Október 10-én egy nyugdíjas tanári házaspárnál jártam, akiknek segítettem a ház körüli teendőkben. Az idős bácsi már beteges, a felesége gondoskodására szorul, amit a felesége meg is ad neki tisztességesen, önzetlenül, készségesen és szemrehányás nélkül.

Az idős néni nosztalgikus hangulatban volt, mindegyre felidézte azt az időszakot, amikor még dolgozott, és tanította a gyerekeket az iskolában. Mindenféle tárgyakról, amelyekre rápillantott az otthonában, eszébe jutott egy-egy emlék a múltbeli történésekről, az akkori tanítványairól és azok szüleiről. Beszélt róluk, mondott jót is, rosszat is, attól függően, hogy éppen kiről volt szó. Elmondta a félelmeit az elmúlással kapcsolatban, amiből azt érthettem meg, hogy ők valójában ateisták, nem hisznek Istenben. A halál utáni létezésben sem hisznek, az elmúlással kapcsolatban is csak az addig vezető úttól fél. A betegségtől, a kiszolgáltatott állapottól fél valójában, nem attól, hogy a halál után mi lesz.

Én itt-ott próbáltam arrafelé terelni a beszédet, hogy bizonyságot tehessek neki Istenről, azokról a dolgokról, amelyeket Ő tett velem, utalgattam arra is, hogy a test halála után a lélek továbbra is létezik, és nem mindegy, hogy hová kerül a lélek. Röviden sikerült megemlítenem azt is, hogy Istennek köszönhetem a szabadságomat, de ahhoz, hogy hozzá forduljak, rengeteg rossz tapasztalaton, megaláztatáson és csalódáson kellett, hogy keresztülmenjek én is.

Ám úgy tűnt nekem, hogy a nehézségei, aggodalmai és félelmei ellenére is, a nénit még nem igazán érdekli ez a téma, így nem erőltettem tovább a témát, és hagytam, hogy inkább ő beszélje ki magát. Nem éreztem még elérkezettnek az időt, hogy "nyaggassam" őt az örömhírrel, ha nem érdekli. Úgy éreztem a viselkedéséből, hogy talán még nincs eléggé "felszántva a talaj", hogy befogadja a magvakat, nincs még annyira meglágyítva a szíve, hogy elmondhassam nekik az örömhírt, hogy bizonyságot tehessek nekik Istenről, Krisztusról, és azokról a dolgokról, amelyeket Atyánk tanított nekem. Úgy láttam, hogy ő egyelőre inkább a régi élményeibe, emlékeibe kapaszkodik, azokból próbál erőt meríteni magának, ami számomra elég gyenge és reménytelen próbálkozásnak tűnik. Mindezek ellenére, mégsem tűnt úgy, hogy ő most készen áll arra, hogy befogadja Krisztust és az örömhírt az ő szívébe... Így hát végeztem a dolgomat, és csak időnként és röviden szóltam hozzá a mondanivalójához, többnyire hagytam, hogy ő beszéljen.

Útközben hazafelé elgondolkodtam a nyugdíjas tanárpár helyzetén, és azon is eltűnődtem, hogy vajon kellett volna-e egy kissé kitartóbban, rámenősebben megragadni az alkalmat és folytatnom az elkezdett témát, kellett volna-e erőteljesebben arrafelé terelnem a beszédet, hogy az Örömhírt, az Evangéliumot közölhessem vele, vagy nem? Az ateizmusuk ellenére, én látok bennük jóindulatot, menthető lelket, némi gyermetegséget, és bármennyire is furcsán hangzik, én hiszem, hogy a betegségeiket áldásként adta nekik Atyánk, mert, mint tudjuk, a test szenvedése által nagyobb eséllyel kezd el látni a lélek. Remélem, hogy Atyánk idővel - ha másként nem lehet, a betegségeik és nehézségeik következtében - fel tudja puhítani majd a szívüket, hogy befogadhassák Krisztust és az Ő Örömhírét, Evangéliumát a szívükbe, hogy megbékélve, megboldogulva távozhassanak majd a földi életükből, ha eljön annak az ideje, és a lelkük üdvösségre jusson...

Már este volt, mire hazaértem, és gondoltam, hogy vacsora közben megnézem, hogy mit kaptak időközben az "útitársak", meghallgatok tőlük egy-két bizonyságot, ha osztottak meg újabbakat. És láss csodát, amint ránéztem a Kiáltó Szó oldalára, ott várt egy friss hangfelvétel, amelyet éppen azalatt az idő alatt töltött fel a blogjára, amíg én a nyugdíjas tanár házaspárnál tartózkodtam, és amelynek címe: Nyugdíjas tanárok sorsa!

Talán mondanom sem kell, hogy nagyon meglepődtem, de még csak akkor döbbentem le igazán, amikor meghallgattam a felvételt, amelyből kiderült, hogy a felvétel készítője, Attila, milyen álmot kapott az Úrtól az éjszaka! Merthogy abban az éjszakai álomban, amelyet ő kapott, pontosan ugyanaz történt, amit én napközben megtapasztalhattam! Ráadásul, éppen ugyanazon a napon, amelyen ő azt feltöltötte és megosztotta!

A szóban forgó hangfelvételt az alábbi linkre kattintva lehet meghallgatni:

https://kialtoszo.hu/nyugdijas-tanarok-sorsa/

Így tesz bizonyságot Atyánk az Ő gyermekei mellett, és a Kiáltó Szó mellett, arról, hogy Isten Lelke által ihletve beszél, és az általa elhangzottak igazak, még akkor is, ha néha belekeveredik itt-ott az ő emberi gyarlósága. A kételkedők és az ő támadói előtt is szóljon ez bizonyságul, és mindazok számára, akik bolondnak vagy szektásnak nevezik őt, hogy megláthassák, hogy nem ő találja ki mindazt, amit a felvételein elmond és megoszt, hanem a Teremtő Atyánktól kapja.