Amikor kitört a kovid (szándékosan írom így, mint egy magyar szót) miatt a járványpánik, sokan megbetegedtek a világ minden részén. Ez alól mi sem voltunk kivételek. Miért is lettünk volna azok? Hiszen, ahogy egy kedves barátom szokta mondogatni, a "ko-v-id", ami nem más, mint a korona-vírus-identitás, mindenkit megfertőzött, ez pedig azt jelenti, hogy mindannyian "megkoronáztuk és kiskirályoknak képzeltük magunkat", így elkerülhetetlen volt annak következménye, a bűneinkre való figyelmeztetés: a betegség és a szenvedés.
Szóval, a betegséget megkaptam én is, meg a (mára már ex-) férjem is. Egyesek szerint nem is volt semmilyen újfajta halálos vírus, csak a hisztériakeltés miatt produkáltak az emberek olyan súlyos tüneteket. Mások szerint pedig egy újfajta halálos vírus jött létre, amit oltások nélkül lehetetlen volt túlélni. Aztán vannak olyanok is, akik pedig azt állítják, hogy a járvány kitörésével egyidejűleg elkezdődött Krisztus második visszajövetele, mint ítélet... Mind-mind merész állítások, és én nem is akarom most, ebben az írásban megmondani senkinek, hogy mit higgyen ezen állításokkal kapcsolatban, és mit ne, hanem rábízom mindenkire, hogy az elmúlt néhány év távlatából nézve, valamint az alább leírtakat elolvasva, döntse el ki-ki saját maga...
Egy valamit azonban bizonyosan állíthatok és megírhatok: azt, ami velünk történt a betegségünk ideje alatt... Mint ahogyan sokan mások, mi is féltünk a fertőzéstől, de mégsem úszhattuk meg a betegséget. Mindketten kb. egy időben betegedtünk meg, és kemény tüneteket produkáltunk, viszonylag hosszú ideig.
Ezelőtt a történet előtt én még nem fordultam Istenhez, úgy a szívem-lelkem mélyén, csak amolyan "langyos" módon hittem a "Jóistenben", ahogyan a legtöbb magát Isten-hívőnek tartó ember hisz a "Jóistenben". Esténként gépiesen elmondtam a Miatyánkot, és ezzel befejezettnek tekintettem az ügyet, gondolván, hogy "Isten is megkapta, ami neki jár", most már az élet mehet nyugodtan tovább... Tehát, valójában nem az Egy Igaz, Élő, Teremtő Istenben hittem én sem, hanem abban a "Jóistenben", akit az emberek létrehoztak saját maguknak a saját fejükben, elképzeléseikben. Ez a "Jóisten" egy olyan isten, aki nagyjából mindenben egyetért velünk, mindent "lájkol", amit teszünk, és megérti, hogy miért cselekszünk úgy, ahogyan cselekszünk, és természetesen azt is megérti, hogy miért nem teszünk meg valamit, amit pedig meg kellene tennünk. Ez a "Jóisten" feltétel nélkül szeret, és "mindent is" megbocsájt, szintén feltétel nélkül, mint ahogyan teszi ezt a közismert dalban szereplő "jó asszony" is: "Egy jó asszony mindent megbocsájt" - mondja a nóta, és itt sokan behelyettesítjük a jó asszonyt a "Jóistennel", ugyebár, és ennek megfelelően éljük a kis életünket lehetőségeinkhez mérten, ki-ki a saját feje után menve, a saját akarata szerint...
Visszatérve a betegségünk témájához: mint már említettem, mindketten kb. ugyanakkor betegedtünk meg, és hasonlóan erős tüneteket produkáltunk mindvégig. Talán annyi különbség volt, hogy nekem talán még hosszabb ideig elhúzódott a gyógyulás folyamata, hosszabb idő alatt szűnt meg a köhögés és a légutak is lassabban tisztultak, mint akkori férjemnek (akinek amúgy nagyon erős szervezete és teste van).
