(A kép forrása: index.hu/techtud/2020/02/04/egyre_tobbet_sejtetnek_az_uj_lopakodo_bombazorol/)

Újabb figyelmeztető álmot kaptam a jóságos Atyánktól, arra vonatkozólag, ami a címben már olvasható. Miután megkaptam ezt az álmot, egy nap múlva be is teljesült egy része, a valóságban is... Bár egyelőre, hála Istennek, nem tört ki még a háború a környékünkön, Isten megerősítette a figyelmeztetést a valóságban is, hogy nehogy figyelmen kívül hagyjam, és nehogy elmulasszam közzétenni, megosztani embertársaimmal. Mert be kell vallanom szégyenkezve, hogy olyan hitvány és gyarló, Isten kegyelmére érdemtelen vagyok, hogy elkövettem már nem egyszer ezt a hibát, és, talán éppen ezért elképzelhető, hogy Isten már úgy is készült, hogy utólag még "oldalba kell bökdösni" engem napközben is, amikor ébren vagyok, mert hajlamos vagyok pont annyira elsiklani a figyelmeztetés fölött, mint az álomban azok az emberek, akiket én magam figyelmeztettem... Következzen tehát az álom, amit azért kaptam, hogy továbbadjak:

Álmomban azt láthattam, hogy egy másik lakásban laktam, nem ebben, ahol jelenleg élek, nem tudom, hogy pontosan hol. Valakikkel együtt laktam, de nem az én vér szerinti családtagjaimmal, hanem olyan személyekkel, akikről nem tudom, hogy a valóságban léteznek-e, mivel nem ismerem őket. A szobámban voltam, ami teljesen másképpen nézett ki, mint a valóságban, és nem volt sem sötétítő, sem függöny az ablakomon, tehát teljesen be lehetett látni kintről a szobámba. Nappal volt és tiszta, világos volt az égbolt, én pedig ott ültem vagy heverésztem az ágyamon, a szobámban. És egyszercsak észrevettem, hogy az égbolton valami gépek jelennek meg, és közelednek a házunk felé...

Először ufóknak néztem őket, mert olyan szokatlan, fura alakjuk volt, nem olyanok voltak, mint a repülők. Majd eszembe jutott, hogy nem lehetnek mégsem ufók, mivel azok nem is léteznek, és űrlények sem léteznek, tehát valószínűleg valami nagyon modern katonai gépek lehetnek. Annyira modernek, hogy én olyanokat még nem is láttam, és ezért olyan furák számomra. Úgy tudnám leírni, hogy nagyon futurisztikus stílusú megjelenéssel rendelkeztek, mintha valami sci-fi filmből jöttek volna elő... Rossz előérzetem támadt, gondoltam, jobb lesz vigyázni, mert lehet, hogy az ellenség harci gépei jönnek kémkedni és esetleg támadni.

Először csak egy jött, aztán kettő, aztán fokozatosan jött legalább 4-5 darab is. És mind ott köröztek, kémkedtek a házunk fölött, többször közel jöttek az ablakomhoz is, és tudtam, hogy benéznek és belátnak a szobámba is... Megijedtem, és kirohantam a szobámból a többiekhez, hogy szóljak nekik, de őket nem nagyon izgatta a közölnivalóm, jóformán nem is figyeltek rám, és nyugodtan beszélgettek tovább az étkezőben, talán még kávéztak is mindeközben...

Aztán visszamentem a szobámba, és láttam, hogy a gépek még mindig ott ólálkodnak. Egyre gyanúsabbak lettek, egyre közelebb merészkedtek, és végül elkezdtek lövöldözni is az ablakomon keresztül be a szobámba, egyenesen énrám. Érdekes módon egy golyó sem talált el, de nagyon megijedtem, és megint kirohantam a szobámból, hogy ismét szóljak a többieknek, hogy hahó, ébresztő, ennek már a fele sem tréfa, mert már golyózáport is zúdítanak a nyakamba!

Amint ezt kimondtam, a ház összes ablakán elkezdett zúdulni befelé a golyózápor, oda is, ahol ők voltak. Ekkor már ők is megijedtek, mindenki elkezdett futni kifelé a házból, menekülni. Érdekes módon, egyikünket sem találtak el a lövedékek ekkor sem.

Ezután valami sötét, szűk, sikátorokon keresztül menekültünk a támadó repülők elől, akik folyamatosan követtek minket, de még mindig nem találták el egyikünket sem, mert annyira szűkek voltak a sikátorok, hogy nem igazán láthattak be oda a magasból.

Addig menekültünk, míg valami barlangszerű házikóig értünk, ahová bekopogtunk. Egy öregasszony lakott ott, aki ajtót nyitott, és beengedett minket az ő kis egyszerű, szerény, régimódi, barlangszerű házikójába. Valami okból kifolyólag, ott úgy éreztük, hogy biztonságban leszünk, hogy ott nem találnak meg minket...

Ennyi volt az álom. Miután felébredtem, nem igazán értettem, hogy mit jelent ez az álom, de azt már sejtettem, hogy valamiféle veszélyre, esetleg a közelgő háborúra figyelmeztethet. És nem sokkal rá megerősítést kaptam arra vonatkozólag, hogy igen, ez egy figyelmeztetés volt Istentől, hogy lelkileg felkészülhessünk arra, hogy egyre inkább közeledik a háború az országunk felé is, és vigyázzunk, hogy nehogy váratlanul érjen minket majd az utolsó óra...

Kb. egy bő nap múlva, egy része már be is teljesült az álomnak, amit hajnalban kaptam. Nem rögtön aznap, hanem másnap dél körül, de a valóságban is történtek szokatlan, figyelemfelhívó dolgok a környéken, ahol élek:

Ültem a szobámban, és éppen egy korábbi történetet írtam meg itt, a blogon. Szépen sütött a nap, tiszta volt az égbolt is... és egyszercsak odakint, az utcák között végigment egy autó, amelyet nem láthattam, csak hallhattam, amint közeledik a hangereje, merthogy hangosbemondóba kiabált valamit. Először nem értettem, hogy mit, azt hittem, hogy már megint jött valami cirkusz a városba, és azt jelentik be éppen, mert azokat szokták így hangosbemondóval hirdetni, miközben autóval végigmennek a város utcáin, és bejelentik az érkezésüket meg az előadásaikat...

Ám amikor közelebb ért, annyit megértettem, hogy azt jelenti be, hogy valami próba következik... És, amint ezt kimondta, felhangzott a légiriadó hangja! Gondoltam, úgy néz ki, hogy ebből hamarosan baj lesz, mert már igencsak készülnek a háborúra, és valószínűleg megvan az okuk rá, mert csak úgy nem szoktak máskor ilyeneket csinálni, nem lesz ennek jó vége...

Csak egy kis időre hangzott fel a légiriadó szirénázó hangja, talán egy perc volt mindössze, és akkor ismét bemondta a hangosbemondóba, hogy a próba véget ért, majd távozott... Amióta "az eszemet tudom", nem volt ilyesmiben részem, és bevallom, hogy most sem volt valami megnyugtató, felemelő érzés megtapasztalni ezt. Magamban fohászkodtam, hogy "Uram, irgalmazz!"

Ezután elment az autó, és nekem eszembe jutott ez az álom, amit azelőtt egy nappal láthattam, Isten kegyelméből... Majd az is eszembe jutott, hogy az álomban először ufóknak néztem a röpködő gépeket, de utána rájöttem, hogy mégsem lehetnek ufók meg űrlények azok, mivel ilyesmik valójában nem léteznek, hanem nagyon modern, támadó katonai gépek lehetnek...

És ekkor az is eszembe jutott, hogy mit jelent az ufó kifejezés, ami valójában egy angol nyelvű rövidítés: UFO= Unidentified Flying Object... Ami viszont tulajdonképpen nem is azt jelenti, hogy feltétlenül űrlények utaznak vele, hanem annyit tesz magyarul, mint: Azonosítatlan Repülő Tárgy. Tehát, bármilyen repülő szerkezet, amit nem tudunk beazonosítani, hogy az micsoda, nevezhető azonosítatlan repülő tárgynak, vagyis ufónak... És pontosan így történt a valóságban is: nem tudtam beazonosítani, hogy miféle légitámadás elől kellene menekülni, mivel nem láttam semmi repülőfélét, igazából nem is tudom, hogy jött-e egyáltalán repülő a próba kedvéért, vagy csak az autó jött... de még magát az autót sem tudtam beazonosítani, mivel azt sem láthattam, hogy pontosan honnan jelentette be a légiriadót, csak annyit érzékelhettem, hallhattam, hogy valahonnan a közelből.

Majd mindezek után, Jézus szavai is eszembe jutottak, amint arra figyelmeztet, ami a végidők során eljövendő:

"Hallanotok kell majd háborúkról és háborúk híreiről: meglássátok, hogy meg ne rémüljetek; mert mindezeknek meg kell lenniök. De még ez nem itt a vég. 

Mert nemzet támad nemzet ellen, és ország ország ellen; és lésznek éhségek és döghalálok, és földindulások mindenfelé. Mind ez pedig a sok nyomorúságnak kezdete.

Akkor nyomorúságra adnak majd benneteket, és megölnek titeket; és gyűlöletesek lesztek minden nép előtt az én nevemért. És akkor sokan megbotránkoznak, és elárulják egymást, és gyűlölik egymást.

És sok hamis próféta támad, a kik sokakat elhitetnek. És mivelhogy a gonoszság megsokasodik, a szeretet sokakban meghidegül. De a ki mindvégig állhatatos marad, az idvezül." (Máté 24:6-13)

És még egy nagyon fontos figyelmeztetés, szintén Jézustól, ezekre az időkre vonatkozólag:

"De vigyázzatok magatokra, hogy valamikor meg ne nehezedjék a ti szívetek dobzódásának, részegségnek és ez élet gondjainak miatta, és váratlanul reátok ne jőjjön az a nap: Mert mintegy tőr, úgy lep meg mindeneket, a kik az egész föld színén lakoznak. Vigyázzatok azért minden időben, kérvén, hogy méltókká tétessetek arra, hogy elkerüljétek mindezeket, a mik bekövetkeznek, és megállhassatok az embernek Fia előtt!" (Lukács 21:34-36)

(A kép forrása: wikipedia.org/wiki/Gyógyszer)

El kell, hogy "mondjak" valamit, mert a Lélek eszembe juttatta e történetet, és úgy érzem, hogy most van itt az ideje... Ma meghallgathattam egy útitársam bizonyságát, amelyben arról beszél, hogy miért éppen a gyermekek lesznek betegek. És amint hallgattam a hangfelvételt, újra felhozta bennem a Lélek azokat a történéseket, amelyek nem is olyan régen, a költözködésem napján történtek meg velem, velünk. Aki szeretné meghallgatni az útitársam szóban forgó bizonyságát, az alábbi linkre kattintva teheti ezt meg:

https://kialtoszo.hu/miert-a-gyermekek-lesznek-covidosok/

Visszatérve a saját esetünkre: mint ahogyan az már várható volt, december elején megtörtént nálunk a családban fizikailag is a szétválasztódás: el kellett költöznöm a régi lakóhelyemről, ahol a volt férjemmel és közös gyermekeinkkel élhettünk mindeddig. Azért, hogy a történet "kerek" legyen, itt "zárójelben" megjegyezném azt is, hogy, bár már néhány hónappal korábban a szakadás megtörtént közöttünk, mint házastársak között, lelki értelemben, és nem sokkal ezt követően hivatalosan is elváltunk, a különköltözés csak ekkor valósult meg fizikailag. Mindazonáltal, sorsszerű volt ez a szakadás, a szétválasztódás, ami megtörtént, mert nem tettem eleget földi házastársam kérésének, és nem tagadtam meg a Krisztust az ő kedvéért... pontosan úgy történt, mint ahogy annak idején Jézus figyelmeztette a tanítványokat az eljövendőkre:

"Valaki azért vallást tesz én rólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról az én mennyei Atyám előtt; A ki pedig megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom azt az én mennyei Atyám előtt.

Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert. Mert azért jöttem, hogy meghasonlást támasszak az ember és az ő atyja, a leány és az ő anyja, a meny és az ő napa közt; És hogy az embernek ellensége legyen az ő házanépe. 

A ki inkább szereti atyját és anyját, hogynem engemet, nem méltó én hozzám; és a ki inkább szereti fiát és leányát, hogynem engemet, nem méltó én hozzám. És a ki föl nem veszi az ő keresztjét és úgy nem követ engem, nem méltó én hozzám. A ki megtalálja az ő életét, elveszti azt; és a ki elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt." (Máté 10:32-39)

Azonban, amikor elköltöztem ide, az új lakóhelyemre, azon az első, itt töltött éjszakán kemény lelki próbán kellett keresztülmennem! Ugyanis, velem voltak a gyermekek is, akik közül az egyik asztmás. Már délután is folyt az orra, miután az iskolából hazajött, de egyéb problémája úgy tűnt, hogy nincs. Éjszaka viszont rájött a nehézlégzés, és csak iszonyatosan zihálva tudott lélegezni. Máskor ilyenkor egyszerűen előkaptuk azt a kis hörgőtágító hatóanyagot tartalmazó asztma-sprayt, amit általában az asztmások ilyenkor használni szoktak, és ez enyhíteni szokott a nehézlégzés problémáján, habár olyankor, amikor komolyabb légúti megbetegedésben szenved, nem mindig bizonyult elég hatásosnak, és, ha valamennyit hatott is, az elég rövid ideig tartott... 

