elhunyt a férjem, egyedül és reménytelenül hagyott engem. A múlt héten, egy hideg, esős napon, a szívem összetört, és teljesen reménytelenül kétségbeestem! Ezen a napon úgy éreztem, hogy életutam végére értem. Fogtam egy széket és egy kötelet, majd rögzítettem a házban a mennyezethez. Miután felálltam a székre, csomót kötöttem, és a kötelet a nyakam köré tettem.

Éppen ki akartam rúgni a széket magam alól, amikor meghallottam a csengőt, majd egy nagy dörömbölést hallottam az ajtómon. Gondoltam, várok egy percet, majd elmegy a látogató…

Vártam, vártam, de a dörömbölés egyre erősebb lett. A füleimben olyan hangosan szólt, hogy nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Azon gondolkodtam, hogy ki lehet ez? Soha senki nem jön az ajtóm közelébe, és senki sem látogat meg!

Levettem a nyakamról a kötelet, és kirohantam az ajtóhoz. Amikor kinyitottam, nem hittem a szememnek!

Egy angyalarcú kisgyerek állt az ajtóm előtt. A nézése, ó, azt nem is tudom leírni! És a szavak, amelyek kijöttek az ő ajkain, olyanok voltak, mint egy angyal szavai! Ismét reményt adtak hideg és csalódott szívemnek.

Egy édes gyermek, édes hangon azt mondta nekem: „Asszonyom, csak azért jöttem, hogy elmondjam, Isten szeret téged.”

Amikor a „kis angyal" elment, becsuktam az ajtót, és figyelmesen elolvastam az írott üzenet minden szavát. Megmagyarázhatatlan örömmel töltötte el a szívemet!

Már nem kellett a kötél meg a szék, mint láthatják... Most már boldog gyermeke vagyok a Királyok Királyának, az Úr Jézusnak! Köszönöm az Úrnak, hogy elküldte hozzám Isten „kis angyalát", aki éppen időben érkezett. Igazából nem csak azért, hogy megmentse az életemet, hanem azért is, hogy megmentsen az örök szenvedéstől, amelyen a pokolban kellett volna keresztülmennem.”

A templomban mindenki sírt. A zokogó prédikátor leszállt a dobogóról, odament az első padhoz, és karjaiba ölelte drága fiát.

Ne tartsd meg önző módon ezt az történetet, hanem add tovább! Mert Isten Evangéliuma olyan Örömhír, amely nagy változást hozhat valaki életében, ezért ne félj terjeszteni!

Isten áldjon benneteket!

A fenti történet szerzője ismeretlen, a Facebook-on „jött velem szembe”, egy posztban, olyan helyről, ahonnan nem is számítottam rá, és egyszerűen nem bírtam elsiklani felette. Német nyelvről volt lefordítva, a Facebook automatikus fordítója által. Picit „lektoráltam” itt-ott, ahol nagyon magyartalan volt a megfogalmazás, de a tartalmán gyakorlatilag nem változtattam.

Bár nem tudom, hogy a fent leírt történet a valóságban megtörtént-e ebben a formában (akár meg is történhetett), és nem akarok arra buzdítani senkit, hogy szórólapokat osztogasson az utcán, ahogy arra sem, hogy házaljon vele, azonban mindenképpen érdemesnek tartottam foglalkozni e történettel, és kielemezni azt, mert nagyon tanulságos történet. Olyan, mint egy példabeszéd. Mint tudjuk, Jézus Krisztus a legtöbb esetben példabeszédeken keresztül tanított. És, mint azt is tudjuk, Jézus Krisztus nem csak valaha tanított a példabeszédeken keresztül, hanem teszi ezt mind a mai napig is az övéivel. Tehát, könnyen megtörténhetett, hogy Krisztus ihlette a történet szerzőjét annak megírására, Lélek által. Mint ahogy az is könnyen megtörténhet, hogy most éppen én is Lélek által kapom az indíttatást a történet tanulságainak kielemzésére...

Nézzük, mire tanít bennünket a fenti „példabeszéd”?

Az egyik, nagyon fontos tanulság az, ami le is van írva a történet végén: az, hogy mennyire fontos, élet-halál kérdése, az Evangélium terjesztése. Sosem tudhatjuk, hogy mikor és kinek van rá éppen szüksége… Bár sokan vannak, akik életük folyamán szinte mindvégig elutasítják Istent és az Ő Evangéliumát, mégis, a megfelelő időben és élethelyzetben érkező Örömhír fordulópontot jelenthet az illető életében, és akár az öngyilkosságtól is megmenthet valakit!