Körülbelül ugyanazon időpontban történt velünk valami olyasmi is, ami eddig még soha nem történt meg egyikünkkel sem korábban: komoly szívritmuszavar lépett fel mindkettőnknél. Hajnali 5 óra lehetett kb. (vagy talán még annyi sem), amikor arra riadtam fel, hogy a szívem úgy elkezdett kalapálni, olyan gyorsan vert, hogy majdnem kiugrott a mellkasomból. Ijesztő érzés volt, nem tudtam mire vélni, mivel hasonlót korábban nem tapasztaltam, hiszen nekem azelőtt sosem rendetlenkedett a szívem. Mivel, ugyebár, az folyt a médiában a csapból is, hogy milyen sokan meghaltak a fertőzés miatt nap, mint nap, és, amikor a kezemet a szívemre téve éreztem, hogy milyen eszeveszett sebességgel lüktet, néhány pillanatra én is megijedtem, és megfordult a fejemben a kérdés, hogy vajon számomra ez most itt a vég?
Ám ekkor valami érdekes dolog történt velem: az ijedtséget felváltotta bennem az ősbizalom érzése... Eszembe jutott az, hogy van nekünk egy Teremtő Atyánk, aki mindent tud rólunk, és gondot visel ránk, az Ő teremtményeire, gyermekeire. Legalábbis, azokra biztosan, akik tényleg hisznek és bíznak Őbenne. A kezem még ott volt a szívemen, de akkor már megnyugodva mondtam ki magamban valami olyasmit, hogy "Atyám, tudom, hogy itt vagy velem, és te tudod, hogy mi történik velem. És tudom, hogy csak akkor halok meg, amikor te úgy látod jónak, és én most nem halok meg, ha Te még nem akarod, ha nem látod még elérkezettnek számomra az utolsó órát. A te kezedben van az életem, és én ezt most teljesen rád bízom, hogy úgy legyen, ahogy Te akarod. És ekkor olyan nyugalom, békesség, és szeretet árasztotta el a lelkemet, mintha maga az Atya fogta volna meg a kezemet, és mondta volna: "Ne félj, itt vagyok veled, és nem halsz meg, amíg nincs itt az ideje." Persze, testileg nem éreztem azt, hogy fogná a kezemet, de a lelkemben mégis éreztem az Ő gondoskodó szeretetét és jelenlétét. Ettől a pillanattól kezdve nem féltem többé, jöhetett bármilyen fullasztó köhögésroham vagy erős, lüktető szívritmuszavar, hiszen ezzel még korántsem volt vége a betegségnek, hanem még egy jó ideig előjövögettek ezek a tünetek ezután is. De én már nem féltem, mert tudtam, hogy Isten úgyis tud minderről, és legyen az Ő akarata szerint.
Még aznap az ebédlőasztalnál szóba kerültek a hajnali történések, amikor elpanaszolta a férjem, hogy hajnalban olyan erősen és gyorsan kezdett verni hirtelen a szíve, olyan ijesztő szívritmuszavar lépett fel nála, hogy azt hitte, most meg fog halni. És olyan halálfélelem fogta el, hogy azt nem kívánja senkinek. Ekkor én is elmondtam neki, hogy képzelje el, hogy nekem is ma hajnalban ugyanezek a tünetek léptek fel, és, hogy először én is megijedtem, de aztán éreztem, hogy Isten ott van mellettem, ez pedig teljesen megnyugtatott, és nem volt halálfélelmem egyáltalán, mert békességet adott nekem Atyám. Ő kikerekedett szemekkel, hitetlenkedő arckifejezéssel hallgatta, amit mondtam. Nem szólt semmit erre, hanem ott folytatta, hogy ő alig várja, hogy végre meglegyenek az oltások, és, hogy beadathassa magának, mert ő ezt az érzést és halálfélelmet, ami hajnalban történt vele, mégegyszer nem szeretné átélni.