Tehát, a gyermek légzési nehézségei miatt, éjszaka kénytelen voltam felkelni, és sokáig ijedten és feldúltan kerestem a gyermeknek az asztma elleni spray-jét, hogy enyhíthessek a nehézlégzésén, de mindhiába, mert a sok csomag között sehol nem találtam. Merthogy aznap este történt a költözködés, és utána megvacsoráztunk, majd mivel a gyerekeknek már le kellett feküdni, és mindannyian fáradtak is voltunk már, megágyaztunk, és le is feküdtünk... így, a berendezkedés, kicsomagolás nem történt meg aznap... Nekem pedig, az össze-vissza lerakott bútordarabok, kicsomagolatlan kartondobozok, bőröndök, táskák és zsákok tengerében semmit nem sikerült megtalálnom, amit kerestem. És amint hallottam a gyerek ziháló légzését, egyre kétségbeesettebben keresgéltem-kutakodtam a nagy rumliban, de mindhiába, mert a gyógyszeres csomagot semmiképpen meg nem találtam. Így, egy idő után elkeseredetten feladtam a küzdelmet, és abbahagytam a keresgélést, majd kénytelen-kelletlen mentem az ágyba, a beteg gyermek mellé lefeküdni... A gyermek azonban annyira sípolva lélegzett, hogy teljesen úrrá lett rajtam az aggodalom. Így egyáltalán nem tudtam egész éjszaka aludni, nemcsak a hang miatt, hanem az ijedtségem és aggodalmam miatt sem...

Mivel a gyógyszer nem került elő, én tudtam, hogy most már csak Isten segíthet, már tényleg csak Őrá számíthatok, senki másra, és semmi másra... És majdnem egész éjszaka órákig imádkoztam, kértem Istent, hogy irgalmazzon nekünk, könyörögtem, hogy bocsássa meg minden bűnömet, és mutassa meg, ha esetleg megint valami bűnt követtem el, és miattam van ez az egész betegség... És könyörüljön rajtunk, segítsen a gyermeken...

Még néhány óráig eltartott ez a nehézlégzés, én persze nem tudtam aludni, csak kétségbeesetten Atyánkhoz fohászkodni, rimánkodni. Amint ott forgolódtam és gyötrődtem az ágyban, hajnal felé végül engem is elnyomott az álom, és akkor aludtam kb. 1 órát... Nem emlékszem arra, hogy kaptam-e valami álmot azon a hajnalon. Reggel bejött a másik gyermek a szobába, ő ébresztett fel bennünket...

És láss csodát, az addig beteg, zihálva lélegző gyermeknek reggelre jóformán semmi baja nem volt, csupán annyi, hogy folyt még egy kissé az orra. A nezézlégzésnek viszont nyoma sem volt, és köhögnie sem kellett egyáltalán. Mintha mi sem történt volna... és azután sem esett vissza a betegségbe, hála és dicsőség Atyánknak! 

Ezzel szemben mi történt volna, ha megtaláltam volna az asztma elleni sprayt, és használtuk volna azt, azon az éjszakán? Ami szokott történni mindig, amikor bevetjük, tapasztalatból mondom: a gyógyszer némileg kitágítja a gyulladástól összeszűkült hörgőket, és ezáltal a gyermek egy kis ideig (max. 2-3 óráig) könnyebben tud lélegezni, könnyebben jut oxigénhez ezáltal. Azonban, amint a gyógyszer hatása elmúlik, rögtön kezdődik elölről az egész: ismét nehézlégzés, ismét aggódás, gyógyszer, stb. Mert mit tudnak tenni ezek a "gyógyszerek", amik valójában nem is gyógyszerek, hanem ORV-OS-SÁGOK, hiszen igazából nem tudják meggyógyítani a betegségben szenvedőt? Csak a tüneteket tudják elnyomni, tompítani, egy kis ideig! Majd ezek újra előjönnek, és a beteg úgy érzi, hogy neki ismét szüksége van a "gyógyszerre", ezért újra meg újra megveszi azokat, és fogyasztja! Akárcsak a drogokat a drogfogyasztók, tulajdonképpen ez is ugyanaz, csak legális! Gondolom, ma már mindenki tisztában van valamilyen szinten azzal, hogy hogyan és miből tartja fent magát, és mitől virágzik manapság annyira a gyógyszeripar, és, hogy mire megy ki a játék (nem arra, hogy valódi gyógyulást adjon a betegeknek, hanem, hogy gyógyszerfogyasztókat szerezzen és tartson fenn folyamatosan, ezáltal bebíztosítva a piacot magának). Talán nekem nem kell itt külön ezekre részletesen kitérnem, hiszen már sokszor, sok helyen elhangzott, illetve leírták mások, tehát nem egy ilyen cikkel lehetett már találkozni...

Hogy miért írtam le, meséltem el mindezeket? Azért, mert a történtek által Isten ekkor is tanított engem: megmutatta nekem, e kemény lelki megpróbáltatás által, hogy az ő kezében van minden, az egészségünk, a gyermekeink egészsége is! Ne az orvosokban  és ne a gyógyszerekben bízzunk, hanem Atyánkban, az Ő oltalmában! Őhozzá forduljunk, teljes alázattal, bűnbánattal, mert Ő az egyetlen igazi, irgalmas, Élő Isten, aki a betegséget is úgy el tudja venni, mintha nem is lett volna! Csak Atyánk az, aki az igazi gyógyulást meg tudja adni, úgy lelkileg, mint testileg, nem csak a tüneteket elnyomni vagy enyhíteni, mint ahogy teszik azt a gyógyszeripar termékei.

Ezt Jézus által már megmutatta Isten, több, mint kétezer éve, amikor betegeket gyógyított meg, anélkül, hogy bármilyen gyógyszerre vagy orvosi egyetemi végzettségre, tudásra, vagy tapasztalatra szüksége lett volna ehhez. És ki is jelentette már akkor nekünk, hogy Ő az egyedüli Gyógyító vagy Doktor, senki mást ne tekintsünk vagy nevezzünk annak:

"Ti pedig ne hívassátok magatokat Mesternek, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus; ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyátoknak se hívjatok senkit e földön; mert egy a ti Atyátok, a ki a mennyben van. (Figyelem: papok és vallási vezetők!) Doktoroknak se hívassátok magatokat, mert egy a ti Doktorotok, a Krisztus." (Máté 23:8-10)

Többször is megtörtént ugyanis, hogy valahányszor én lettem beteg, azt nem éltem meg ennyire nagy lelki megpróbáltatásként. Már hosszú ideje - amióta Istenhez fordultam - úgy voltam ezzel, hogy Isten kezébe helyeztem az egészségemet is, hogy Ő gondoskodjon erről, és valahányszor meggyengültem és esetleg ágynak estem egy-egy betegség miatt, tudtam, hogy Isten tud róla, és, ha Ő megengedte, hogy beteg legyek, akkor biztosan megvolt rá az oka. Volt olyan, hogy tudtam, hogy megérdemeltem, és volt olyan is, hogy csak utólag jöttem rá, hogy azért kaptam azt a betegséget meg a lázat, mert Atyánk meg akart lassítani egy kicsit, hogy vegyek vissza a tempómból, és ne a fölösleges, világi dolgokra fecséreljem az energiámat, hanem inkább feküdjek egy kicsit, és legyen időm elgondolkodni azon, hogy milyen hiábavalóságokkal foglalkozok és töltöm az életidőmet, és mi az, amit ehelyett tennem kellene inkább: a lélek dolgait nem elhanyagolni, hanem inkább ezekkel foglalkozni. Szóval, magamat sokkal könnyebben rá tudtam bízni Isten gondjaira, ha beteg voltam, és könnyebben meg tudtam állni azt is, hogy ne nyúljak gyógyszerekhez. Ha viszont valamelyik gyermekem lett beteg, azt már sokkal nehezebben viseltem, mert nem bírtam tétlenül nézni a szenvedését, és már rögtön nyúltam is a testi ember számára könnyebb és gyorsabb megoldás, a "gyógyszerek" (vagyis inkább orv-os-ságok) után, csakhogy valamit enyhítsek, könnyítsek a helyzetén.

Isten azonban megerősítette a benne való hitemet ezáltal a történés által, és egyúttal fel is készített lelkileg arra, hogy, ha netán olyan idők jönnek - amilyenekről mostanság több figyelmeztetést is kaptunk már Atyánktól (és több ízben meg is osztottuk ezeket embertársainkkal) -, hogy valamilyen okból nem lehet majd gyógyszerhez jutni (akár háború, akár szélsőséges időjárás, vagy természeti katasztrófa, vagy Isten tudja, hiszen bármi jöhet bármikor erre a világra), akkor is bízzak Benne, tudjam (bízzunk Benne, és tudjuk - ti is, akik olvassátok e sorokat!), hogy nem a gyógyszeren múlik a létünk, hanem Isten kezében van minden, és majd akkor is Ő lesz az, akihez fordulhatunk, ha bajban leszünk!  Mert Isten az egy igaz Élő Isten, a mi Teremtő Atyánk az, aki Örökkévaló, aki mindig is volt, van és lesz! (És nem a betegségek meg a vírusok, vagy a természeti katasztrófák, stb., mint ahogy sokan mondják!)

Hála és dicsőség Atyánknak ezért az újabb tanításáért is!

Ismét kaptam Atyánk kegyelméből egy nagyon kemény, figyelmeztető álmot, talán az eddigi legkeményebbet, amely talán még egy valódi kriminek is túl kemény. Ám mivel annyira sokkolóan durva képeket láthattam benne, elég sokáig haboztam is azon, hogy leírjam-e vagy ne, illetve, ha leírom, akkor hogyan tudjam szavakba önteni a látottakat. Hogyan tudjam mindezt elfogadhatóan megfogalmazni és leírni, hiszen tulajdonképpen egészen megbotránkoztató, és "nyomdafestéket nem tűrő" jeleneteket láthattam, amelyeket viszont, úgy érzem, hogy mégis le kell írnom, akár szívesen teszem azt, akár nem, mert túl fontos figyelmeztetéseket tartalmaz ahhoz, hogy elhallgassam azokat, és, mert erre indít a Lélek. És talán éppen azért ilyen sokkolóan durva ez az álom, hogy felébredjünk végre, és kijózanodjunk a kábult, "félkómás" állapotunkból, és semmiképpen ne hagyjuk figyelmen kívül a figyelmeztetéseket...

Miután az álmot megkaptam, sokáig nem is értettem teljesen a jelentését, ezért van az, hogy csak most írom le. Tulajdonképpen, már napok teltek el az álom óta, és csak most tisztult ki jobban a kép számomra, hogy milyen komoly, súlyos jelentéssel bír. Az első megértés, miután felébredtem, az volt,  hogy: testiség = halál! És ez így is van, mert a további megértések - amiket azóta kaptam ezzel kapcsolatban - sem jelentenek olyat, ami ennek ellentmond, sőt, ugyanazt a megértést erősítik meg, viszont sokkal konkrétabb jelentéssel is bírnak.

De következzen most maga az álom:

Azt láthattam, hogy egy hölgy elment a fodrászhoz. A fodrásznál leültették a hajmosóhoz, a székbe, és nekifogtak a haját megmosni. Akik már voltak amolyan "elit helynek" számító fodrász szalonban, azok már megtapasztalhatták azt, hogy nem minden fodrásznál csak egy gyors hajmosás és frizurakészítés van a repertoárban, majd jöhet a következő vendég, hanem több olyan szalon is van, ahol szokás ráérősebben is "megadni a módját", és hajmosáskor a fodrász fejmasszázsban is részesíti a vendégeit.

Egy ilyen fodrász szalont láthattam álmomban is, amint a hajmosónál ülő vendégnek hajmosás közben éppen a fejét masszírozgatták. Ez, ugyebár, elősegíti azt, hogy a vendég kellemesen ellazuljon, és jobban érezze magát. És, persze, jobban rá tudja bízni magát a fodrász kezeire... Így is történt, a vendég kellemesen ellazult a fodrász kezei alatt, és teljesen rábízta magát a fodrász szakértő kezeire. Volt ott még egy másik alkalmazott is, talán a fodrász tanítványa, segédje vagy asszisztense lehetett, aki - szintén gyakorlott módon - a fodrász keze alá dolgozott. Amint a vendég jól ellazult, és teljesen átadta magát a szakértő kezeknek, valahogy lekerült a hölgyről a bugyi is, és az asszisztens elkezdte odalent is masszírozgatni a hölgyet, majd, amint látta, hogy a vendég nem ellenkezik, sőt, jóleső érzéssel fogadja a "törődést", tovább merészkedett, és elővett egy manikűr készletekben gyakran megtalálható, hegyes végű eszközt (aminek nem tudom, hogy mi a neve), amelyet a körmök piszkálgatásához, illetve a körömágyon lévő bőr tologatásához szokás használni (a fenti képen látható eszközről van szó). Majd ennek az eszköznek a hegyes végével lefelé, behatolt a hölgy testébe, és elkezdte kielégíteni vele a hölgyet...

