
Többször hallhattuk már mindannyian azt az állítást, mely szerint mindannyian azért jöttünk, születtünk a Földre, hogy tapasztalatokat szerezzünk, gyűjtsünk. Főleg a buddhizmusban és az ezotériában hívőktől lehet ezt hallani a leggyakrabban, azoktól az emberektől, akik hisznek a reinkarnációban és más ehhez hasonló tanokban. No, meg azoktól is, akik mindent is ki akarnak próbálni, akik mindent meg akarnak engedni maguknak, a fejlődéshez szükséges tapasztalás álcája, ürügye mögé bújva. Mert ily módon igazolhatják önmagukat, és nem kell a bennük megszólaló a lelkiismeret hangjára hallgatva tartózkodniuk a bűntől, a kalandoktól és a testi élvezetektől, mert hiszen mindezek nem is bűnök, hanem csak "a szükséges tapasztalatok megszerzése", amelyeket a fejlődés érdekében meg kell élni a földi életben.
De vajon igaz-e ez az állítás, vagy csak egy újabb hamis tan, amellyel emberek millióit vagy milliárdjait tévesztenek meg, és visznek vele a feneketlen szakadékba? És, ha nem igaz, akkor miért születtünk le ide a Földre, ebbe az elbukott világba? Erről kaptunk jó Atyánk kegyelméből megértést, amikor a testvéremmel beszélgettünk... Ám a megértéshez Atyánk visszavezetett bennünket egészen Ádám és Éva történetéig, ugyanis innen indult minden, és folytatódott és folytatódik még számtalan történeten keresztül, mind e mai napig is...
És, amint a Lélek eszünkbe juttatta mindezeket az erre vonatkozó történeteket és példabeszédeket, amelyeket a Bibliában is olvashatunk, arra jöhettünk rá, hogy ez a sokat hangoztatott tapasztalatszerzési teória valójában csak részben igaz, viszont egyáltalán nem abban a formában, ahogyan a hamis tanok hirdetik azt, és megtévesztik vele az embereket. Mert valójában nem azért jöttünk erre a világra, hogy minél több mindent megtapasztalhassunk és ismereteket szerezzünk a Földön, hanem azért, hogy meg legyünk itt próbálva és megkísértve mindannyian, akár többször is. Ha nagyon leegyszerűsítve akarnánk fogalmazni, úgy is mondhatnánk, hogy a földi létünk egy teszt, amelyen szinte "szükségszerű" az, hogy elbukjunk. És, ha a teszten, vagyis a megpróbáltatások és kísértések során elbuktunk - márpedig, Jézus kivételével mindannyian elbukunk - megtapasztalhassuk az elbukás és a bűn következményeit, majd megláthassuk azt, hogy mindez hová vezet, és, hogy megutálhassuk a bűnt, az elbukást, az egész elbukott világot, az elbukott, bűnös emberekkel, és velük együtt az elbukott, bűnös, gyarló önmagunkat is. Pontosan úgy, ahogyan Jézus ezt már régen megmondta:
"Ha valaki én hozzám jő, és meg nem gyűlöli az ő atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, fitestvéreit és nőtestvéreit, sőt még a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom." (Lukács 14:26)
Természetesen, ezzel nem azt mondta Jézus, hogy ellenségnek tekintsük embertársainkat, vagy, hogy szó szerint is gyűlölnünk és bántalmaznunk kell családtagjainkat és önmagunkat, hanem azt, hogy szükséges az, hogy meglássuk mindenkiben - és legfőképpen önmagunkban - az elbukott emberi felfogást és viselkedést, a bűnt és gyarlóságot ahhoz, hogy megutálhassuk azt, és ezek után alázatos szívvel Istenhez forduljunk kegyelemért, bűnbocsánatért, megtisztulásért és újjászületésért. És így, ha ez már megtörtént, akkor már másképpen láthatunk sokmindent, és már nem lesz annyira kívánatos számunkra az a hiábavaló és bűnös életvitel, amelyet korábban éltünk és megtapasztaltunk.
