Oct. 31, 2022
Egy olyan álmot kaptam a jóságos Istentől ajándékba, amelyben pizsamában bementem abba az iskolába, ahol álmomban tanár voltam, órát tartani. Elkezdődött az óra, elmondtam éppen a diákoknak, hogy mivel fogunk foglalkozni azon az órán, és bejöttek az iskola vezetőségének tagjai, tanárai (igazgató és helyettesei, munkaközösségvezető), hogy bejelentsenek valamit az osztálynak. Kérdezték, hogy meddig haladtunk az órán, én pedig azt válaszoltam, hogy még csak éppen elmondtam, hogy mivel fogunk foglalkozni. Ők erre nem válaszoltak semmit, tudomásul vették, és valamit elkezdtek felolvasni a diákoknak.
Egy ideig ültem ott az osztályteremben, a székemen, és gondoltam magamban, hogy lehet, hogy ez csak egy ilyen burkolt megfigyelés, azért jöttek be mind, éppen az órámra felolvasni azt az akármit, ami nem is tűnt sem sürgősnek, sem olyan nagy létfontosságúnak, hogy ezt pont most, halaszthatatlanul fel kell olvasni, és egy órát félbe kell szakítani emiatt. Igazából nem is tudom, hogy miről volt szó a szövegben, amelyet felolvastak. Egy ideig várakoztam a székemen üldögélve, de mivel úgy tűnt, hogy a felolvasásnak nem lesz egyhamar vége, meguntam az egészet, felálltam, otthagytam őket, és kimentem az utcára, ugyanígy, ahogy voltam, pizsamában. Az a régi, fehér alapon kék rózsa mintás pamutpizsama volt rajtam, amit a valós életben anyámtól kaptam régen, több évvel, akár 1-2 évtizeddel ezelőtt. Már egy kissé elnyúlt, elhasználódott, nem is tudom, hogy a valóságban megvan-e még.
Budapest egyik forgalmas utcájában voltam, ahol régen, fiatalabb koromban néhány évig laktam. Álmomban úgy tudtam, hogy még mindig ott lakom abban az utcában, a közelben, de valami okból nem hazafelé mentem, hanem ott az utcában járkáltam, az utcasarokig, és onnan befordultam az egyik mellékutcába. Kicsit másképp nézett ki a hely, nem pont úgy, mint a valóságban. Valamit kerestem az aszfalton, nem tudom, hogy mit néztem rajta, de folyamatosan a járdát figyeltem. Közben észrevettem, hogy követ két rendőr, valamit pusmognak egymás között, és furán néznek rám, hogy mi a fenét csinálok én itt, bolyongok az utcán pizsamában, mint egy bolond.
A járdán csak eldobott nejlonzacskókat meg hasonló szemeteket láttam, majd megfordultam, és elindultam visszafelé a mellékutcából abba az utcába, ahonnan indultam. A rendőrök csak követtek egy ideig, de nem bántottak, nem is szóltak hozzám. Majd végül úgy döntöttek, hogy csak egy veszélytelen bolond lehetek, és lemaradtak tőlem, megálltak egymással beszélgetni. Ennyi volt az álom, lényegében.
Az álommal kapcsolatban azt a megértést kaptuk Lélek által, én és az útitársaim, hogy a rendszer megfigyel és számon tart mindenkit, aki a rendszerben van, a munkahely által is és minden más olyan dolog által, ami a rendszer részét képezi. Isten gyermekeit is megfigyelik ugyanígy, mindaddig, amíg a rendszerben benne vannak, mert akár veszélyt is jelenthetnek a rendszer számára, mivel az igazság szava, fegyvere által - a Krisztus szavai, az Ő "kétélű éles kardja", amelyet ők nyilvánosan hirdetnek - rombolhatják a rendszer tekintélyét és hatalmát. De végül nem árthatnak igazából Isten gyermekeinek, mert egyrészt, ha Isten nem engedi meg nekik, akkor nem tudják ezt megtenni, másrészt, csak ártalmatlan bolondnak nézik Isten gyermekeit. Mert valójában úgy is nézhetünk ki számukra, mint valami eszement bolondok, szánalmas szektások, stb, ahogy ők neveznek gyakran minket (ezt jelképezi az, hogy pizsamában jöttem-mentem mindenfelé). Pál apostol erről a bolondságról így írt a Korintusiaknak írt első levelében:
"Mert minekutána az Isten bölcseségében nem ismerte meg a világ a bölcseség által az Istent, tetszék az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívőket." (1. Korintus 1:21)
"Mi pedig Krisztust prédikáljuk, mint megfeszítettet, a zsidóknak ugyan botránkozást, a görögöknek pedig bolondságot;" (1. Korintus 1:23)
"Mert az Isten bolondsága bölcsebb az embereknél, és az Isten erőtelensége erősebb az embereknél." (1. Korintus 1:25)
"Hanem a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket; és a világ erőtleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket;" (1. Korintus 1:27)
Isten ki fog hívni mindenkit - akit még eddig nem hívott ki az övéi közül - a rendszerből, egyenként, és ez valószínűleg hamarosan meg fog történni. Ezt jelképezi az, hogy kijöttem onnan az iskolából, egy olyan munkahelyről, amely tulajdonképpen közvetlenül a rendszert szolgálja. Először csak kényelmetlenül éreztem magam a munkahelyen, majd fölöslegesnek is éreztem azt, hogy én tovább ott legyek, ezért egy idő után simán kisétáltam onnan. Így hívja ki Isten az övéit először a munkahelyükről, majd a rendszer minden területéről, szegletéről: először csak finoman hívogatja kifelé onnan, tudtul adva, hogy Ő gondoskodni fog rólunk a munkahelyünk nélkül is. Ám mivel mi, gyarló emberek, bár hiszünk Istenben, de a mi hitünk nem elég erős, ezért nem szívesen mozdulunk ki a komfortzónánkból, a megszokott, biztonságosnak hitt megélhetésünkből, a rendszer nyújtotta álbiztonságból, ezért szükség lesz arra is, hogy megengedje azt is, hogy kényelmetlenné, kellemetlenné, vagy, szükség esetén, akár elviselhetetlenné is váljon számunkra az a munkahely, és végül, hogy még feleslegesnek is érezzük ott magunkat. Azért, hogy meglássuk annak hiábavalóságát, és végül önként mondjunk fel, sétáljunk ki onnan. Így terelget minket, mindannyiunkat Isten kifelé onnan, apránként, fokozatosan, szinte a rendszer által lökdösve minket magából kifelé, amíg belátjuk ennek szükségességét, és rászánjuk magunkat arra, hogy kilépjünk.
Még egy fontos dologra hívta fel a Lélek a figyelmemet, mégpedig arra, hogy mit kerestem én a város utcáin bolyongva, miért jöttem-mentem ott az aszfaltos utcákon? Azt kereshettem, hogy van-e még valaki alkalmas személy, akit el lehet hívni, "alkalmas földterület, ahová magot lehet szórni". De mivel nem találtam mást, csak eldobott műanyagot, nejlonzacskókat és szemetet találtam az utcában, ezért már nem volt értelme tovább ott lenni, maradni.
Ezért nincs értelme már annak sem, hogy Isten gyermekei tovább maradjanak a rendszerben, mert már nem nagyon van ott arra alkalmas ember, aki fogadná Isten elhívását, nincs már "magvetésre alkalmas föld", ahogyan Jézus a magvető példázatában beszélt erről, a Máté 13:3-23-ban.