Én kívülállóként láthattam az egész jelenetet, és csodálkoztam magamban, hogy a hölgy miért nem ellenkezik, hiszen ez a szúrós eszköz sérüléseket is okozhat a belső szerveiben. Ám azt láthattam, hogy a hölgy, bár először kissé meglepődött a dolgon, mégis, az élvezettől már annyira kábult állapotban volt, hogy nem akarta ezt a kellemes élményt félbeszakítani, hanem engedelmesen tűrte tovább, hogy kezelésbe vegyék az ő testét. Így tehát a procedúra zavartalanul tovább folytatódhatott. Azt nem láthattam, hogy ezután még mik történhettek vele ott a szalonban, mert számomra ebből a jelenetből csak ennyi volt a lényeg, amit látnom kellett (hála Istennek, mert úgy érzem, hogy nekem még ez is sok volt...)

A következő álomképben már azt láthattam, hogy mi lett a következménye ennek a "kényeztető kezelésnek", amelyet a vendég kaphatott a fodrász és az asszisztens "jóvoltából". Ugyanis, a következő jelenet már egy hullaházban folytatódott, ahol a hölgy holtan feküdt egy hordágyon, amely körül nyomozók, bűnügyi szakértők és egészségügyi dolgozók, boncmester és orvos, próbálták megállapítani a halál okát. Valamilyen készülékkel átvilágították a holttestet, akár röntgennel vagy ultrahanggal, akár CT-vel - ezt nem tudom pontosabban, de a lényeg az, hogy elég jól látható képet adott számukra a készülék. Talán fel is boncolták később, de erre nem emlékszem már biztosan, hogy milyen vizsgálatoknak vetették még alá... Majd megállapították a halál okát: az áldozat testében, az ő belső női szerveit különféle kacatok, oda nem való különféle eszközök sértették fel, illetve szintén nem odavaló tárgyak sokasága tömítette el a belső szerveit... Megrökönyödve néztem a benne lévő tárgyakat, amelyeket a szakemberek is láttak, és, amelyeket valószínűleg a megkezdett "kényeztető masszázs" folytatásaként juttattak be az ő testébe.

Ezután ismét egy másik álomkép következett, amelyben a történet úgy folytatódott, hogy a nyomozók tovább vizsgálódtak az ügyben. A nyomozás részeként megpróbálták visszajátszani a történteket, hogy rájöhessenek, megállapíthassák, hogy hogyan és milyen körülmények között zajlott a bűntény. Ehhez bevontak különféle embereket, szakértőket és szereplőket segítőként, arra hivatkozva, hogy szükség van a történet visszajátszására, a nyomozás elősegítésének érdekében. Voltak is rá jelentkezők, "masszőrök" is meg hölgyek is, akik a vendég szerepét töltötték be. A nyomozás résztvevői a jelenetet lejátszatták több szereplővel is, különféle helyszíneken, a saját elképzeléseik szerint, annak megfelelően, ahogyan a nyomozás előrehaladtával ők éppen gondolták, hogy úgy történhetett a bűncselekmény. Már lezajlott egy-két ilyen visszajátszás egy-egy helyszínen, és éppen egy újabb helyszínen - újabb szereplők bevonásával - készítették elő a terepet a történet lejátszására, amikor azt láthattam és hallhattam, hogy a nyomozók és egészségügyi dolgozók azt vitatják meg, hogy erre a következő helyszínre és a következő visszajátszásra tulajdonképpen semmi szükség, teljesen fölösleges, mert valami okból hivatalosan úgysem fogják elfogadni ezt. Azt nem egészen érthettem meg, hogy mi volt a hiba, talán maga a helyszín adott okot arra, hogy ne fogadják el hivatalosan. Azt viszont láthattam, hogy a nyomozás résztvevői ennek ellenére is, rövid tanácskozás után megegyeznek abban, hogy mégis, továbbra is szükség van arra, hogy megtörténjen itt is, az újabb helyszínen, az újabb szereplőkkel is a történtek lejátszására, mert újabb részletek derülhetnek ki ezáltal. Majd láthattam, amint egy újabb hölgyet elkezdenek "kezelésbe venni", aki éppen letelepszik készségesen valamire, hogy engedelmesen megcselekedje mindazt, amire a nyomozó társaság utasítja, a nyomozás érdekeire hivatkozva.

Ekkor nekem már kezdett gyanús lenni az, hogy vajon miért játsszák le itt is újra az egészet, amikor tudják, hogy hivatalosan úgysem fogják ezt figyelembe venni? Egyre inkább elkezdtem kételkedni a nyomozás módszereiben és céljaiban, és azon tűnődtem, hogy vajon hányszor játszották már el a történteket, vajon hány hölgyet vontak már bele ebbe a "vendég" szerepbe? És, vajon ezeket a hölgyeket, akiket a vendég szerepére kértek és kérnek fel még mindig, ugyanabban a bánásmódban részesítik-e, mint az eredeti vendéget a fodrásszalonban, és, vajon az ő sorsuk is halál lesz-e, a játszma befejeztével? Mert egyre inkább megerősödött bennem az a gyanú, hogy itt tulajdonképpen nem is a nyomozás érdekeiben történő visszajátszása zajlik a bűnesetnek, hanem egy újra és újra megismétlődő játszma szedi áldozatait, a nyomozás ürügyén...

Eddig tartott az álom, és amikor felébredtem, eltűnődtem, és a következő gondolat fogalmazódott meg bennem: "testiség és paráznaság = halál". És az is megfogalmazódott ugyanakkor, hogy itt nem csupán testi értelemben vett paráznaságról van szó, hanem lelki értelemben vett paráznaságról is. Nem csak arról van szó, amikor például megcsaljuk a házastársunkat, hanem amikor lelki értelemben hűtlenkedünk: amikor ellenszegülünk Isten akaratának, így pont nem azt tesszük, amit ő mond, hanem a saját fejünk után megyünk, vagy az embertársaink kedvében járunk... Ilyenkor is mindig paráznaságot követünk el Istennel szemben, lelki értelemben!

Nézzünk most egy kicsit a dolgok mögé: miért ment az áldozat, a hölgy a fodrászhoz? Azért ment, amiért a legtöbben menni szoktunk: teljesen ártalmatlannak tűnő okkal, egy kis szépülési vággyal ment oda, tényleg nem volt ebben semmi rossz szándék, semmi olyasmi, ami a legtöbb ember számára kifogásolható lenne: bármelyikünk ment már életében többször is fodrászhoz, hogy levágják a haját vagy megfessék, esetleg egy szebb frizurát csináljanak neki. Nincs ebben semmi rossz, mondhatjuk erre. De mi a valódi, mögöttes oka annak, ha az emberek fodrászhoz járnak, akár a nők, akár a férfiak? Hát nem az, hogy tetszeni akarunk valakinek, embertársainknak vagy magunknak, esetleg ki is akarunk tűnni a többi közül (versenyszellem!)? Dehogynem! Istennek akarunk-e tetszeni akkor, amikor szépülni megyünk? Dehogy! Abban biztosak lehetünk, hogy Istent egyáltalán nem érdekli sem a mi frizuránk, sem a sminkünk, és úgy egyáltalán, az egész testi szépségünk, mert Neki sokkal inkább a lelkünk a fontos. Ezt ki is jelentette teljesen egyértelműen számunkra, amikor Jézus azt  mondta, hogy a lélek az, ami megelevenít, a test nem használ semmit (János 6:63). Mi tehát a fodrászhoz járás, és bármilyen szépülni vágyás, lelki értelemben, ha nem más, mint emberkövetés? Még ezzel a teljesen ártalmatlannak tűnő cselekedetünkkel is arról teszünk bizonyságot, hogy embereknek akarunk megfelelni, nem Istennek, mert az ő véleményük, és a saját véleményünk a fontosabb számunkra, mint az Istené. Mi ez, ha nem lelki paráznaság Atyánkkal szemben?

És erről most eszembe jutnak Pál szavai is, amint azt írja Timóteushoz írt első levelében:

"Akarom azért, hogy imádkozzanak a férfiak minden helyen, tiszta kezeket emelvén föl harag és versengés nélkül. Hasonlatosképen az aszonyok tisztességes öltözetben, szemérmetességgel és mértékletességgel ékesítsék magokat; nem hajfonatokkal és aranynyal vagy gyöngyökkel, vagy drága öltözékkel, Hanem, a mint illik az istenfélelmet valló asszonyokhoz, jó cselekedetekkel." (1. Timóteus 2:8-10)

A fenti sorok is azt igazolják, hogy Isten előtt a tiszta kezek, vagyis a tiszta cselekedetek és a tiszta lélek, a szerénység a kedves mind a férfi testben lévők, mind a női testben lévők részéről, nem pedig a szépség, és nem is az, hogy ki tud jobban versengeni vagy kitűnni bármiben is embertársai közül.

Ébredés után, persze, a lelkemben háborogtam, és megbotránkoztam az álomban látottakon, és szinte lázadoztam Isten ellen, hogy miért kellett nekem ilyen borzalmas álmot kapni? Ekkor azzal a megértéssel vigasztalt meg Atyánk, hogy ne hőbörögjek miatta, hanem fogadjam el azt, hogy okkal kaptam ezt az álmot, és most erre volt szükség. Ne méltatlankodjak, hanem örüljek, ha egyáltalán kapok valamilyen álmot tőle, akkor is, ha ilyen durvát, mert ez azt jelenti, hogy Isten gondol rám, gondoskodik rólam, arra érdemtelen, gyarló emberként is a kegyelmében részesít, és legyen nekem elég az Ő kegyelme.

És most következzen a konkrétabb megértés, amelyet fokozatosan kaphattam meg, több nap alatt:

A hölgy az álomban, aki a fodrászhoz ment, egyértelműen testi gondolkodású, a testi szépségnek és a testi élvezeteknek élt, mint a legtöbb ember, ugyanazt a szellemiséget képviselte. Számára teljesen ártalmatlannak tűnő céllal ment a fodrászhoz, hogy egy kicsit szépüljön a külső megjelenése (ezáltal is szeretett volna jobban tetszeni az embereknek). Álmában sem gondolta volna, hogy milyen fogadtatásban részesül majd, milyen "kezelésnek" vetik alá az ő testét, és, bár számára jónak, kellemesnek és élvezetesnek tűnt e "kényeztetés", nem gondolt arra, hogy, ha ő mindezt megengedi, akkor ez végül az ő halálához vezethet...

De vizsgáljunk meg mást is: a masszázs közben milyen eszközzel kezdték őt "kezelni"? Szúró, hegyes végű eszközzel... Figyeljük meg a képen látható eszköz alakját is! Mire emlékeztet bennünket annak formája? Hát, nem a fecskendőkre? Mert engem egyértelműen arra emlékeztet, bár kellett pár nap, amíg "leesett számomra a tantusz", és megláthattam a hasonlóságot!

Kedves embertársak, ez egy nagyon komoly figyelmeztetés arra vonatkozólag, hogy senkiben és semmiben nem bízhatunk, csak Istenben! Mert manapság valójában semmi nem az, aminek látszik, és nagyon könnyen el lehet bukni, ha nem az Úristen Lelke vezet minket! Mert, aki emberekben, orvosokban, egészségügyi dolgozókban bízik (igen, a fodrászok nagy része is fehér köpenyben dolgozik, mint az egészségügyi dolgozók, és az álomban lévők is fehér köpenyben voltak - de ez az álom igazából nem is róluk, a fodrászokról szól!), és engedik magukat (ismét) beolttatni, el fognak veszni, mert ezúttal halálos méreg lesz azokban a fecskendőkben, sokkal halálosabb, mint az előző szériákban!

Emlékezzünk vissza arra, hogy, mint az álomban ez a hölgy is tette, az emberek nagy része az előző oltáskampányokban is emberkövetés miatt ment bele az oltakozásba, azért, hogy ide-oda mehessen, emberek közé, hogy megfeleljen az emberek elvárásainak, akár a politikusoknak, akár a rokonságnak, családtagoknak, akár a munkaadóknak, akár az orvosoknak vagy egyházi, gyülekezeti vezetőknek - ezek mind az emberkövetés különféle megnyilvánulási formái voltak. És sokan közülük hosszan tartó, komoly betegséget kaptak ennek következményeként, és megint sokan el is haláloztak már emiatt!. És a következő időszakban ez még fokozottabb módon érvényes lesz, hogy aki emberekre bízza magát és a testi egészségét, arra nagy eséllyel halál vár, még akkor is, ha nem oltásért megy, hanem valamilyen más kezelésért, nagy valószínűséggel akkor is meg fogja kapni az oltást tőlük, akár alattomos módon is, mert kéretlenül is be fogják adni neki (mint, ahogy a vendéget a fodrásznál is olyan kezelésben részesítették, amilyent ő nem is kért, és nem is számított rá... Sőt, egészen más okkal ment hozzájuk, de mivel már ott volt, abban az adott helyzetben, beadta a derekát, és elveszett). És a szer, amit adnak neki, olyan anyagokat fog tartalmazni, amit az emberi szervezet nem bír tolerálni, valószínűleg hatalmas vérrögök vagy más csomók, daganatok, fekélyek, stb. képződnek majd tőle a szervezetben - erre utal az álomban az, hogy a hölgynek a testében, a szervezetében több oda nem való kacatot, tárgyat is találtak, amelyek eltömítették az ő szerveit, majd belehalt ebbe, és a sérülésekbe!

