Két dicsőséges álmot is kaptam jó Atyánk kegyelméből: az első csak egy rövidebb álomkép volt, míg a másik egy kicsit hosszabb történet, de azt a megértést kaptam, hogy a kettőnek a jelentése mindenképpen összefügg, sőt, gyakorlatilag ugyanazt jelenti, csak a második kiegészíti az elsőt, egy kissé részletesebb képet mutatva.

Az első álomképben egy nagyobb helyiségben tartózkodtunk, én és még több ember (nem tudom, hogy kicsodák, de az álomban némelyeket ismertem ezek közül). Az emberek elővettek több ruhadarabot, ezeket négyzet alakúra szabdalták, majd a kis négyzeteket összevarrva, egy hatalmas nagy paplant  készítettek a rongydarabokból. Én külső szemlélőként nézhettem mindezt, figyeltem, hogy mit csinálnak, de nem értettem, hogy valójában mire is készülnek, mit akarnak ezzel az egész paplankészítéssel, mi a valódi céljuk. Csodálkozva néztem, amit csinálnak, és amikor végre elkészült a nagy paplan, akkor mindenki lefeküdt, bebújtak a paplan alá, és úgy betakaróztak vele, hogy senkinek sem látszott ki egy tagja sem a paplan alól, csak a paplan dudorodása és mozgolódása jelezte, hogy emberek tartózkodnak alatta... Eddig tartott ez az álomkép.

A másik álomban volt egy lakás, amely a földszinten helyezkedett el, és két szobája volt. A hátsó szoba bejárata az első szobából nyílt. Többen laktunk ebben a lakásban, és nem volt elkülönített helye senkinek, amolyan együtt lakó közösség volt, de valójában nem tudom senkiről, hogy kicsoda volt, mert talán nem is ez a lényeg.

Aztán kitört az országban is a háború, mi pedig két külön pártra szakadtunk, és egymás ellenségei lettünk. Így aztán az a csoport, amely lakótársakból ellenfeleinkké váltak, elkezdte támadozni azt a csoportot, amelyikben én voltam. Hangos viták, veszekedések zajlottak közöttünk, és a másik csoport némely tagjának valahonnan még fegyver is került a kezébe, amelyet ránk fogtak. Így mi visszavonultunk abból az első szobából, amelyben mindannyian tartózkodtunk, be a hátsó szobába. De mivel ajtaja nem volt a hátsó szoba bejáratának, csak egy ajtókeret volt ott, ezért én nekiláttam valamiképp elzárni az utat az ellenséggé vált lakótársak csapata elől. Ám, mivel nem állt rendelkezésre semmi olyasmi, amivel igazán el tudtam volna torlaszolni a bejáratot, ezért nekifogtam jobb híján egy textilanyagot (ami talán egy abrosz vagy lepedő lehetett, valami ilyesmi) körbe rátűzdelni az ajtókeretre rajzszögekkel. Csoporttársaim leültek a szobában és tanácstalanul néztek engem, miközben végrehajtom e fölöslegesnek tűnő műveletet. Újdonsült ellenfeleim pedig megálltak, és gúnyolódva, hahotázva nézték végig mindezt, miközben mondogatták, hogy milyen ostobaságot művelek, hová lett a józan eszem, hát nem látom, hogy semmit nem ér az egész barikádom, mert ők ettől függetlenül akkor jönnek át a mi szobánkba, amikor éppen akarnak, sőt, ezen a rongydarabon keresztül is akkor lőnek át, amikor csak akarnak.

Én is tisztában voltam vele, hogy tényleg nem sokat ér ez az egész, hiszen egy gyenge textildarab nem képes visszatartani senkit, aki tényleg be akar hatolni egy területre... De mégis, kitartóan folytattam a munkát, amíg be nem fejeztem. És, amikor végeztem a rajzszögek tűzdelésével, egyik oldalon kissé félrehajtottam a textíliát, és mögé néztem. Ekkor meglepődve tapasztaltam, hogy a rongy mögé odatermett egy vasból készült, vastag páncélajtó valahonnan. Csak néztem és csodálkoztam, hogy ez honnan került ide, hiszen én csak egy vacak rongydarabot feszítettem ide ki. Majd tudatosult bennem, hogy ezt biztosan Isten teremtette ide, ki más? Hiszen nem járt rajtam kívül senki az ajtókeret közelében sem... És még kulcs is volt az ajtóban, amivel be tudtam zárni a páncélajtót! Elújságoltam a többieknek is, a rongyot jobban félrehúzva mutattam nekik, hogy nicsak, mi történt, ezt biztosan Isten adta nekünk, hogy védelmül szolgáljon, el tudjunk különülni a minket támadó csoporttól. Ők megörültek ennek, és végre mindenki megnyugodhatott, mert biztonságban voltunk végre, még a hangok se nagyon hallatszottak át a túlsó szobából.

Egy idő után valahonnan tudtam, éreztem, hogy a másik csapat elment itthonról. És ekkor felfedeztem egy másik, titkos ajtót is, amelyik a páncélajtós fal másik sarkánál helyezkedett el. Így, a páncélajtót ki sem nyitva, kimentem a szobából, át a másik szobába, amelynek külső fala az utcára nézett, és olyan volt, mint a boltok kirakata, üvegfalból, üvegablakokból állt, és a bejárati ajtó nagyrésze is üvegből készült, mint a legtöbb boltnak. Szétnéztem, mindenki elment, "tiszta a levegő". Így hát tovább merészkedtem, kinyitottam az üveg bejárati ajtót is, és kinéztem az utcára. Ekkor megláttam, hogy odakint igazi háborús állapotok uralkodnak, nem nagyon jár az utakon senki, akik pedig odakint vannak, azok éppen ide-oda rohangálnak, fegyverekkel, puskákkal a kezükben. Úgy gondoltam, hogy ennyi elég is volt tájékozódásból, becsuktam az ajtót, és a titkos ajtón keresztül visszamentem a hátsó szobába, a többiekhez... Eddig tartott a második álom.

