Azt álmodtam, hogy ismét ott dolgoztam az előző munkahelyemen, recepciósként, mint néhány hónapja. De más volt a helyszín és az iroda, mint a valóságban. Ugyanúgy, mint ahogyan a valóságban is volt,  én elől ültem az előtérben, csak egy fal választott el a benti ügyintézőktől, de valahogy mégis más volt az iroda épülete, elrendezése és a berendezése is.

Aztán ott volt már az idő, elindultam hazafelé, és már majdnem kijöttem a bejárati ajtón, amikor eszembe jutott, hogy el sem köszöntem a kollégáktól. Így visszamentem elköszönni az irodában lévőktől (az ügyintézőktől), de ők odabent annyira elmerültek a csevegésben, hogy észre sem vették, hogy elköszönök tőlük éppen. Na, mindegy, gondoltam, én megtettem a tőlem telhetőt, hát ha nem hallják, hogy elköszöntem, akkor az az ő bajuk, és ismét elindultam hazafelé.

Ennyi volt, vagy legalábbis, én csak ennyire emlékszem ebből az álomból.

Az a megértés jött ehhez az álomhoz, hogy mi, Isten gyermekei, hamarosan kivétetünk valamilyen módon a rendszerből. Erre utaló álmot már többször is kaptam az utóbbi időkben, és nemcsak én, hanem több "útitárs" is, a jóságos Isten kegyelméből. Ez az álom ennek a távozásnak csupán egy másik részletéről szól. Mégpedig arról, hogy próbáljuk felhívni az embertársaink (az álomban ezek a kollégák) figyelmét arra, hogy ideje hazamenni (mert a mennyei Atyánk mindenkit hívogat), próbáljuk a bizonyságainkkal is - amelyeket megosztunk embertársainkkal - felhívni az embertársaink figyelmét Isten elhívására, arra, hogy minket elhívott, és mi fogadtuk az Ő hívását, és, hogy embertársaink is fogadják Isten hívását, mert most még megtehetik, de már nem sokáig, mert már egyre kevesebb az idő (a kegyelmi idő, amikor még Isten hívogat). Hamarosan haza kell menni (kinek ide, kinek oda), el kell hagyni a régi életünket, amely valójában már most sem teljesen a régi, sem nekünk, sem másnak, csak ezt kevesen hajlandóak észrevenni. Sajnos, süket fülekre számíthatunk a legtöbb embertársunk részéről, még az olyan emberek részéről is, akikkel amúgy jó volt a kapcsolatunk (én is jó kapcsolatban voltam ezekkel a kollégákkal, nemcsak az álomban, hanem a valóságban is). Mert nem figyelnek arra, amit mondunk, vagy, ha mégis akad valaki, akkor nagyon kevesen teszik ezt. Az emberek többsége meg sem akarja hallani a bizonyságokat és figyelmeztetéseket, amelyeket az Atya kegyelméből kapunk és adunk tovább embertársainknak ("megosztjuk a kenyeret"). Ha pedig meghallják, akkor nem veszik komolyan, nem hiszik el azt, amit mondunk nekik (néha még azt is mondják, hogy mi megbolondultunk), illetve nem fordítanak sem időt, sem figyelmet, sem energiát arra, hogy ezekkel a dolgokkal egyáltalán foglalkozzanak, mert túlságosan el vannak foglalva a maguk kis problémáival, mindennapi gondjaikkal, esetleg a szórakozással. Így aztán, még az is lehetséges, hogy azt sem fogják észrevenni, ha mi elköszönünk és esetleg eltűnünk a szemük elől.

Erre az elfoglaltságra vonatkozólag, ami az utolsó időkben még inkább jellemző lesz - és, amelyben a mai ember is egyre inkább "nyakig benne van" -, a következőket mondta Jézus:

"De vigyázzatok magatokra, hogy valamikor meg ne nehezedjék a ti szívetek dobzódásnak, részegségnek és ez élet gondjainak miatta, és váratlanul reátok ne jőjjön az a nap:

Mert mintegy tőr, úgy lep meg mindeneket, a kik az egész föld színén lakoznak.

Vigyázzatok azért minden időben, kérvén, hogy méltókká tétessetek arra, hogy elkerüljétek mindezeket, a mik bekövetkeznek, és megállhassatok az embernek Fia előtt!" (Lukács 21:34-36)