Nézzük meg azt is, hogy mit ír a Jelenések könyvének egyik idevágó része, amely a végidőkben eljövendő csapásokról szól:

"A füstből pedig sáskák jövének ki a földre; és adaték azoknak hatalom, mint hatalmuk van a föld skorpióinak. (...) És skorpiókhoz hasonló farkuk vala és fullánkjuk; és a farkukban vala a hatalmuk, hogy ártsanak az embereknek öt hónapig. Királyukul pedig a mélység angyala vala felettök; annak a neve zsidóul Abaddon, görögül pedig Apollion, azaz Vesztő a neve." (Jelenések 9:3, 10-11)

Talán nem csak én vagyok az egyetlen, aki hasonlóságot vél felfedezni a skorpió fullánkja és mérge, valamint a fecskendőkön lévő tű (fullánk) és a benne lévő mérgező szer között, amellyel mindkettő - a szúrás (marás) révén juttatja be az áldozata testébe a mérgét, amellyel igencsak ártani tud az embereknek, és el is tudja őket "veszteni"... Pontosan úgy, mint a Vesztő, azaz görögül Apollion...

Lehet, hogy most sokan azt gondolják, hogy megbolondultam, és azt, hogy milyen baromságokat, meg tudományt nélkülöző őrültségeket írok le, de már nem igazán érdekel engem sem a tudomány, sem az emberek véleménye. Bár volt idő, amikor engem is ezek a dolgok érdekeltek, most már azonban sokkal inkább az érdekel, hogy minél több ember lelke megmeneküljön, és elkerülhesse azokat a borzalmakat, amelyek hamarosan következnek az emberiség számára! Aki nem hiszi, amiről írok, kérdezze meg Istent alázattal, hogy igaz-e, amit írok, vagy megbolondultam? Mert Isten ma is él és beszél ahhoz, aki tényleg kívánja "hallani az Ő hangját", és majd Ő kijelenti a választ mindenkinek valamilyen formában, akit őszintén érdekel ez a kérdés, és alázattal teszi fel azt... Mert ma is úgy van, mint ahogy Jézus megmondta annak idején:

"Bizony, bizony, mondom néktek: aki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem másfelől hatol be, az tolvaj és rabló; de aki az ajtón megy be, az a juhok pásztora. Ennek ajtót nyit az ajtóőr, és a juhok hallgatnak a hangjára, a maga juhait pedig nevükön szólítja és kivezeti. Amikor a maga juhait mind kivezeti, előttük jár, és a juhok követik, mert ismerik a hangját. Idegent pedig nem követnek, hanem elfutnak tőle, mert az idegenek hangját nem ismerik. (...) Én vagyok a jó pásztor, én ismerem az enyéimet, és az enyéim ismernek engem, ahogyan az Atya ismer engem, én is úgy ismerem az Atyát: és én az életemet adom a juhokért. Más juhaim is vannak nekem, amelyek nem ebből az akolból valók: azokat is vezetnem kell, és hallgatni is fognak a hangomra: és akkor lesz egy nyáj, egy pásztor. (...) Az én juhaim hallják az én szómat, és én ismerem őket, és követnek engem: És én örök életet adok nékik; és soha örökké el nem vesznek, és senki ki nem ragadja őket az én kezemből." (János 10:1-5,11, 14, 16, 27-28)

 (A kép forrása: Daily Mail)

Egy olyan téma további boncolgatására indít ismét a Lélek, amely témáról már kétszer is írhattam korábban, Isten kegyelméből. Az első írás címe így szól: Hirtelen jön a veszedelem - figyelmeztető álom. Ebben azt az eseményt írtam le, amelyet megmutatott Atyánk előre, és amely később bekövetkezett Izraelben, amikor a terroristák megtámadták a békésen bulizgató, fesztiválozó fiatalokat. Ekkor persze én még nem tudhattam, hogy az, amit az álomban láthattam, hol és pontosan mikor fog beteljesedni, csak annyit tudhattam, hogy hamarosan. És pontosan egy héttel azután, hogy a közösségi médiában megosztottam ezt a figyelmeztetést, a következő szombaton be is teljesedett azon a fesztiválon, amely valószínűleg nagyon sok zsidó számára - rossz értelemben vett - emlékezetes történelmi esemény marad még sokáig. Ez az írás az alábbi linken elolvasható:

https://samariai-asszony.blog.hu/2023/09/28/hirtelen_jon_a_veszedelem_figyelmezteto_alom

Miután megtörtént a zsidók elleni támadás a szóban forgó fesztiválon, és megöltek, illetve fogságba hurcoltak rengeteg fiatalt (nem csak zsidókat, hanem velük együtt több külföldi résztvevőt is, akik a helyszínen tartózkodtak), megérthettem, hogy erre vonatkozott ez a figyelmeztető álom, és ismét arra indított a Lélek, hogy erről is írjak egy újabb blogbejegyzést, és ezt is osszam meg embertársaimmal, a következő címmel: Hirtelen jött a veszedelem - a figyelmeztető álom beteljesült a fesztiválon! Ezt, a második írást az alábbi linken lehet megtalálni és elolvasni:

https://samariai-asszony.blog.hu/2023/10/11/hirtelen_jott_a_veszedelem_a_figyelmezteto_alom_beteljesult

Mindkét írásban található egy olyan link is, amely arra a videóra vezet, amely beszámol arról, hogy mi és hogyan történt azon az adott napon, hogyan ütött rajta a szórakozni vágyók buliján az ellenség, hogyan törtek rájuk az egyébként komoly biztonsági intézkedésekkel megszervezett fesztiválon, és mi történt ezután velük. Ezt a videót ismét kénytelen vagyok belinkelni ide is, mert van egy olyan fontos szempont is a háttérben, amelyet akkor még nem igazán vettem figyelembe. Ebből a szempontból még nem vizsgáltam az eseményeket, így erről nem írtam még az előző két írásban. Ám  arra figyelmeztetett a Lélek, hogy ezt a szempontot se hagyjam ki, mert nagyon is fontos dologról van itt szó: mégpedig arról a kérdésről, amelyet e bejegyzés címében is feltettem: miért nem oltalmazta Isten a zsidókat a fesztiválon az ellenséggel szemben? 

E kérdésre a válasz elég egyértelmű, de ahhoz, hogy megérthesse mindenki, szükség van arra, hogy aki még nem látta a videót, az most nézze meg, aki pedig már látta, az is tekintsen rá ismét, mégpedig úgy, hogy kb. a 3:40. perctől nézze meg alaposabban a helyszínt, ahol a buli zajlott, és táncolt a sok ember. A szóban forgó videó az alábbi linken tekinthető meg:

https://www.facebook.com/watch/?v=138727485964879

Aki megnézte már a videót, illetve alaposabban megfigyelte a szórakozás helyszínét a díszletekkel, háttérrel együtt, annak remélhetőleg máris világossá vált a válasz arra a kérdésre, hogy miért nem védte  meg a zsidókat az ő istenük, az ellenség támadásával szemben...

Tekintsünk most vissza egy kicsit a zsidók történelmére, amely többnyire benne foglaltatik a Bibliában, annak ószövetségi részeiben, más történelemkönyvekhez képest egyedülállóan elfogulatlan módon mutatva be a zsidók történelmét. Aki olvasta már az Ószövetséget a Bibliában, az tudja, hogy a zsidók voltak Isten választott népe, és azt is észrevehette már, hogy a zsidóknak mindig akkor volt jó sorsuk, akkor virágzott az ő életük mindenféle szempontból, amikor a Teremtő, az egy igaz élő Isten felé fordultak, és azt tették, amit az Atya mondott nekik. Amikor viszont hátat fordítottak Istennek, akkor mindig jött a hanyatlás, háború, ellenségek támadása, veszteséges csaták, sőt, akár az ellenség kezére is került az ország, továbbá szárazság sújtotta az ország területeit, éhínség szedte az áldozatait, stb., szóval mindenféle szempontból érzékelhető volt az emberek életében Isten oltalmának hiánya.

És ez ma sincs másként. Aki megfigyelte a fentebb belinkelt videóban a már említett részleteket, az most is láthatja, hogy a fesztiválon részt vevő zsidó (és más nemzetiségű) emberek szavak nélkül is kinyilvánították azt, hogy teljesen hátat fordítottak Istennek, és, hogy helyette miféle istent tisztelnek, és miféle értékrendet képviselnek ők! Teljesen nyilvánvalóan foglaltak állást a saját istenük mellett: nem az egy igaz, élő, Teremtő Isten mellett, és nem a Krisztus tanításait szemük előtt tartva a Lelket követik, hanem a testiekért élnek, a testi élvezetekért, és, mint ennek a szellemiségnek egyik nagy megtestesítő istenképét, Buddhát láthatjuk a színpadon egy hatalmas szoborként felállítva. E Buddha szobor körül táncolnak, szórakoznak, dorbézolnak, élvezik a testi életüket, és követik a nyugatról beözönlő, és a világ minden táján egyre inkább divatossá váló, nagy teret hódító - bár keletről származó, de mégis teljesen elnyugatiasodott - buddhizmust.

Bár Buddha hívei azt hangoztatják, hogy a test meg a lélek harmóniája mennyire fontos, valójában teljesen nyilvánvaló, hogy ez csak egy megtévesztő álca: nem a lélekről van itt szó egyáltalán, hanem a testről, a testi életről, a testi jólétről, testi egészségről, testi jógáról, stb., a testi élvezetek halmozásáról, a lelkiség álcája mögé bújtatva, csomagolva. Nem szükséges túl sok ésszel sem rendelkezni ahhoz, hogy mindezt észrevegyük, csak egy kis látás és megfigyelőképesség kell ahhoz, hogy megláthassuk, hogy már maga Buddha szobrának a teljes megjelenése is ezt sugallja: a nagy testű, kövérkés termet a testi élvezetek hajszolására és halmozására utal, hiszen az ember is - hacsak nem valami betegség miatt - általában azért szokott meghízni, mert "szereti a hasát" - szereti önmagát, szereti a jóízű ételeket nagyobb mennyiségben fogyasztani, mint amennyire szüksége lenne, és mindemellé jókat pihenni és szórakozni, magyarul: halmozni az élvezeteket, és semmiképpen nem az egyszerű, szerény életmódot juttatja az eszünkbe. És, bár sok buddhista böjtöl, és odafigyel a táplálkozásra, a legtöbbjük az étel megvonását végül más testi módon mégis helyettesíti, bepótolja, pl. túlfűtött szexualitással, szabadossággal, vagy más szórakozási formákkal. Tehát, a testiség gyakorlatilag nagy mértékben érvényesül az ő életükben - még akkor is, ha a szavaikkal mást mondanak, a tetteik mindenképp ezt igazolják. Arról nem is beszélve, hogy egy bálványhoz, egy szoborhoz imádkoznak... Mi más tehát a buddhizmus, ha nem a megtévesztés egy formája?

Tehát, visszatérve a fesztiválra: ezen a fesztiválon, az ott szórakozó emberek kinyilvánították azt, hogy ők Buddhát tekintik az ő istenüknek... És még azon résztvevők számára is, akik nem tartják magukat buddhistának (akiket vallási szempontból nem érdekel maga Buddha, mint istenség, és nem különösebben hisznek benne), úgy tűnik, hogy nem volt ellenükre az, hogy e szobor körül szórakozzanak, táncoljanak és dorbézoljanak, mivel valójában ugyanez a szellemiség irányítja őket is: önmaguk imádata, és a testiség imádata. Nos, ha ők úgy döntöttek, hogy nekik nem a Teremtő Isten, hanem Buddha meg a testiség az istenük, akkor Buddha kellett volna, hogy megvédje őket!

Drága emberek, Isten egyre inkább nyilvánvalóvá teszi, kijelenti azt, hogy nem tűri tovább a bálványok imádatát! Aki még mindig nem akarja észrevenni a figyelmeztető jeleket, amelyeket Isten küld e Földre, és nem tér meg Istenhez, hanem hátat fordít neki, annak számolnia kell azzal, hogy Isten nem fogja őt megvédeni, ha jön a veszedelem. Mert Isten már a Tízparancsolatban is a lelkünkre kötötte, kihangsúlyozta ezt, hogy senki más istenséget ne alkossunk meg, és ne tiszteljünk és imádjunk, csakis Őt, az Egy Igaz Élő, Teremtő Istent.

"Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem. Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, a melyek fenn az égben, vagy a melyek alant a földön, vagy a melyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr a te Istened, féltőn-szerető Isten vagyok, a ki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyediziglen, a kik engem gyűlölnek. De irgalmasságot cselekszem ezeriziglen azokkal, a kik engem szeretnek, és az én parancsolataimat megtartják." (Mózes 2.20:3-6)

Mindenki csak annak a védelmére számíthat, akire rábízza magát: aki Istenre bízza magát, az az Ő oltalmát élvezheti, aki önmagában bízik, az csak saját magára számíthat, aki az emberekben, esetleg vezetőkben bízik, az csak a bűnös, gyarló emberektől várhatja majd a segítséget (de milyent?), akik pedig Buddhában vagy Máriában, esetleg más "szentekben" bíznak - csak, hogy a keresztény bálványimádást se hagyjam ki a felsorolásból, mert ilyen is van bőven... -, azok pedig egy-egy élettelen szobortól várhatják majd a segítséget, oltalmat. Csak aztán nehogy úgy járjanak, mint a fenti videóban a fesztiválozók! Mert Istennek nem kötelessége mindenkit oltalmazni, megvédeni azt is, aki neki hátat fordít. Az ilyeneknek megengedi, hogy "megüssék a bokájukat". Ahogyan János mondta, úgy kell annak megtörténni:

"A fejsze pedig immár a fák gyökerére vettetett. Azért minden fa, a mely jó gyümölcsöt nem terem, kivágattatik és tűzre vettetik." (Máté 3:10) 

Kemény szavak, tudom, de most olyan idők vannak, amikor szükség van a kemény, kijózanító szavakra, hogy aki még menthető, annak a lelke megmeneküljön, mert a veszedelem nem csak a zsidókra csaphatott le, hanem bárhol, bármikor és bárkire lecsaphat a közeljövőben is...

Az utóbbi időben egyre több ilyen példát megláthattam, nem csak ez az egyetlen ilyen eset, ami Izraelben a fesztiválon történt. Nem szükséges ilyen messze utaznunk ahhoz, hogy hasonló, élő példákat láthassunk. Van egy magyarországi ismerősöm, aki néhány éve szintén nagyon belemerült a buddhista eszmékbe és tanulmányokba, illetve a saját életét is ebben a szellemiségben élte. Nemrég tudtam meg, hogy ez az ismerős néhány hónapja depressziót és idegösszeomlást kapott, ezért be kellett feküdnie a pszichiátriára, ahol több hónapig bent tartották, illetve ezen időszak alatt mindvégig gyógyszeres kezelés alatt tartották. Őt vajon miért nem védte meg Isten? Azért, mert ő is az Élő Isten helyett Buddhát választotta istenéül, aki viszont, természetesen, nem tudja megvédeni, hiszen ő csak egy élettelen szobor! 

Vagy itt van egy másik példa is: egy hölgy, akinél nemrég járhattam a szomszédos városban, az ő esete is nagyon beszédes! A háza és az udvara tele van díszítve kisebb-nagyobb Buddha szobrokkal, illetve az egész lakberendezés tele van a házban buddhista szimbólumokkal. A hálószobájában az ágy fölött pedig egy csábító fiatal nő aktképe hirdeti a paráznaság, a testiség, a "Jézabel" szellemiségét. Mindeközben a ház tulajdonosa nemrég esett át egy nagyobb nőgyógyászati műtéten, petefészek és méhdaganat miatt. A műtét után már jobban volt valamelyest, de amikor ott voltam nála, akkor látszott rajta nagyon, és mondta is, hogy az utóbbi napokban nincs jól megint, mert visszagyulladt a műtét helye, és komoly fájdalmai vannak, gyógyszereket kell szednie... Őt sem tudta megvédeni, meggyógyítani Buddha, sem a meditálás, sem a jóga, sem a szimbólumok. Az ő esetében is, a női szervek betegsége mutatja testi tünetek formájában azt, hogy hol beteg ő lelki értelemben, hogy milyen szellemiség és milyen tévelygés okozza számára a bajt. Remélem, hogy hamarosan belátja ő is, hogy össze kell törnie és ki kell dobnia az összes Buddha szobrot és szimbólumot az aktképpel együtt, meg kell alázkodnia az Úr előtt, és őszinte bűnbánattal az Ő bocsánatát kérnie, mert csak a Teremtő Atya, az Élő Isten az egyetlen, aki meggyógyíthatja és oltalmazni tudja, ám ehhez Őhozzá kell fordulnia, megtérnie.

Miért írtam le mindezeket? Semmiképpen nem azért, hogy embertársaink szenvedésein "csemegézzünk", hanem azért, hogy aki még tévelyeg, megláthassa azt, hogy nincs más oltalmazónk, csak egyedül a Teremtő Atyánk az, akire számíthatunk, aki meg tud védeni, oltalmazni bennünket, ha nem fordítunk neki hátat, hanem Őt keressük, a Vele való személyes kapcsolatot, és azt tesszük, amit Ő mond nekünk Lélek által, és amit kijelentett Jézus Krisztus által. Mert Ő nem fogja magát senkire - aki Őt elutasítja - ráerőltetni, sem az Ő kegyelmét. Mindezt csak annak adja, aki kéri, annak viszont ingyen adja, ajándékba, szeretetből, mint jóságos Atya a gyermekeinek. 

"Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek. Mert a ki kér, mind kap; és a ki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik." (Máté 7:7-8)

(A kép forrása: Daily Mail)

Nem tudom, hogy mások, akik már olvasták azt a blogbejegyzésemet, amelynek címe: Hirtelen jön a veszedelem, észrevették-e, hogy mennyire összefüggenek a szombati izraeli történések azzal, amit az álomban megkaptam előre jó Atyánktól, és leírhattam, majd megoszthattam embertársaimmal. Mert én ma szembesülhettem azzal, hogy majdnem teljesen ugyanaz történt, mint amit álmomban megkaptam és leírtam, majd megosztottam... 

A szóban forgó álom az alábbi linkre kattintva is elolvasható:

https://samariai-asszony.blog.hu/2023/09/28/hirtelen_jon_a_veszedelem_figyelmezteto_alom

Egy tegnap este közzétett videóban láthattam meg azt, hogy hogyan történt meg a valóságban mindaz, amit álomban megmutatott nekem Atyánk. Ez a videó arról szól, hogy hogyan csapott le az ellenség az izraeli - éppen fesztiválon résztvevő, főként fiatalokból álló - bulizókra. A videó az alábbi linkre kattintva tekinthető meg:

https://www.facebook.com/DailyMail/videos/138727485964879/

Hallottam ugyan szombaton arról, ami történt Izraelben, és szomorúan vettem tudomásul a hírt, de ekkor még nem jöttem rá, hogy ez az, amiről az álmot kaptam, kb. 10 nappal azelőtt, hogy megtörtént volna a valóságban. Ám, amint megnézhettem a fentebb is belinkelt videót, amelyet az ímént egy családtagom küldött el nekem - akkor jött a felismerés, hogy ez bizony nem más, hanem majdnem szóról szóra az, amit megálmodhattam és leírhattam még akkor, a figyelmeztető blogbejegyzésben. Noha az álomban látott rendezvény futóversenyként szerepelt, a valóságban ez a történés egy zenés-táncos fesztiválon zajlott, ám mindenképpen abban megegyezik a kettő, hogy világi életet élő emberek testiséget, testi örömöket éltető és hirdető rendezvényeiről beszélhetünk.

És, ami még különös összefüggés a dologban, az az, hogy - bár az álmot annak beteljesülése előtt kb. 10 nappal kaptam, 9 nappal azelőtt írtam meg - mégis, úgy adta a Lélek, hogy pontosan szombaton, 2023 szeptember 30-án, pont egy héttel azelőtt oszthattam meg a közösségi médiában, mielőtt beteljesült volna az azt követő szombaton, október 7-én! És, bár én nem tudtam az izraelieket értesíteni, figyelmeztetni előre, hogy "vigyázzatok, mert veszedelem fog törni rátok" - mivel nem ismerek senkit az ott élők közül, és semmilyen kapcsolatban nem állok velük - mégis volt valami értelme ennek az álomnak, az előre történő figyelmeztetésnek a mi - magyarok - szempontunkból: mégpedig az, hogy figyeljünk oda az ilyen és hasonló álmokra, figyelmeztetésekre, vegyük azokat komolyan! Mert hirtelen jön majd a veszedelem másokra is, nem csak a zsidókra, hanem akár ránk is, és Isten oltalma nélkül semmiképpen meg nem menekülhetnek vagy menekülhetünk!

És most, miközben e sorokat írom, jut eszembe az idézet, amit Pál apostol már régen, kb. 2000 éve megírhatott a Bibliában, Isten kegyelméből: 

"Mert a mikor ezt mondják: Békesség és biztonság, akkor hirtelen veszedelem jön rájok, mint a szülési fájdalom a terhes asszonyra; és semmiképen meg nem menekednek." - (1. Thesszalonika 5:3)

Figyeljük csak meg, hogy szóról szóra az történt, amit Pál megírt: ha a videót megnézzük, hallhatjuk, hogy azt mondja a bemondó, hogy "the music festival held in the name of peace", vagyis, hogy éppen a béke nevében tartották a fesztivált, amelyen lecsapott rájuk a váratlan ellenség! 

Kedves magyar embertársak, nagyon vigyázzunk, és szívleljük meg a történteket, mert ugyanezek vagy hasonló dolgok nálunk is megtörténhetnek, ugyanilyen hirtelenséggel és ugyanilyen váratlanul és felkészületlenül érhet bennünket is a vég. Mert a Pál szavai mindenkire érvényesek, aki nem a Krisztus útjait járja. Mert mi történt Jézus idejében, és mit mondott ezen történések hírére reagálva Jézus Krisztus? Olvassuk el:

"Jövének pedig ugyanazon időben némelyek, kik néki hírt mondának a Galileabeliek felől, kiknek vérét Pilátus az ő áldozatukkal elegyítette. És felelvén Jézus, monda nékik: Gondoljátok-é, hogy ezek a Galileabeliek bűnösebbek voltak valamennyi Galileabelinél, mivelhogy ezeket szenvedték? Nem, mondom néktek: sőt inkább, ha meg nem tértek, mindnyájan, hasonlóképen elvesztek. Vagy az a tizennyolcz, a kire rászakadt a torony Siloámban, és megölte őket, gondoljátok-é, hogy bűnösebb volt minden más Jeruzsálemben lakó embernél? Nem, mondom néktek: sőt inkább, ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképen elvesztek.

És ezt a példázatot mondá: Vala egy embernek egy fügefája szőlejébe ültetve; és elméne, hogy azon gyümölcsöt keressen, és nem talála. És monda a vinczellérnek: Ímé három esztendeje járok gyümölcsöt keresni e fügefán, és nem találok: vágd ki azt; miért foglalja a földet is hiába?" (Lukács 13:1-7)

És, ti, magyarok, gondoljátok-e, hogy a fesztiválon megölt vagy fogságba hurcolt zsidók bűnösebbek, mint ti, hogy ez velük megtörténhetett? Nem, sőt, azt mondhatom nektek (és magamnak és mindenki másnak), hogy: ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképpen elvesztek! - így tolmácsolhatjuk Jézus mondanivalóját magunkra és a ma élő emberekre vonatkozóan, valamint a mostani helyzetre vetítve. Hogy mindenki megértse a lényeget belőle, ami őrá is vonatkozik...

És nézzük meg, fontoljuk meg a következő, többek között szintén nagyon fontos, idevágó üzeneteit is Jézusnak:

"És elhullanak fegyvernek éle által, és fogva vitetnek minden pogányok közé; és Jeruzsálem megtapodtatik a pogányoktól, míglen betelik a pogányok ideje." (Lukács 21:24) - Hát, nem ugyanez történik éppen, drága embertársak?

Figyeljük meg tovább is, hogy miket mond még Jézus:

"Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképen el nem múlnak.

De vigyázzatok magatokra, hogy valamikor meg ne nehezedjék a ti szívetek dobzódásnak, részegségnek és ez élet gondjainak miatta, és váratlanul reátok ne jőjjön az a nap: Mert mintegy tőr, úgy lep meg mindeneket, a kik az egész föld színén lakoznak. Vigyázzatok azért minden időben, kérvén, hogy méltókká tétessetek arra, hogy elkerüljétek mindezeket, a mik bekövetkeznek, és megállhassatok az embernek Fia előtt!" (Lukács 21:33-36)

A minap arra hívta fel a figyelmemet a Lélek, hogy én vagyok maga Jézabel, ha nem is szószerint, de átvitt értelemben mindenképpen. Mert rajtam kívül még rengeteg ember él ilyen szellemiségben, anélkül, hogy tudna róla. És ezt nem azért írom, hogy mentegessem magamat, mert ez alól nincs mentség. Hanem azért, hogy ha valaki olyan olvassa e sorokat, magára ismerhessen bennük, és Isten irgalmát és bocsánatát kérve, megszabadulhasson e megkötözöttségéből.