Az álmok megértése pedig a következő: a nagy helyiség az első álomban, valamint a kétszobás lakás, amelynek főbejárata egy üvegfalból az utcára nyíló üvegajtó volt, nem mást jelent, mint a világot. Mindannyian a világban élünk vagy éltünk a többi, világi emberrel együtt, ugyanúgy, ugyanolyan világi életmódot élve, mint ők, mindaddig, amíg fogadjuk vagy fogadtuk Krisztus elhívását, és amíg el nem indultunk az újjászületés útján. Ám, amikor ez megtörténik, attól kezdve, egyre inkább megváltozik fokozatosan a mi jellemünk, gondolkodásmódunk, értékrendünk. Már nem az embereknek, a világnak akarunk megfelelni, csak Istennek, és a mi Megváltónknak, Jézus Krisztusnak. Már más szemmel látunk mindent, nem csak a testi szemeinket használjuk, hanem Lélek által is megláthatunk, megérthetünk sokmindent, mindent a maga idejében. És egyre inkább rájövünk, hogy eddig mennyire tévelyegtünk a világban, mennyire bűnös módon éltünk, és az igazság teljesen más, mint amit eddig valóságnak hittünk. Elkezdünk fokozatosan testi gondolkodású emberből lelkivé válni. Ezzel párhuzamosan, már nem tudunk egyetérteni a még mindig testi, világi gondolkodású embertársainkkal. Ugyanígy, ők sem tudnak egyetérteni velünk, nem értik, hogy mi történt velünk, hiszen régen olyan "normálisak" voltunk, most pedig hirtelen "megbolondultunk". Így meghasonlás támad közöttünk, a két tábor egymással szemben, egyre többször támadnak bennünket, és így megindul a szétválasztódás. Isten oltalma alá vesz minket, lehetővé teszi, hogy visszavonuljunk, hogy elkülönülhessünk a nagyvilágtól, hogy formálni tudjon bennünket, és ne süllyedjünk vissza a világ mocsarába, a népek tengerébe. Krisztus tanításai és az ő példamutatása által lelkileg oltalmazva vagyunk a gonosszal, a kísértésekkel szemben, ha Őrá figyelünk, és az Ő szavait forgatjuk magunkban, és nem a világ támadásaira és figyelemelterelő akcióira fordítjuk a mi figyelmünket. Még az sem szükséges, hogy különösebben megvédjük magunkat a támadásokkal szemben, elég, ha Isten maga oltalmaz bennünket.

Jöhet bármi, nem kizárt, hogy tényleg lesz háború is nemsokára (ezt nem tudhatom én sem, mert ezt csak Isten tudja, hogy mikor mi lesz a jövőben), de Isten gyermekeinek akkor sem kell félni, csak Istenben hinni és bízni, mert az Atya oltalmát élvezhetjük bármilyen veszedelemben, ha nem fordulunk el Tőle, és hagyjuk, hogy Ő vezessen minket az Ő Szentlelke által.

Ugyanerről szól a 91. Zsoltár is:

"Aki a Felségesnek rejtekében lakozik, a Mindenhatónak árnyékában nyugoszik az.

Azt mondom az Úrnak: Én oltalmam, váram, Istenem, ő benne bízom!

Mert ő szabadít meg téged a madarásznak tőréből, a veszedelmes dögvésztől.

Tollaival fedez be téged, és szárnyai alatt lészen oltalmad; paizs és pánczél az ő hűsége.

Nem félhetsz az éjszakai ijesztéstől, a repülő nyíltól nappal;

A dögvésztől, a mely a homályban jár; a döghaláltól, a mely délben pusztít.

Elesnek mellőled ezeren, és jobb kezed felől tízezeren; és hozzád nem is közelít.

Bizony szemeiddel nézed és meglátod a gonoszoknak megbüntetését!

Mert azt mondtad te: Az Úr az én oltalmam; a Felségest választottad a te hajlékoddá:

Nem illet téged a veszedelem, és csapás nem közelget a sátorodhoz;

Mert az ő angyalainak parancsolt felőled, hogy őrizzenek téged minden útadban.

Kézen hordoznak téged, hogy meg ne üssed lábadat a kőbe.

Oroszlánon és áspiskígyón jársz, megtaposod az oroszlánkölyköt és a sárkányt.

Mivelhogy ragaszkodik hozzám, megszabadítom őt, felmagasztalom őt, mert ismeri az én nevemet!

Segítségül hív engem, ezért meghallgatom őt; vele vagyok háborúságában: megmentem és megdicsőítem őt.

Hosszú élettel elégítem meg őt, és megmutatom néki az én szabadításomat." (Zsoltárok 91:1-16)

Lehet ennél szebb és dicsőségesebb bátorítást, vigasztalást, oltalmat és megerősítést kapni? Ugye, hogy nem? Hála és dicsőség a mennyei Atyánknak, aki adta ezt ajándékba!