Ám ahhoz, hogy eddig eljuthassunk és elváltozhassunk, legtöbbünknek szükséges az, hogy előbb ezen a folyamaton végigmehessünk és keserű tapasztalatokat szerezhessünk, megláthassuk a hamis céljainknak, a hatalmas egónknak, és minden földi értékrend szerint hitt "kincsnek" a hiábavalóságát és vágyjunk a lelkünkben a változásra. Mert enélkül - gyarló természetünknél fogva - nem tud megtörténni az a lelki törés (vagy lelki apokalipszis), hogy Isten segítségével kárnak és szemétnek tudjunk ítélni mindent a Krisztus ismeretéért, ahogyan Pál apostol fogalmazott. (Filippi 3:8)
És, ha már Ádámig és Éváig kellett visszamennünk - hiszen ezt juttatta eszünkbe a Lélek, mivel akkor történt az első megpróbáltatás, az első teszt, amelyen az elbukás megtörtént -, nézzük meg azt, hogy miért is nevezhető tesztnek, vagyis próbának e földi lét. Gondoljunk csak arra, hogy Isten teremtett a Paradicsomba rengeteg növényt, fát, gyümölcsöt, zöldséget, amellyel az ember táplálkozhatott, és mindent, amire csak szüksége lehetett az embernek. És csak egyetlen egy olyan fát teremtett, amelyre nem volt szüksége az embernek, és ezt meg is tiltotta az embernek, hogy arról gyümölcsöt fogyasszon. De akkor mégis miért teremtette Isten ezt a fát? Hát nem azért vajon, hogy megpróbálja az embert vele? Hogy letesztelje teremtményének hűségét, szófogadását és megbízhatóságát? Mert bizony a Mennyek Országába nem teheti be senki olyan a lábát, aki megbízhatatlan, hiszen akkor ott is ugyanúgy megtörténhetne az elbukás, mint itt, a Földön. Márpedig, Istennek nyilvánvalóan nem az a terve, hogy a Mennyországban is elbukott állapotok uralkodjanak, mert akkor már a Mennyek Országa sem lenne többé Mennyország.
És amikor Ádám és Éva a kígyóra hallgatva megbukott ezen a teszten, akkor kikerültek a paradicsomi állapotból, és megtapasztalhatták azt, hogy a bűn következménye szenvedés és halál. Nem azért, mert Isten könyörtelen volt velük (vagy bárki mással) szemben, hanem azért, hogy megláthassák elbukásuknak, bűneiknek következményeit, és meggyűlöljék azt, majd mindezt hátrahagyva, megalázkodva, visszatérhessenek az Atyához. És mindannyiszor, ahányszor mi is meg vagyunk kísértve a "kígyó" által, és a kísértőre hallgatva elbukunk, vagyis bármi rosszat cselekszünk, bűnt követünk el, akkor mi is meg kell, hogy tapasztaljuk annak következményeit, mint ahogyan Ádám és Éva tette.
Egyébként, ha már erről van szó: ki is valójában ez a kígyó, aki megkísért mindannyiunkat? Bár ezt a Biblia nem jelenti ki ilyen egyértelműen sehol, mégis, Lélek által már többen is azt a megértést kaphattuk, hogy minden, amit Isten teremtett, az jó volt, tehát Isten nem teremtett gonosz, beszélő kígyót sem, aki egy párbeszéd során megkísérthette Évát, majd Ádámot. Hanem valójában ez a kígyó az ember agya maga, amely pont olyan tekervényes és ravasz, mint a kígyó, és a gondolkodásával folyton kísértésbe viheti azt az embert, aki ráhallgat... Mert Isten szabad akaratot adott az embernek, tehát az ember maga kell, hogy döntsön, mindig önszántából, arról, hogy Istent választja-e, vagy az elbukást... de ez a téma is annyira összetett, hogy megérne egy másik írást, így ezt most nem részletezném különösebben.