Majd, e gondolat után eszembe juttatta a Lélek mindazokat, amiket elkövettem az életem folyamán... és ezután eszembe juttatta két korábbi álmomat is, amelyeket nem egészen értettem akkor még, csak részben, de most ezúttal már kitisztult a kép, megérthettem, hogy mit akart üzenni jó Atyánk ezekkel az álmokkal.

A Lélek rávezette a figyelmemet arra, hogy tényleg, mennyire átitatott ez a szellemiség, a Jézabel szellemisége. És arra is, hogy minden rossz az életemben emiatt a parázna, Jézabel szellemiség miatt történt, és, hogy tulajdonképpen meg is érdemeltem azt a sok rosszat, amit kaptam az életben. Bár akkoriban, amikor e sok rosszat átéltem, akkor nem így fogtam fel az egészet, és nem értettem, hogy miért is történik velem mindez. Úgy éreztem, hogy igazságtalan velem az élet, hogy nem ezt érdemeltem, mert én nem voltam ennyire rossz ember, hogy ezt kapjam az élettől és az emberektől. A csapásokat csupán ártatlan elszenvedőként éltem meg, és, persze, sajnáltam magam, amiért ok nélkül ennyi rossz dolog történik az életemben.

Majd, miután a Lélek elém hozta, felelevenítette azt, hogy miket követtem el korábban az életem folyamán, rájöttem, hogy hatalmasat tévedtem, mert, bár az ember egója ezt nem szívesen engedi meg, mégis, ha a Lélek felülkerekedik az egómon, akkor be kell, hogy lássam, mint a jobb lator a kereszten, hogy bizony, minden rosszat megérdemeltem, amit kaptam az életben. Ami jót kaptam, azt nem érdemeltem meg, mert azt Isten ajándékba adta nekem az Ő jóságából, kegyelméből, ám a rosszra viszont mindenképp rászolgáltam. Még akkor is, ha nem mindig azoktól az emberektől kaptam a rosszat, akiktől megérdemeltem volna, hogy elbánjanak velem, hanem általában másoktól: olyan személyektől, akiket - bár földhözragadt, emberi, testi módon - szerettem, és akiknek semmit nem ártottam, amíg ők sem bántottak engem, ezután viszont általában velük is kitört közöttünk valamilyen "háború"...

Ám ez csupán részletkérdés, mert tulajdonképpen mindegy, hogy kitől kapja vissza az ember a rosszat, a lényeg az, hogy megkapja, azért, hogy tanulhasson belőle, megláthassa a saját gonoszságát, ami leplezett módon van benne, úgy, hogy még ő maga sem tud róla, és azt hiszi, hogy ő jó ember, és vele minden rendben van...

Az már egy másik kérdés, hogy ezek a személyek - akiktől én kaptam a rosszat - majd ugyanígy vissza fogják kapni a rosszat, ahogyan én is megkaptam tőlük, csak ők valószínűleg megint valaki mástól... Mert a megtisztulás szempontjából nézve az a lényeg az egészben, hogy Isten megkenje a szemeinket, hogy lássunk, hogy felnyissa a szemeinket, és szembesülhessünk: megláthassuk magunkban is mindazt, amit eddig csupán másokban láttunk meg, pedig bennünk is ugyanúgy megvan.

Miután pedig mindez feljött és lejtászódott bennem, azután pont azt a bizonyságot, hangfelvételt hallhattam a YouTube-on, amelyben egy kedves útitársam éppen a Jézabel témájáról beszél. Kinek a keze lehet benne mindebben, ha nem éppen Istennek?

Ezt a hangfelvételt, amelyet említettem, az alábbi linken lehet meghallgatni:

https://www.youtube.com/watch?v=bwRnGDN_qeo

Ahhoz, hogy érthető legyen az, hogy hogyan nyitotta fel Isten a szemeimet, és hogyan mutatta meg nekem azt, hogy miképpen voltam én Jézabel, szükséges, hogy visszamenjünk egy kicsit az időben, és a korábbi életemről is szó essen. Hiszen már korábban is több jelzést adott nekem Atyánk erre vonatkozólag, de én mindvégig elsiklottam e figyelmeztetések felett, egyszerűen nem figyeltem fel rájuk, és így nem is érthettem meg ezeket, tehát maradtam továbbra is csupán az önsajnálattal és a sebeim nyalogatásával.

Miután életem folyamán többszörösen átélhettem azt, hogy az éppen aktuális férfi, akivel párkapcsolatban vagyok, egy idő után nem becsül meg, nem értékel engem, majd kissé hosszabb idő után hűtlenné válik hozzám, odáig fajult az egész, hogy eljutottam egészen az öngyilkosság peremére. Ezt azonban Atyánk nem engedte meg, hogy megtörténjen, és csak Neki köszönhető, hogy nem sikerült megtenni, nem az én jobb belátásomnak... Már ez is egy jelzés volt, már ekkor rá kellett volna jönnöm, hogy ebben is Isten keze van, nem akarja, hogy felkészületlenül menjen a Lelkem át a túlvilágra. Arra is rá kellett volna jönnöm, hogy önhibámból jutottam el idáig, mert, miképpen Jézabel is tette, én is csábítottam a férfiakat a testi szépségemmel, és parázna kapcsolatokban, férfiaktól, párkapcsolattól vártam a boldogságot, testtől és testi módon, és nem Atyánk felé fordulva kerestem az igazságot és kértem a lelki örömet. Pedig ennyi kudarc után rájöhettem volna, hogy egyetlen férfi, egyetlen párkapcsolat sem tud hosszú távon boldoggá tenni, mert annak ellenére, hogy a világ mindenhonnan ezt sugallja, ez csupán képmutatás, ám valójában nem ez az igazi boldogság útja. Mert csak egyetlen Egy valaki tudja betölteni a lelkünkben tátongó űrt, és boldogságot adni, és az nem más, mint Krisztus, az igazi vőlegény, aki viszont nem férfi és nem nő, hanem a tökéletes Fiú (más szóval: gyermek)...

A férfiakkal való kapcsolataim során semmitől nem riadtam vissza, sem csábítástól, sem paráznaságtól, sem abortusztól, sem nős férfival való kapcsolattól, ha éppen úgy adta az adott helyzet. Vagy, ha éppen veszélybe került a kapcsolatom, akkor a bűbájtól, varázslástól, sőt, a bosszútól sem riadtam vissza. Egyszóval, mindenféle rosszra hajlandó voltam... Ilyen a Jézabel szellemiségű, mindenre elszánt, testi gondolkodású nő, és ilyen voltam én is, Isten könyörüljön rajtam és minden hozzám hasonlóan bűnös, nyomorult emberen!

Atyánk egy idő után azt is megengedte, hogy testi betegségem legyen, hogy hátha valamiképpen megértem, hogy valami gond van a lelkemmel. Hogy szemléletes legyen és rájöjjek, hogy hol van bennem a hiba, női betegséget kaptam, majd két nőgyógyászati műtéten is át kellett esnem. De én még mindig nem értettem meg ebből sem, hogy hol a hiba.

Amikor később gyermekeim születtek, ők óvodás koruktól kezdve állandóan betegek lettek. Ezt sem értettem, hogy miért van az, hogy állandóan betegek, tulajdonképpen több napig vannak otthon, mint az óvodában. Nem vettem észre, hogy ez is egy jelzés, hanem tömtem őket orvosságokkal, majd vitaminokkal, hogy hátha felerősödnek. Persze, ezek sem értek semmit.

Majd az egyik gyermekem lúdtalpas is lett. Ez is egy jelzés volt, amellyel kapcsolatban szintén "nem vettem az adást". Pedig Isten, miután hozzá fordultam, adta a jelzéseket álmok formájában is, és sokmindent megmutatott nekem. De én ezek közül is sok álmot nem értettem meg, hogy mit jelentenek, hogy mire akar Atyánk rámutatni. 

Egyik ilyen álom volt a kisfiam lúdtalpáról is. Mint már leírtam, ő lúdtalpas lett a valóságban is (bár nem úgy született, de ahogy nőtt, mégis valahogy rosszul fejlődött a lába), én viszont sosem voltam lúdtalpas. Az álomban viszont azt láthattam, hogy nemcsak a kisfiam lett lúdtalpas, hanem én is. Pontosan olyan lett a talpam, mint neki, csak nagyobb, felnőtt méretben. És csodálkozva néztem álmomban, hogy hogyan lehetett nekem is hirtelen ilyen lúdtalpam, mint a gyermekemnek, holott nekem sosem volt eddig ilyen. És akkor, amint gondolkodtam ezen álmomban, arra a megállapításra jutottam, hogy lehet, hogy azért lett ilyen, mert meghíztam, és a túlsúly leterhelte a lábfejemet.

Majd, amikor felébredtem, elmondtam családtagjaimnak is ezt a fura álmot. Ők sem értették, de aztán az egyik családtagom azt mondta egy idő után, hogy szerinte azt jelenti, hogy stabil lábakon állok a földön. Hát, én, megmondom őszintén, hogy sosem éreztem úgy, hogy annyira stabil lábakon állnék a földön, de tudomásul vettem, hogy szerinte ezt jelenti. Aztán nemrég jöhettem rá, az álom óta eltelt talán már egy év is, hogy mire akarta felhívni Atyánk a figyelmemet ezzel az álommal: mivel a gyermek lúdtalpa nem volt nekem elég figyelmeztetés, hogy vegyem a jelzést, ezért álomban nekem is lúdtalpat adott, hogy vegyem már észre, hogy miattam van ez is, hogy szembesüljek: nem azzal, hogy stabil lábakon állok (bár a családtagom álomfejtése lényegében nem állt nagyon messze az igazságtól), hanem azzal, hogy mennyire földhözragadt, gyarló, testi ember voltam, és vagyok valamilyen szinten még mindig. Tehát, ettől még mindig nem sikerült teljesen megtisztulnom, megszabadulnom, bár Atyánk olyan kegyelmes volt hozzám, hogy - miután rengeteg csalódást és megaláztatást kaptam a férfiaktól (a saját házasságomban, a saját férjem által is a nőiességemben porig lettem alázva) - megláthattam a szexuális kapcsolatok következményeit, megundorodhattam az egésztől, és egy idő után el is vette jó Atyánk tőlem a nemi vágyat teljesen, megszabadított ettől a megkötözöttségtől. Mindemellett elvette tőlem a testi szépségemet is, és már nem néztem ki többé olyan csábítóan, mint Jézabel. Ezért nem győztem neki hálát adni, és még mind a mai napig is hálával gondolok Istenre, ha eszembe jut, hogy micsoda pokoli szenvedésektől szabadított meg ezáltal, és így mennyivel nagyobb a lelki békém, mennyivel kiegyensúlyozottabb, gyermekibb, szabadabb lehetek lelkileg.

Ám a megaláztatások után, amikor Atyánk megszabadított a testiség iránti vágyaktól, én még egy ideig férjnél voltam, és a férjem nem vette jó néven azt, hogy Istenhez fordultam, és így már többé nem ő az isten a szememben. Ő nagyon sérelmezte ezt a fordulatot, amely bekövetkezett az életemben, és ennek gyakran hangot is adott. Több alkalommal szidalmazta Istent, és gúnyolódott velem is meg Jézussal is sértődöttségében. Pedig elmondtam neki, hogy tulajdonképpen épp ő volt az, aki Isten karjaiba üldözött a lelki bántalmazásaival, a megaláztatásokkal, amelyeket nekem okozott. 

Természetesen, a még mindig testi gondolkodású férfi - aki ekkor még a férjem volt, és aki, bár férfi testben él, ugyanúgy át van itatva a Jézabel szellemiséggel - azt sem vette jó néven, hogy engem már nem érdekel a szexualitás, annak ellenére, hogy ő maga volt az, aki korábban - amikor én még igényeltem volna vele a testi kapcsolatot -, miután megszokott és megunt engem, mint nőt, elutasított, ha próbáltam felé közeledni.  Bár én akkoriban még teljesen testi voltam, és szexuális igényeim is lettek volna, ő engem mellőzve inkább más nők iránt kezdett érdeklődni, és engem, mint megszokott, régi bútordarabot a házban, hagyott maga mellett amolyan társas magányban éldegélni.

Amikor pedig méltatlankodott, többször is elmagyaráztam neki, hogy éppen ő volt az, aki elindította ezt a változást bennem, míg végül Atyánk megkegyelmezett, és elvette tőlem teljesen a nemi vágyat. Elmondtam, hogy miként kezdődött az egész: azzal a sok elutasítással, piszkálódással, csalódással, és megaláztatással, amit nekem nőként okozott, és éppen ezért, én már nem kívánok többé nő lenni, csak gyermek, Isten gyermeke. Természetesen nem értette meg, úgy gondolta, hogy ő semmiben nem hibás, hanem én vagyok egyedül a hibás mindenért, meg Isten, amiért én inkább iránta érdeklődöm már. Éppen csak azt nem jelentette ki, hogy én Istennel meg Jézussal csalom meg őt, ám gyakran szidalmazott engem is, meg Istent is, Jézust is. Akkor még nem szembesültem azzal, hogy gyakorlatilag mi, elbukott emberek, mind ilyenek vagyunk, nem akarjuk a saját bűneinket belátni, csak a más hibáit látjuk - és ez alól sajnos én sem vagyok kivétel. Ezért haragudtam rá, amikor így beszélt, hogy miért nem látja be a saját hibáit. De ma már láthatom, Isten kegyelméből, hogy azért van ez így, mert tulajdonképpen mind ilyen gyarlók vagyunk...