A történet másik nagyon fontos tanulsága az, hogy, még ha mi magunk nem is tudjuk, hogy mikor és kinek van szüksége az Evangéliumra, Isten Örömhírére, Atyánk akkor is tudja ezt, és, ha engedjük magunkat Lélek által vezetni, Isten a kellő pillanatban használni tud bennünket a jóra, akár ehhez hasonló esetekben, akár teljesen más élethelyzetekben. Mint ahogyan e történetben a gyermeket tudta mozgósítani és használni Atyánk, ha az Ő gyermekei akarunk lenni, akkor ugyanúgy kell, hogy engedjük mi is magunkat az Ő Lelke által vezetni és használni akkor, amikor a Lélek indít. És ne keressünk ilyenkor kifogásokat, hogy esik az eső, fúj a szél, és hideg van, vagy éppen fáj a kislábujjam… Hanem induljunk azonnal, és arra, amerre a Lélek indít minket.

A történet harmadik tanítása pedig szembesítő jellegű: szembesít Ő bennünket, felnőtteket a saját gyarlóságunkkal. Segít abban, hogy megláthassuk azt, hogy mi, modernkori, elkényelmesedett, testi emberek, az „okos és intelligens” felnőttek, mennyire hasznavehetetlenek vagyunk Isten számára. Ha Isten Lélek által indítana egy feladat vagy „küldetés” elvégzésére, rögtön beleszól az agyunk, a tekervényes, szürke kígyó, azonnal elkezd lebeszélni róla, elkezdi felülírni ezt az indíttatást, és, ha ráhallgatunk (mint Ádám és Éva), akkor sikeresen megakadályoz minket abban, hogy a tettek mezejére lépjünk, és teljesítsük azt, amivel Atyánk megbízott bennünket. Elhiteti velünk azt, hogy most nem alkalmas, vagy azt, hogy úgysem érne semmit, ha próbálkoznánk is… Vagy pedig arra gondolunk, hogy ez ciki, mit szólnának hozzá az emberek, lehet, hogy szektásnak néznének minket, stb. Ezért Isten csak a gyermekeket, vagy a gyermeki lelkületű, alázatos és engedelmes felnőtteket tudja használni, mozgósítani egy-egy adott helyzetben, pontosan úgy, mint ahogyan láthatjuk ebben a történetben is. Hiába volt az apuka a keresztény prédikátor, mégsem ő volt az, akit az Atya az Ő gyermekeként tudott volna a Szentlélek által terelgetni, a jóra indítani és vezetni, mozgósítani a tettek mezején, hogy a bajbajutott, összetört szívű és elkeseredett özvegyasszonyon segítsen, és megakadályozzon egy életbevágó fontosságú, végzetes hibát. Hanem az apuka fiát, az engedelmes, szelíd és alázatos gyermeket tudta az Atya vezetni és a jóra használni.

Erre hív bennünket is az Atya, Jézus Krisztus által, amikor Jézus arról beszél Nikodémusnak, hogy a felnőtteknek szükséges újjászületni ahhoz, hogy megláthassák a mennyek országát, mert csak a gyermekek mehetnek be oda, azok, akik lélek által újjászülettek, azaz az Atya által formálhatóvá, szelíddé és alázatossá, gyermeki lelkületűvé változtak.

„Felele Jézus és monda néki: Bizony, bizony mondom néked: ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát.

Monda néki Nikodémus: Mimódon születhetik az ember, ha vén? Vajon bemehet-é az ő anyjának méhébe másodszor, és születhetik-é?

Felele Jézus: Bizony, bizony mondom néked: Ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába. A mi testtől született, test az; és a mi Lélektől született, lélek az. Ne csodáld, hogy azt mondám néked: Szükség néktek újonnan születnetek. A szél fú, a hová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod honnan jő és hová megy: így van mindenki, a ki Lélektől született.

Felele Nikodémus és monda néki: Mimódon lehetnek ezek?

Felele Jézus és monda néki: Te Izráel tanítója vagy, és nem tudod ezeket? Bizony, bizony mondom néked, a mit tudunk, azt mondjuk, és a mit látunk, arról teszünk bizonyságot; és a mi bizonyságtételünket el nem fogadjátok. Ha a földiekről szóltam néktek és nem hisztek, mimódon hisztek, ha a mennyeiekről szólok néktek?” (János 3:3-12)

„Ekkor kis gyermekeket hozának hozzá, hogy kezeit vesse azokra, és imádkozzék; a tanítványok pedig dorgálják vala azokat.

Jézus pedig monda: Hagyjatok békét e kis gyermekeknek, és ne tiltsátok meg nekik, hogy hozzám jőjjenek; mert ilyeneké a mennyeknek országa.” (Máté 19:13-14)