Térjünk vissza a tesztekhez, vagyis a próbákhoz: rengeteg történetet olvashatunk a Bibliában arról, hogy Ádám és Éva után más bibliai szereplők is hogyan voltak próbára téve, és hogyan buktak el. Nézzünk példaként most egy ilyen történetet Mózes 2. könyvéből, amely a zsidók Egyiptomból való szabadulása után, a pusztában történt, miután panaszkodtak a zsidók, hogy nincs ennivaló, és éheznek:
"De az Úr azt mondta Mózesnek: Majd én hullatok nektek kenyeret a mennyből. Menjen ki a nép, és szedjen naponként egy napra valót. Ezzel teszem próbára, hogy az én törvényem szerint jár-e, vagy sem. Amikor a hatodik napon elkészítik azt, amit bevisznek, az kétszer annyi lesz, mint amennyit napról napra szednek." (Mózes 2.16:4-5)
Itt, ebben a történetben is már látható, hogy az Úr próbára akarta tenni a zsidókat azáltal, hogy mannát adott nekik, és megmondta nekik, hogy mikor és mennyit szedhetnek és ehetnek belőle. Így láthatta azt, hogy annak megfelelően szedik-e és fogyasztják-e a mannát, amint azt Ő mondta. De nézzük csak tovább, hogy hogyan buktak el a zsidók ebben az esetben:
"Ezt parancsolja az Úr: Szedjen belőle mindenki, amennyit meg tud enni, fejenként egy ómert vegyetek lélekszám szerint; annyit szedjetek, ahányan egy sátorban vagytok! Izráel fiai így cselekedtek, és szedett ki többet, ki kevesebbet. Amikor azután megmérték ómerrel, nem volt fölöslege annak, aki többet szedett, sem hiánya annak, aki kevesebbet szedett. Mindenki annyit szedett, amennyit meg tudott enni. Mózes azt mondta nekik, hogy senki se hagyjon belőle másnapra. De nem hallgattak Mózesre. Voltak, akik hagytak belőle másnapra is, de az megkukacosodott és megbüdösödött. Ezért megharagudott rájuk Mózes.
Így mindenki annyit szedett reggelenként, amennyit meg tudott enni. De ha már forrón sütött a nap, megolvadt.
A hatodik napon történt, hogy kétszer annyi ennivalót szedtek, fejenként két ómerral. Akkor elment a közösség összes főembere, és jelentették Mózesnek. Ő azt felelte nekik: Ez az, amiről az Úr beszélt, hogy a nyugalom ideje lesz holnap, az Úr szent szombatja. Süssétek meg, amit sütni akartok, és főzzétek meg, amit főzni akartok, és tegyétek félre magatoknak mindazt, ami fölösleg, hogy megmaradjon másnapra. Félre is tették másnapra Mózes parancsa szerint, és nem büdösödött meg, féreg sem volt benne. Akkor ezt mondta Mózes: Egyétek meg ezt ma, mert ma az Úr szombatja van. Ma nem találtok mannát a mezőn. Hat napon szedjétek, de a hetedik napon szombat van. Akkor nem lesz.
Mégis voltak olyanok, akik a hetedik napon is kimentek a nép közül, hogy szedjenek, de nem találtak. Ekkor azt mondta az Úr Mózesnek: Meddig nem akarjátok még megtartani parancsolataimat és törvényeimet?" (Mózes 2.16:16-28)
Ebben a történetben is már jól látható az, hogy, ha nem az Úr rendelkezései szerint fogyasztották a mannát a zsidók, annak következménye az volt, hogy a mannák megkukacosodtak és megbüdösödtek. Ez azt jelképezi ismét, hogy a bűn következménye a bűz és a rothadás, vagyis szenvedés és halál. De ez a figyelmeztetés még nem volt elég néhány zsidónak, mert ezután még a szombati pihenőt sem tartották be, hanem elmentek szombaton is mannát szedni, azt remélve, hogy találnak majd... aztán, persze, nem találtak, hiszen az Úr megmondta, hogy akkor nem lesz.