Ezért van az, hogy nem haragszom már rá sem, sőt, végül még örülök is, és már-már szinte hálás is vagyok neki azért, hogy rosszul bánt velem - mert, ha jó házasságunk lett volna, akkor meglehet, hogy sosem fordultam volna a mennyei Atyánkhoz! Nem ok nélkül mondta Jézus annak idején, hogy ne gyűlöljük az ellenségeinket, hanem inkább imádkozzunk értük! Mert gyakran megtörténik, hogy azzal, hogy az emberek rosszat tesznek ellenünk, a látszat ellenére, tulajdonképpen jót okoznak vele nekünk. Mert Isten még a rosszat is képes a javunkra fordítani.

Tehát, a testi férfinek hosszabb kihagyások után eszébe jutott, hogy neki elvileg létezik valami feleség-féléje, akinek házastársi kötelességei vannak, ha már megígérte az oltárnál, és így továbbra is megkövetelte, hogy ha már felesége van, akkor megkaphassa tőle azt, ami neki férjként jár, és akkor, amikor ő, a férfi éppen úgy akarja. Ekkor gondba estem, hogy ilyen hosszú kihagyás után én hogyan tudjam ezt vele újra megtenni, amikor egyáltalán semmi vágyat nem érzek már mindehhez. A családi békesség kedvéért belementem a dologba még néhányszor, annak ellenére, hogy a lelkemben semmi indíttatást nem éreztem, sőt, inkább már visszataszítónak találtam az egészet, úgy, ahogy van. Tulajdonképpen megerőszakoltam a lelkemet azért, hogy eleget tegyek a házassági kötelességemnek, a társadalmi elvárásoknak, és kedvezzek az akkori férjemnek.

Azért, hogy valahogy meg tudjam tenni, előtte mindannyiszor megittam annyi alkoholt - általában néhány pohár bort -, amennyi szükséges volt ahhoz, hogy eltompítsam a bennem tiltakozó lelket, és, hogy kedvet kapjak az egészhez. Szerintem a prostituáltak közül is sokan csak így tudják megtenni mindenféle jött-ment férfival, talán ezért is van közöttük annyi alkoholista és drogfüggő... Így tulajdonképpen én is hasonlóvá váltam a prostituáltakhoz, annak ellenére, hogy házasságon belül tettem mindezt, a saját férjemmel. Miután eléggé becsíptem, utána általában sikerült is eléggé eltompítani a lelkemet a testi élet kedvéért. Csakhogy ekkor már azért is kezdtem aggódni, hogy nehogy túlságosan hozzászoktassam ilyenformán magamat az alkoholhoz, netán alkoholistává váljak ezáltal, hogy így próbálom menteni az amúgy is rossz házasságomat és a családi békét, ami valójában már amúgy sem létezett, csak néha, látszólag. Így működött, vagy inkább döcögött kínkeservesen, kisebb-nagyobb szünetekkel még pár évig a házaséletünk.

Miután mindez megtörtént néhányszor, elérkezett az utolsó ilyen alkalom, bár akkor még nem tudtuk, hogy ez lesz az utolsó. Ahogy ez már lenni szokott, előtte leültünk a férjemmel italozni, hiszen ő is iszogatott ilyenkor mindig velem, aztán, amikor már eléggé becsíptem, akkor bementünk a szobába, ahol megkaphatta azt, ami "jár neki", mint férjnek az ő feleségétől (nem mint egész-séges embernek, egésznek, hanem, mint férfinak - férfiúnak, félfiúnak - az ő félségétől).

Másnap azonban Atyánk szembesített azzal, hogy tulajdonképpen én milyen ostobaságot teszek már egy jó ideje: Ő engem a kegyelmében részesített, elvette tőlem a testiség iránti vágyat, mert én a lelki szenvedéseim következtében hozzá fordultam. És Ő látta, hogy milyen nyomorult vagyok, látta, hogy számomra a szexualitás és a női szerep, amit a társadalmi elvárásoknak megfelelően, és az önimádó férjem kedvéért játszom - egy olyan férfi kedvéért, aki amúgy nem értékel engem már nőként sem meg embertársként sem egyáltalán, csak folyton gúnyolódik velem és megaláz -, már csak terhet és gyötrelmet jelent, és rávezetett arra, hogy valójában semmi értelme az egészet erőltetni. Ezért ő megszabadított engem e tehertől, e vágyaktól. Nekem tulajdonképpen örülnöm kellene, és hálát adnom Istennek, hogy megszabadított e gyötrelemtől. Ehelyett én mit teszek? Megerőszakolom és már-már megölöm a bennem lévő gyermeki lelket azért, hogy megfeleljek a földi, gyarló, emberi elvárásoknak, ahelyett, hogy Atyámra figyelnék, és csak az Ő tetszésének, az Ő örömének és jóságának akarnék megfelelni. Mert a családi békességet már úgysem tudom megőrizni, hiszen az már jó ideje nincs, nem létezik. Annyit tudok csupán elérni ezzel, hogy tovább húzzam az időt, és ne hulljon még szét egy kis ideig a család, abban az értelemben, hogy ne költözzünk külön egymástól, hanem egy fedél alatt, de társas magányban tovább éljünk, gyakori veszekedéssel és elégedetlenkedéssel fűszerezve. Magyarul, ami tönkrement, azt már nem tudom helyrehozni, de nincs is értelme, mert még a gyerekeinkre nézve is ártalmas ez az együttélés, hiszen nekik sem jó azt látni, hogy a szüleik marakodnak állandóan. Akkor meg miért nem hagyom az egészet, miért próbálom még mindig menteni a menthetetlent? Miért nem engedem, hogy a szétválasztódás megtörténhessen, akár a családon belül is, ha így kell ennek lennie? 

És hogyan szembesített Atyánk ezzel is engem? Úgy, hogy ezután az utolsó együttlétünk után visszaadta nekem másnap azt a gyötrelmet, azt az erős, kielégíthetetlen szexuális vágyat, amilyent ritkán érez az ember, én gyakorlatilag már évek óta nem éreztem ilyet. Talán úgy tudnám ezt leírni, hogy egy kicsit érzékletesebb legyen, hogy csak akkor érzi ezt az ember, amikor friss szerelmes, és nagyon epekedik az újdonsült szerelme után, folyton csak ő jár az eszében, meg az, hogy milyen jó lenne vele megint összebújni és újra és újra testi örömökben részesíteni egymást. És egész nap ez uralja a gondolatait, az érzelmeit, és semmi másra nem képes figyelni, koncentrálni...

Mindez teljesen józanul történt velem, ezt fontos hangsúlyoznom, mivelhogy én józan állapotban már régóta képtelen voltam a testiséget megkívánni vagy jól érezni magam benne, inkább undorral gondoltam rá, és csak egy fölösleges nyűgnek éltem meg az egészet... És úgy adta ezt az Úr, hogy kb. egy teljes napig így voltam, ebben az állapotban gyötrődve. Olyan érzés volt, mintha ez is a pokol egyfajta kínja lenne: az, hogy éget belülről a testi vágy, de nem tehetsz semmit, nem kaphatod meg a kielégülést, és ez a belülről jövő tűz éget és emészt megállás nélkül. Meggyőződésem, hogy ezzel Isten azt is megmutatta nekem, hogy lesznek olyan testiséggel megkötözött lelkek, testiségben megragadt emberek, akik ebben a lelkületben fognak meghalni, ezt a lelkiállapotot fogják magukkal vinni a túlvilágra, és ez lesz számukra a pokol maga: a kín, hogy folyton csak vágyakoznak a testiségre, a szexuális élvezetre és a kielégülésre, de nem kaphatják meg azt, amire vágynak, mert már nincs meg a testük sem, amivel ezt megtehetnék, és ez az örök gyötrelem fogja őket égetni, kínozni szüntelenül...

Miközben ezt az állapotot átélhettem, néha úgy éreztem, hogy mindjárt engedek a kísértésnek, muszáj, hogy bemenjek a férjemhez, és testi kapcsolatot kezdeményezzek vele. De ugyanakkor tudtam, hogy ezt nem tehetem meg, mert csak újabb elutasítással, gúnyos megjegyzésekkel fogadná azt, újra "nyeregben érezné magát", és ismét csak jönne az ő elvárásaival, és azzal, hogy ha jóban akarok lenni vele, akkor hagyjam Istent, a Bibliát, meg Jézust, meg "ezt az egész hülyeséget a fenébe", és inkább ő legyen az én istenem újra, neki akarjak megfelelni ismét. Holott tudtam, hogy neki nem lehet megfelelni, és ha mégis, akkor is csak ideig-óráig, hiszen ismertem már a természetét. Tehát jobb, ha megmaradok a kis magányomban, és eszembe jut, hogy ki volt az, aki mindig felkarolt, és felhúzott, amikor elestem, vagy amikor "belém rúgtak", és attól kerültem padlóra. Jobb, ha inkább Atyámat, és az igazi Fiút, az egész(séges) Fiút, Jézus Krisztust, az igazi vőlegényt választom a földi, testi párom helyett, még akkor is, ha ennek válás lesz a vége... Úgyhogy, amikor mindez lejátszódott bennem, akkor úgy döntöttem, hogy Istent választom ismét, mert amikor Őrá hallgattam, azt még sosem bántam meg, de amikor a férjemre (vagy bármikor bárki más férfira) hallgattam, azt már bizony elég gyakran megbántam. Így hát Istenhez fohászkodtam, hogy vegye el tőlem a testiség iránti vágyat újra, és lehessek ismét gyermeki, hiszen sokkal jobban éreztem magam enélkül a hiábavaló gyötrelem nélkül. És jó Atyánk meghallgatta imámat, elvette tőlem újra ezeket az érzéseket. És bár külsőleg felnőtt testben vagyok, lelkileg újra gyermeknek érezhetem némiképp magamat, ha még nem is mindenféle szempontból... hála és dicsőség Atyánknak!

Visszatérve a gyerekeink gyakori betegségének kérdésére, azt is fontos elmondanom, hogy ez is mind miattunk, szülők miatt van, még akkor is, ha mi magunk nem vesszük ezt észre. Ugyanis, a múltkor ismét betegek lettek a gyerekek. Én pedig már-már besokallva, kibukva, kértem Atyánkat, hogy mutassa meg, hogy miért van ez így, miért kell, hogy folyton betegek legyenek a gyerekek.

Azon az éjszakán azt az álmot kaptam Atyánktól, hogy reggel van, indulnának a gyerekek iskolába az apjukkal. Én és az apjuk még a házban voltunk, de a gyerekek már beszálltak az apjuk autójába, és várták, hogy az apjuk is szálljon be, és vigye őket el az iskolába. Ám az apjuk nem sietett annyira, hanem inkább velem foglalkozott. Pedig álmomban is tudtam, hogy az apjuknak már szeretője van, mi pedig elváltunk már, csak még nem költöztünk szét (ez így van jelenleg a valóságban is).  Ennek ellenére, az exférjem hozzám ért, megsimogatott, és észrevette, hogy a testem úgy reagál az érintésére, hogy van itt neki még esélye... Ekkor meg is csókolt, és önelégülten azt mondta, hogy mindjárt jön vissza hozzám. Én pedig kissé zavarban voltam, de ugyanakkor szintén önelégülten, mondhatnánk úgy is, hogy kárörömmel nyugtáztam magamban, hogy lám-lám, nagy szerelem a szeretőjével ide vagy oda, mégis kellenék az exemnek a szeretője mellett még én is! Ekkor kinéztem az ablakon, és megláttam, hogy a gyerekek már a kocsiban várakoznak, és indulnának. Így hát szóltam az apjuknak, hogy induljon már ő is, most inkább ne velem, hanem a gyerekekkel foglalkozzon, rájuk koncentráljon. És ekkor ő elindult kifelé, én pedig felébredtem.

Ébredés után, reggel, eltöprengtem az álom jelentésén, és rájöttem, hogy Isten ezzel azt a választ adta az esti kérdésemre, hogy a szülők paráznasága, vagyis a mi paráznaságunk az oka a gyermekeink betegségeinek. Mert a gyermekek rossz állapota gyakran a szülők lelkének rossz állapotára utal. És ekkor elgondolkodtam, hogy oké, ezt a részét értem a dolognak, mert az exférjem valóban parázna életet él, hiszen parázna kapcsolatban van a jelenlegi szeretőjével is, de mi a helyzet velem, hogy jövök én itt a képbe? Miért paráználkodtam én vele az álomban? Hiszen a valóságban most már több, mint egy éve semmi nincs közöttünk, de még csak meg sem fordul a fejemben, hogy kellene, hogy legyen bármi közöttünk. Akkor miért kellett azt látnom az álomban, hogy én vele paráználkodok, és azt teszem, hogy tulajdonképpen visszacsábítom őt a szeretőjétől, és kárörömmel, önelégülten nyugtázom magamban, hogy még akár össze is jöhet a dolog, és borsot törhetek a szeretője orra alá? Hiszen a valóságban egyáltalán nem vágyom semmi ilyesmire, sem vele, sem más férfival! Teljesen jól elvagyok így, ahogy az Úr adta, nem vágyom senkire, csak az Atyától való lelki örömre van szükségem.