Én ekkor még nem formáltam erről véleményt, mert egyrészt nem voltam biztos abban, hogy egyáltalán lesznek-e oltások ez ellen a közeljövőben, és azt sem tudtam, hogy miféle oltások lesznek azok, de azt már éreztem, hogy ha Isten velem van, akkor nem kell félnem, és az oltásra sincs igazából szükségem, mert Ő tud engem anélkül is oltalmazni. A gyógyszereket és vitaminokat ekkor még beszedegettem, mert még bennem volt az régi beidegződés, miszerint, ha betegek vagyunk, gyógyszerre van szükségünk, - mert anélkül, ugyebár, majdnem "lehetetlen meggyógyulni", de aztán később lassanként ezt is kimunkálta bennem Atyánk, hogy ne orv-os-ság-okban higgyek. Megérttette velem, hogy azok csak elnyomják, tompítják a tüneteket, de nem azoknak köszönhetem a gyógyulást, hanem Isten kegyelmének.
Így hát az történt, hogy miután szép lassan és fokozatosan meggyógyultunk mindketten, eltelt még néhány hónap, és kifejlesztették az oltásokat, amiket a férjem viszonylag még az elsők között "felvett", én pedig az oltópontok közelébe sem mentem. És, amint egyre több negatív hatásról kezdtem hallani, egyre inkább megerősödött bennem az, hogy nekem erre nincs szükségem egyáltalán. Jobb, ha inkább továbbra is Atyám oltalmára bízom az egészségemet, aki emberi kéz alkotta oltások nélkül is tud oltalmazni, hiszen Jézus megmutatta, hogy mindenféle gyógyszerek és oltások nélkül, Isten hatalmával és erejével meg tudja gyógyítani azt a sok embert a mindenféle betegségeikből, de még a halottakat is fel tudta támasztani...
Figyeljük meg, hogy ez a történet, ami velünk történt, mennyire hasonló annak a két latornak az esetéhez, akik Jézussal egyszerre kerültek fel a keresztfára: egyik az Ő jobb oldala felől, a másik pedig a bal oldala felől. Mindkét lator ugyanolyan bűnös volt, tehát, Jézussal ellentétben, mindkettő ugyanúgy megérdemelte a keresztre feszítést, a szenvedést és a halált, mint a másik. Mégis, a Jézus jobb oldala felől lévő latornak (az egyszerűség kedvéért nevezzük őt a továbbiakban "jobb latornak") a lelke megmenekült, és szabadon távozhatott Jézussal az Atyához. Mert a "jobb lator" belátta, hogy ő megérdemli a szenvedést és a halált az ő bűnei miatt, és elismerte Jézust bűntelennek és Isten fiának. Valamint, elfogadta Jézust olyannak, aki meg tudja őt menteni, azaz Megváltónak. Így ő megkaphatta a kegyelmet. Míg a másik lator, aki a Jézus bal oldalánál volt, vagyis a "bal lator", aki amúgy korábban nem volt bűnösebb, mint a "jobb lator", mégsem kaphatott kegyelmet, mert ő nem ismerte el Jézust Isten fiának, sem Megváltónak (sőt, inkább gúnyolódott vele). És, bár a kereszthalál általi bűnhődést mindkét latornak el kellett testileg szenvednie, mégis, a jobb lator lelke kegyelem által megboldogulhatott, míg a bal lator lelke elkárhozott.
Ugyanez történt velünk is, lelki értelemben véve: akárcsak a két lator esetében, mindketten ugyanolyan bűnösök voltunk, mint a másik, és mindketten megtapasztalhattuk a betegség által ugyanazt a testi szenvedést, amit a másik is átélt. Mégis, a betegség általi testi szenvedések és a megpróbáltatás során az egyik fél, aki Istent Gondviselőjeként ismerte el, az Ő oltalmában bízott, és abba kapaszkodott, valamint átengedte sorsát Isten akaratának - bár testileg ugyanazt a szenvedést élhette át, mint a másik fél - Lélek által Isten megnyugtató oltalmát, vigasztalását és békességét érezhette.