Most pedig ugorjunk egy nagyot a történelemben, és nézzük meg azt, hogy maga Jézus is többször meg volt kísértve, próbára volt téve, ám Ő volt az egyetlen, aki - velünk ellentétben, nem engedett a kísértésnek, és nem bukott el:
"Akkor elvitte Jézust a Lélek a pusztába, hogy megkísértse az ördög. Miután negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett. Ekkor odament hozzá a kísértő, és ezt mondta: "Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré." Ő így válaszolt: "Meg van írva: Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik."
Ezután magával vitte őt az ördög a szent városba, a templom párkányára állította, és így szólt hozzá: "Ha Isten Fia vagy, vesd le magadat, mert meg van írva: Angyalainak parancsot ad, és azok tenyerükön hordoznak téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőbe." Jézus ezt mondta neki: "Viszont meg van írva: Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet!"
Majd magával vitte az ördög egy igen magas hegyre, megmutatta neki a világ minden országát és azok dicsőségét, és ezt mondta neki: "Mindezt neked adom, ha leborulva imádsz engem." Ekkor így szólt hozzá Jézus: "Távozz tőlem, Sátán, mert meg van írva: Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!" Ekkor elhagyta őt az ördög, és íme, angyalok mentek oda, és szolgáltak neki." (Máté 4:1-11)
Itt megint szükségesnek tartom röviden kitérni arra, hogy ki is az az ördög, kísértő, avagy Sátán, akiről szó van ebben a történetben: nem más, mint a testi, agyi gondolkodás, avagy az Én, az ego törekvései, amelyeknek Jézus nem engedett. Mert Ő annyira hűséges és alázatos maradt mindvégig az Atyához, hogy, annak ellenére, hogy hatalmában állt volna bármit megtenni és a világ urává válni, Ő mégsem engedett ezeknek a kísértéseknek, hanem egyetlen célja az volt, hogy az Atya akaratát teljesítse.
Visszatérve a tapasztalás témájára: természetesen, mivel Isten kegyelmes, nemcsak a bűnt és annak következményeit láthatjuk és tapasztalhatjuk meg, hanem azt is, hogy annak ellenére, hogy elbuktunk, ha meglátjuk annak következményeit, és belátjuk, hogy bűnösök vagyunk, és kellőképpen megutáljuk a bűnt és a gyarlóságot nemcsak embertársainkban, hanem önmagunkban is, akkor Isten meg akar kegyelmezni nekünk. És meg is kegyelmez, ha megalázkodunk és Őhozzá fordulunk az Ő kegyelméért és bocsánatáért, mert Ő szerető Atya, és örül minden egyes megtérő léleknek. Ezt bizonyítja az a példázat is, amelyet Jézus mondott a tanítványoknak, a tékozló fiú esete:
"Azután így folytatta: Egy embernek volt két fia. A fiatalabb ezt mondta az apjának: Atyám, add ki nekem a vagyon rám eső részét. Erre megosztotta köztük a vagyont. Néhány nap múlva a fiatalabb fiú összeszedett mindent, elköltözött egy távoli vidékre, és ott eltékozolta a vagyonát, mert kicsapongó életet folytatott. Miután elköltötte mindenét, nagy éhínség támadt azon a vidéken, úgyhogy nélkülözni kezdett. Ekkor elment, és elszegődött annak a vidéknek egyik polgárához, aki kiküldte őt a földjeire disznókat legeltetni. Ő pedig szívesen jóllakott volna akár azzal az eleséggel is, amit a disznók ettek, de senki sem adott neki. Ekkor magába szállt és ezt mondta: Az én apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én pedig itt éhen halok! Útra kelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek, tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy. És útra kelve el is ment az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt. A fiú ekkor így szólt hozzá: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek. Az apa viszont ezt mondta szolgáinak: Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát, és adjátok reá, húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábára! Azután hozzátok a hízott borjút, és vágjátok le! Együnk, és vigadjunk, mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. És vigadozni kezdtek.
