Azt adta a Lélek, hogy a Miatyánkot - a kereszténység legalapvetőbb imáját - elvileg minden keresztény ismeri, de nem mindenki veszi komolyan, és nem mindenki érti. Nagyon sokan mondogatják, gyakran elhangzik a templomokban, vagy este lefekvés előtt, vagy csak úgy, amikor imádkozni akarnak. És annak ellenére, hogy nagyon sokan és nagyon gyakran elrebegik életük folyamán, mégis sokan csak úgy robot-szerűen ismételgetik, és nincsenek tisztában azzal, hogy mit jelentenek a benne elhangzó mondatok, hogy mi azoknak valódi jelentése. 

Első ránézésre úgy tűnhet, hogy ez az ima, amelyet maga Jézus Krisztus tanított az embereknek, tulajdonképpen csak kéréseket meg némi dicsőítést fogalmaz meg a Teremtő Isten, a mi Atyánk felé. És sokan nem veszik érszre azt, hogy ez az ima mindemellett szembesüléseket is tartalmaz. Erre hívta fel a Lélek a figyelmemet, hogy erről is érdemes lenne írni néhány sort azért, hogy ne csak mondogassuk, ismételgessük az ajkainkkal, hanem, hogy legyen megértésünk is arról, hogy mit miért beszélünk.

Mivel ez az írás a Miatyánknak a szembesüléssel kapcsolatos részével kíván foglalkozni, ezért itt lényegében három ilyen mondatot szeretnék kiemelni és elemezni belőle:

1. Az első ilyen mondat, amely gyakorlatilag felszólító módban hangzik el, ám mégis szembesítő jellege is van, a következő: "legyen meg a te akaratod, mint a Mennyben, úgy a Földön is".  Ez a mondat, ha egy kicsit jobban megfigyeljük, rögtön a gyarló emberi mivoltunkkal szembesít. Mert, bár farizeusokra jellemző módon, ezt mondjuk ki, mégis, a cselekedeteinkkel valójában éppen az ellenkezőjét tesszük majdnem egész életünkben, amikor megyünk a saját fejünk után, és azért küzdünk, hogy a mi akaratunk és a mi terveink, elképzeléseink teljesüljenek, és ne az Istené. Pedig ezzel a sorral az imában éppen ennek az ellenkezőjét mondjuk, hiszen azt jelentjük ki, hogy az Atya akarata (és ne a mi akaratunk) legyen meg itt a Földön is, ne csak a Mennyben.

Be kell, hogy valljam, hogy ez alól én sem vagyok kivétel, pontosan ilyen gyarló vagyok én is. Évekig ismételgettem esténként lefekvés előtt a Miatyánkot, mint egy robot, de valójában sosem érdekelt az, hogy mi Isten akarata, csak az, hogy mi az én akaratom. Csak azt kívántam, hogy az én akaratom teljesüljön, és bár nem mondtam ki, sőt, még gondolni sem mertem rá, de önmagam előtt is leplezett módon úgy voltam vele, hogy Isten jó helyen van ott, ahol van, mi viszont itt vagyunk a Földön, és ez a mi saját életünk, amelyet nekünk kell kézben tartani úgy, ahogy tudjuk. Pontosan úgy teszünk - és tettem én is évtizedekig, amíg a Lélek ezt is meg nem mutatta nekem -, még a Miatyánk elmondása közben is, mint ahogyan Jézus kijelentette ezt annak idején az írástudók és farizeusok számára:

"Képmutatók, igazán prófétált felőletek Ésaiás, mondván: Ez a nép szájával közelget hozzám, és ajkával tisztel engemet; szíve pedig távol van tőlem." (Máté 15:7-8)

Meg kell, hogy mondjam őszintén, hogy minél inkább belegondolok e sorok jelentésébe és abba, hogy ennek ellenére mi mit teszünk, egyre inkább elképedek azon, hogy tényleg, mi, mai emberek is, mennyire képmutatók vagyunk, semmivel sem különbek, mint hajdan az írástudók és farizeusok.

Jézus Krisztusra kell ebben az esetben is figyelnünk, mert Ő az út, az igazság és az élet. E kérdésben is Krisztus mutatja meg az utat nekünk, Ő az élő és követendő példa. Ő bizonyította be, hogy tényleg, igazán úgy gondolja, amint mondja, és nem csak mondja, hanem meg is cselekszi azt. Ugyanis, amikor a Gecsemáné kertben Jézus tudta, hogy mi vár rá, és az Ő közelgő elfogatására, megkínzására majd megöletésére gondolt, teljesen érthető módon, Ő sem kívánt egyáltalán mindezeken keresztülmenni, hiszen Ő is ugyanolyan érző emberi testben volt, mint bármelyikünk, aki szintén nem kívánna mindezeken keresztülmenni. Ennek ellenére, Jézus - bár Ő is küzdött a testi félelmeivel, végül mégis önként adta az életét értünk, hogy - amennyiben élünk a felkínált lehetőséggel - megváltson bennünket bűneink terhétől és a kárhozattól. Ezért meghozta a nehéz döntést, teljesen az Atya akaratára bízta magát, és így imádkozott az Atyához: 