Mindeközben a másik félnek nemcsak testi szenvedésben, hanem a megpróbáltatás során komoly rettegésben, halálfélelemben is kellett részesülnie, mivel ő nem kért az Atya gondviseléséből. Mert nem bízott az Atya jelenlétében és oltalmában, így az Atya nem is vigasztalhatta meg őt Lélek által. Hitetlenségéből adódóan, ő csak emberi megoldásokban, a tudomány erejében bízhatott, így a betegség ideje alatti halálfélelem mellett, miután meggyógyult, még akkor is kellett félnie továbbra is, hogy nehogy újra megkapja a "halálos fertőzést", amíg el nem készülnek az "életmentő oltások"... Hogy aztán azok beadatása által végre megkönnyebbülhessen, és érezhesse a mesterséges védelmet a betegséggel és halállal szemben.
Mindezek után tehát az történt velünk, hogy Atyánk kegyelmének és oltalmának köszönhetően (nem azért, mert én annyira okos, ügyes és előrelátó voltam!) én nem adattam be egyetlen oltást sem, sőt, Isten elhívását fogadva, egyre inkább elindultam Isten megismerésének útján, a keskeny úton, amelyen Krisztus személyesen vezet, és tanít azóta is, Lélek által. És, bár néha még mindig bukdácsolok az úton, él bennem a hit és a remény, hogy Atyánk dorgálásai, vigasztalásai és kegyelme által, Krisztus vezetésével, sikerül megmaradnom ezen az úton, mindvégig kitartani, megtisztulni és megszabadulni minden bűntől, megkötözöttségtől.
A volt férjem viszont a későbbiekben beadatott már magának 3 oltást, Istent pedig fokozatosan egyre inkább meggyűlölte. Azelőtt közömbösen viszonyult Isten és Krisztus iránt, nem hitt bennük, és csupán amolyan mitológiának tartotta a Bibliát is, de nem foglalkozott a témával különösebben. Amint azonban észrevette, hogy én kezdek egyre inkább hinni Istenben, Krisztusban, érdeklődni az igazság iránt, és közelebb kerülni az Ő megismerésükhöz, úgy kezdett az exférjem egyre inkább üldözni engem emiatt, gúnyolni Jézust (akárcsak a "bal lator"), és meggyűlölni engem, Krisztust és Istent is. Ennek pedig egyenes következménye lett az, hogy a már azelőtt is rosszul működő házasságunknak vége szakadt, és megtörtént közöttünk szó szerint is (nem csak lelkileg, hanem fizikailag is) a szétválasztódás, azaz a válás.
A történéseket és a fenti párhuzamot figyelembe véve tehát, vajon igaz lehet-e az állítás, mely szerint ekkor elkezdődött Krisztus második visszajövetele, amely ítéletként érintett bennünket (kit pozitív ítéletként, kit negatív ítéletként...)?
Miért írom le mindezt most? Semmiképpen nem azért, hogy magammal dicsekedjek. Hiszen mindketten ugyanúgy "latrok" voltunk/vagyunk, én sem vagyok ez alól kivétel. Hanem azért, hogy Isten kegyelmével dicsekedjek. Mert bármilyen "lator" is voltam, bármennyi bűnt felhalmoztam korábban, ennek ellenére, amikor alázattal és hittel Őhozzá fordultam, Isten lehajolt hozzám az Ő atyai szeretetével. És sok esetben csak ennyi kell ahhoz, hogy elinduljon és kialakuljon a személyes kapcsolatunk Mennyei Atyánkkal. Fontos tehát, hogy meglássuk, hogy Isten készen áll mindenkin segíteni, mindenkinek megbocsájtani, és mindenkit gyermekévé fogadni, aki az Ő gondviselésére bízza magát, aki Őhozzá fordul, őszintén és alázattal hozzá "kiált":
"Kiálts hozzám és megfelelek, és nagy dolgokat mondok néked, és megfoghatatlanokat, a melyeket nem tudsz." (Jeremiás 33:3)