Az idősebb fiú pedig a mezőn volt, és amikor hazajövet közeledett a házhoz, hallotta a zenét és a táncot. Előhívott egy szolgát, és megtudakolta tőle, hogy mi történik itt. Mire a szolga így felelt: A testvéred jött meg, és apád levágatta a hízott borjút, mivel egészségben visszakapta őt. Ekkor az megharagudott, és nem akart bemenni. De az apja kijött, és kérlelte. Ő azonban ezt mondta az apjának: Látod, hány esztendeje szolgálok neked, soha nem szegtem meg parancsodat, és te sohasem adtál nekem még egy kecskegidát sem, hogy mulathassak barátaimmal. Amikor pedig megjött ez a fiad, aki parázna nőkkel tékozolta el vagyonodat, levágattad neki a hízott borjút. Ő azonban ezt mondta neki: Fiam, te mindig velem vagy, és mindenem a tied. Vigadnod és örülnöd kellene, hogy ez a te testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott." (Lukács 15:11 -32)
Ebben a történetben, amint láthatjuk, két ember is elbukott: az egyik a fiatalabb testvér, aki mindent eltékozolt, a másik pedig az idősebb testvér, aki, első ránézésre úgy tűnt, hogy nem fog elbukni. Ám végül mégis kiderült az, hogy ő két szempontból is elbukott, csak másképpen: az egyik elbukása az volt, hogy - bár testileg nem tette meg - a lelkében ő is megkívánta a testvérétől az elbukott állapotot, a szórakozást, bulizást, a tékozló, világi életmódot. A második elbukása pedig az irigység volt, amelynek hangot is adott: az, hogy az apjuk (az Atya) annyira örült az ő tékozló fia hazatérésének (az elbukott lelkek megtérésének), hogy különleges figyelemben, bánásmódban részesítette őt, az idősebb testvérrel ellentétben, aki viszont mindvégig ott volt, és látszólag nem is bukott el (de csak látszólag)... E történet végének mondanivalója nagyon hasonló Jézus egy másik példabeszédéhez, amelyben az egész nap szorgalmasan dolgozó szőlőmunkásokról van szó, akik szintén a lelkükben lévő leplezett irigység által buktak el:
"Mert hasonlatos a mennyeknek országa a gazdaemberhez, a ki jó reggel kiméne, hogy munkásokat fogadjon az ő szőlejébe. Megszerződvén pedig a munkásokkal napi tíz pénzben, elküldé őket az ő szőlejébe. És kimenvén három óra tájban, láta másokat, a kik hivalkodván a piaczon álltak vala. És monda nékik: Menjetek el ti is a szőlőbe, és a mi igazságos, megadom néktek. Azok pedig elmenének. Hat és kilencz óra tájban ismét kimenvén, ugyanazon képen cselekedék. Tizenegy óra tájban is kimenvén, talála másokat, a kik hivalkodva állottak vala, és monda nékik: Miért álltok itt egész napon át, hivalkodván? Mondának néki: Mert senki sem fogadott meg minket. Monda nékik: Menjetek el ti is a szőlőbe, és a mi igazságos, megkapjátok.
Mikor pedig beestveledék, monda a szőlőnek ura az ő vinczellérjének: Hívd elő a munkásokat, és add ki nékik a bért, az utolsóktól kezdve mind az elsőkig. És jövén a tizenegyórásak, fejenként tíz-tíz pénzt vőnek. Jövén azután az elsők, azt gondolják vala, hogy ők többet kapnak: de ők is tíz-tíz pénzt vőnek fejenként. Amint pedig fölvevék, zúgolódnak vala a házigazda ellen, mondván: Azok az utolsók egyetlen óráig munkálkodtak és egyenlőkké tetted azokat velünk, a kik a napnak terhét és hőségét szenvedtük. Ő pedig felelvén, monda azok közül egynek: Barátom, nem cselekszem igazságtalanul veled; avagy nem tíz pénzben szerződtél-é meg velem? Vedd, a mi a tiéd, és menj el. Én pedig ennek az utolsónak is annyit akarok adni, mint néked. Avagy nem szabad-é nékem a magaméval azt tennem, amit akarok? Avagy a te szemed azért gonosz, mert én jó vagyok?
Ekképen lesznek az utolsók elsők és az elsők utolsók; mert sokan vannak a hivatalosok, de kevesen a választottak." (Máté 20:1-16)