"Atyám! Ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár; mindazáltal ne úgy legyen a mint én akarom, hanem a mint te." (Máté 26:39)

Bár remélhetőleg nekünk nem kell ilyen kemény megpróbáltatáson átmennünk, mégis, mindenképpen azt kell, hogy mondjam, hogy akkor nem leszünk képmutatók, amikor ezt a fent idézett mondatot a Miatyánkból őszintén ki tudjuk mondani, és valóban úgy is gondoljuk, amint mondjuk...

2. A második ilyen szembesítő mondat az imában a következőképpen hangzik: "...és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek..." Itt megint ugyanaz a helyzet, mint az előző pontban: elég gyakran megtörténik az, hogy csak mondjuk, de nem cselekedjük. Ugyanis, gyakran csupán "elvárnánk", hogy Atyánk megbocsássa vétkeinket és megkegyelmezzen nekünk, de mi magunk erre nem vagyunk hajlandóak embertársainkkal szemben, ha ők vétkeznek ellenünk. Olykor képesek vagyunk napokig, hetekig, hónapokig, vagy akár évekig is őrizni a szívünkben a haragot, gyűlöletet valamely embertársunk iránt, ha valamivel bánatot, bosszúságot, csalódást okozott nekünk. Pedig Jézus teljesen egyértelműen, szinte "szájbarágósan" elmagyarázza nekünk, hogy mit jelent e fenti mondat az imában:

"Mert ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, megbocsát néktek is a ti mennyei Atyátok. Ha pedig meg nem bocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket." (Máté 6:15-16)

3. A harmadik szembesítő mondat pedig: "És ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól!" És itt jön az a csavar, hogy kétféle gonoszról is szó lehet, akitől meg kell, hogy szabadítson minket a jó Atyánk. Az egyik, amelyre mindannyian hajlamosak vagyunk gondolni, az egy valamiféle külső gonosz, akár az ördög, akár valamilyen ellenség, amelytől tartunk, akár ez az elbukott világ, amelyben élünk. Ám ki lehet a másik gonosz, akitől a leginkább meg kell, hogy szabadítson bennünket az Atya? Az, aki a legközelebb áll hozzánk, és ez nem más, mint önmagunk! Sokkal inkább erre, a bennünk lévő gonoszra értendő itt, ebben a mondatban a gonosz, mint valamely másik, külső gonoszra. Mert mindannyian hajlamosak vagyunk arra, hogy embertársainkban meglássuk a gonoszságot, de önmagunkban nem látjuk meg ugyanezt (vagy ha igen, akkor csak ritkán). Ahogy Jézus mondta:

"Miért nézed pedig a szálkát, a mely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, a mely a te szemedben van, nem veszed észre?" (Máté 7:3)

"Képmutató, vesd ki előbb a gerendát a te szemedből és akkor gondolj arra, hogy kivessed a szálkát a te atyádfiának szeméből!" (Máté 7:5)

A saját bűneink, a saját gonoszságunk és gyarlóságunk az, amelytől meg kell, hogy tisztuljunk, és ez sajnos egyedül nem fog nekünk menni, csakis Atyánk segítségével. Mert a bűnök megkötöznek és rabságban tartanak bennünket, és nem tudunk tőlük önként megszabadulni. Gyakran az is előfordul, hogy nem is vesszük észre azt, amit vétettünk, ami gonoszságot elkövettünk, ha az Atya nem hívja fel rá a figyelmünket Lélek által. Ezért kell, hogy kérjük az Atya segítségét mindebben. És, ha kérjük, Ő megadja nekünk a segítséget: megnyitja szemeinket, hogy lássunk. Megmutatja azt, hogy milyen bűn van még bennünk, amelyről esetleg nem is tudunk, és, ha szembesültünk vele, megvallottuk és megbántuk azt, kérhetjük jó Atyánk bocsánatát és kegyelmét, és Ő ezt is megadja nekünk. Mert, amint Jézus tanította: 

"Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek. Mert a ki kér, mind kap; és a ki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik. Avagy ki az az ember közületek, a ki, ha az ő fia kenyeret kér tőle, követ ád néki? És ha halat kér, vajjon kígyót ád-e néki? Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ád a ti mennyei Atyátok jókat azoknak, a kik kérnek tőle?! A mit akartok azért, hogy az emberek ti veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal; mert ez a törvény és a próféták. (Máté 7:7-12)