És ekkor jött az a megértés Lélek által, hogy igaz ugyan, hogy már nem paráználkodom ilyen testi értelemben, de paráználkodom másképpen, lelkileg. Mert még mindig hatással van rám a külső világ, még mindig meghallgatom vagy elolvasom a médiából vagy az ismerősöktől jövő híreket, és mindezek még mindig befolyásolják olykor a gondolkodásomat. Még mindig szeretem a pénz nyújtotta biztonságérzetet, még mindig szeretem a kényelmes otthont, a finom ételeket, egyszóval még mindig testi és földhözragadt vagyok valamilyen mértékben. Még mindig nem tudom azt teljes mértékben megtenni, hogy kiszűrjem a külső hangokat, zajokat, amelyek szennyezik az elmémet, a lelkemet, és csak Atyámra, és az Ő szavára, Krisztusra figyeljek, és Őrá hallgassak, ne az emberekre, és ne a saját, külső hatások által befolyásolt agyamra, a tekervényes kígyóra... Ezért arra kérem Atyánkat, hogy segítsen rajtam, mutassa meg, hogy mi van még bennem, ami megkötöz, és tisztítson meg a még bennem lévő szennytől és bűntől, és vezessen tovább személyesen, a keskeny úton, a Szentlélek által tanítson.

Ez az álom ugyanakkor azt az üzenetet is magában hordozza, hogy a Lélekre figyeljünk, ne a testre. Mint ahogy Jézus mondta: a lélek az, ami megelevenít, a test nem használ semmit. Ezért is láthattam álmomban azt, hogy a bennem lévő Jézabel szellemiség ellenére, végül mégiscsak a Lélek hangja szólalt meg belőlem, amikor azt mondtam az exférjemnek, hogy most ne velem foglalkozzon, hanem a gyerekekkel, induljon velük, ne várakoztassa őket tovább.

Kemény és hosszú ideig tartó szembesülésekről írhattam e bejegyzésben, és pont ilyen hosszúra sikerült a bejegyzés maga is, és kemény szavakkal. Ám bízom abban, hogy, ha valakinek volt türelme mindezt végigolvasni, talán nem volt hiába. Talán magára ismerhet benne, és talán segíthet neki is abban, hogy szembesüljön, vagy, hogy kérje a Teremtő Atyánkat személyesen, hogy szembesítse őt azzal, hogy mi az a szenny, ami még benne van, mik azok a bűnök, amelyek elválasztják még őt Istentől és az ő országától.

 Frissítés: 

Miután elterveztem, hogy megírom mindezt, ami a fenti sorokban olvasható, elém jött egy másik bizonyságtevő útitárs hangfelvétele is a YouTube-on, és rájöhettem, hogy ugyanezt a témát adta neki is Atyánk, hogy beszéljen róla. Úgyhogy, most már hárman is feldolgozhattuk e témát, Isten kegyelméből. Aki szeretné, az alábbi linkre kattintva meghallgathatja ezt a bizonyságot is:

https://kialtoszo.hu/jezabel-2-elvalt-szulok-gyermekei/?fbclid=IwAR1kziR1gumjXUFU6A5BMpyA00soS4bt4pQNsWQMvRXhlvqVRfiI8NzuTI8

Azt a gondolatot, megértést adta a Lélek jó Atyánk kegyelméből, hogy most "épül Noé bárkája". Mert közeleg az "özönvíz". De ezúttal nem fából épül, mint hajdanán, hanem "kősziklából", Krisztus szavából és az Őbelé helyezett hitből. Mert ezúttal nem fizikailag épül ez a bárka, hanem lelki értelemben. És az özönvíz sem szószerint fog megismétlődni, hiszen Isten azt ígérte, amikor az özönvíz után szövetséget kötött Noéval és fiaival, hogy nem lesz többé ilyen, világot elpusztító özönvíz a Földön. Ennek jelképéül adta Isten a szivárványt az égen, ami erre a szövetségre kellene, hogy emlékeztesse az embereket, és nem a különféle emberi mozgalmak által manapság propagált "sokszínűség" címszava alatt, a melegek és LMBTQ, stb. reklámozására, hirdetésére... 

Az "özönvíz" fogalma ezúttal egy másfajta veszedelmet takar, amely ugyanolyan hirtelen és váratlanul fog jönni és lecsapni az emberekre, mint ahogy annak idején az özönvíz tette. Ám Isten jóságos és kegyelmes, ezért előre figyelmezteti az övéit, hogy veszély közeleg, készüljenek fel lelkileg a veszedelemre, hogy váratlanul ne érje őket mindez, és ne vesszenek el. És ugyanúgy, mint ahogy Noé is tette, figyelmeztessék embertársaikat a veszély közeledtére, hogy aki hisz, az el ne vesszen, hanem megmenekülhessen. Persze, sajnos az emberek nagy része megint nem fog hinni Isten gyermekeinek, sőt inkább hülyének fogják nézni őket, mint ahogy Noét is bolondnak nézték sokan akkoriban, és kinevették, nem mentek be vele a bárkába. Ugyanígy, most sem fogják sokan magukra ölteni a hit pajzsát, Krisztus szavait, tanításait és cselekedeteit, így nem tudják majd a szerető Atya védelmét élvezni. Ezért sajnos nagyon sokan el fognak veszni vagy rengeteget szenvedni, mielőtt belátásra jutnának és megtérnének az Atyához, és az Ő kegyelméért fohászkodnának...

Mert, ahogy Jézus elmondta, úgy lesz most is, mint a Noé napjaiban:

"És miként a Noé napjaiban lett, úgy lesz az ember Fiának napjaiban is. Ettek, ittak, házasodtak, férjhezmentek mindama napig, a melyen Noé a bárkába beméne, és eljöve az özönvíz, és mindeneket elveszte. 

Hasonlóképen mint a Lót napjaiban is lett; ettek, ittak, vettek, adtak, ültettek, építettek; De a mely napon kiment Lót Sodomából, tűz és kénkő esett az égből, és mindenkit elvesztett: Ezenképen lesz azon a napon, melyen az embernek Fia megjelenik. 

Az nap, a ki a háztetőn lesz, és az ő holmija a házban, ne szálljon le, hogy elvigye; és a ki a mezőn, azonképen ne forduljon hátra. Emlékezzetek Lót feleségére! Valaki igyekezik az ő életét megtartani, elveszti azt, és valaki elveszti azt, megeleveníti azt. 

Mondom néktek, azon az éjszakán ketten lesznek egy ágyban; az egyik felvétetik, és a másik elhagyatik. Két asszony őröl együtt; az egyik felvétetik, és a másik elhagyatik. Ketten lesznek a mezőn; az egyik felvétetik, és a másik elhagyatik. 

És felelvén, mondának néki: Hol, Uram? 

Ő pedig monda nékik: a hol a test, oda gyűlnek a saskeselyűk." (Lukács 17:26-37)

Figyeljük meg, amiket mond Jézus: aki igyekszik az ő (régi, testi) életét megtartani, elveszti azt, és valaki elveszti azt (az ő régi, testi életét hajlandó feladni), megeleveníti azt (lelkileg megelevenedik, feltámad).

Ugyanígy: ahol a TEST, oda gyűlnek a saskeselyűk! Nem oda, ahol a LÉLEK van, hanem oda, ahol a test, a testi ember van. Ahol a lelkivé vált, Istenben bízó, újjászületett, gyermeki lelkületű ember van, oda nem mennek a saskeselyűk, mert ott nem tudnak a számukra megfelelő "táplálékhoz" jutni, így oda nem is csapnak le.

Tehát, akkor mi lesz most a "Noé bárkája", lelki értelemben? A Krisztus szava, az Ő beszéde, a belé vetett hit, a lelki öröm Istentől (nem a földi, testi örömök keresése, hajszolása), és az, hogy halljuk az Ő hangját, és azt tegyük meg, amit Ő mond, ne azt higgyük és ne azt tegyük, amit az Istentől eltávolodott emberek és a média mondanak, mert az mind-mind testi, és ahol a test, oda gyűlnek majd a saskeselyűk.

Ezért adta Atyánk egy bizonyságtevő útitársunknak azt a megértést, hogy nemsokára az Internet sem lesz elérhető, ezért töltse fel az összes bizonyságot, amit kaphatott Isten kegyelméből, egy külön - csökkentett terjedelmű verzióban elérhető - gyűjteménybe, ahonnan bárki, aki szeretné, letöltheti azokat a telefonjára, számítógépére, vagy egy Micro SD kártyára, és továbbadhatja majd személyesen a bizonyságokat ingyen, ajándékba, akinek akarja. Így a saját készülékén bárki meghallgathatja a bizonyságokat akkor is, ha már nem lesz Internet. Innen elérhető, letölthető nagyon sok bizonyság, a Biblia, és az Evangélium, (amit magyarázatokkal tesznek a laikusok számára is érthetőbbé), az örömhír is, amelyet Krisztus által adott Atyánk, az Ő kegyelméből és szeretetéből, hogy ha valaki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

Így épül a lelki "bárka" jelenleg, amely a közelgő veszedelem alatt, a megpróbáltatások idején lelki támaszt, oltalmat, védelmet, reményt nyújthat, és a hitét megerősítheti sokaknak, így megtartva őket. Ez lesz most jelképesen a "bárka": Krisztus szavai, és Isten gyermekeinek bizonyságai, amelyekbe megkapaszkodhatnak az emberek, amikor jön az "özönvíz".

Aki szeretné a már említett hanganyagokat letölteni, az alábbi linken elérheti, illetve elolvashatja a letöltés módját is:

https://kialtoszo.hu/a-hanganyagok-letoltese/

"És aki szomjúhozik, jőjjön el; és a ki akarja, vegye az élet vizét ingyen." (Jel 22:17)

"Valaki pedig abból a vízből iszik, a melyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, a melyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz ő benne." (Jn 4:14)

Aki több bizonyságtevőnek is meghallgatná vagy elolvasná a bizonyságait, az alábbi linkgyűjteményben találhatja meg ezeknek az elérhetőségeit:

https://www.youtube.com/@egytalentum5027

https://www.youtube.com/@azurmenedekem

https://www.youtube.com/@lelekmagocskak1023

https://www.youtube.com/@azeletnekkenyerebol7200

https://www.youtube.com/@tibordobra4241

https://www.youtube.com/@vakvoltam

https://www.youtube.com/@zsuzsannabirone5422

https://www.youtube.com/@GyermekeinekIsten

https://www.youtube.com/@holazalmokvegeternek…5215

https://www.youtube.com/@_gyermekkentIstenutjan_

https://www.youtube.com/@keskenyuton4110

https://www.youtube.com/@nefeljcsakhigyj

https://www.youtube.com/@jozsefszasz9928

https://www.youtube.com/@legyenmegateakaratod

https://www.youtube.com/@samariaiasszony4227

https://www.youtube.com/@fosztozsi

https://www.youtube.com/@HajnalSzasz

https://www.youtube.com/@almokistentol6277

https://www.youtube.com/@BoldogokakikazUrbanbizna-pg8kw

https://www.youtube.com/@ebredokolukacslevente-zota5806

https://www.youtube.com/@bizonysagtevojedinapravda7471

https://www.youtube.com/@zoldellok665

https://samariai-asszony.blog.hu

https://szabadulas.github.io

https://www.youtube.com/@aketszivu3081

https://www.youtube.com/@schwabischen

https://www.youtube.com/@ottilialaszlo7764

https://www.youtube.com/@elveszettbarany

https://www.youtube.com/@olajlampas6229

https://www.youtube.com/@totyorgo3649

https://www.youtube.com/@tiborpacser

https://www.youtube.com/@glermimiklos

https://www.youtube.com/@mustarmagnyihit8602

https://www.youtube.com/@tix236

https://www.youtube.com/@fustifoccs

https://www.youtube.com/@KovesdAMegvaltot

https://www.youtube.com/@warningthepeople

http://kialtoszo.go.ro

Éjszaka azt az álmot kaptam jóságos Atyánk kegyelméből, hogy nagyon sok ember, közöttük rengeteg fiatal indult valami városi rendezvény futóversenyén. Én is ott voltam a közelben, de én nem futottam, csak mint külső szemlélő, voltam jelen. Azt még láttam, amikor elindult a nagy tömeg, de aztán mintha valami fal került volna közém és a futók közé: ezután már csak a futócipők és sportcipők lábdobogását hallottam, de nem láttam senkit. Aztán valahol félúton a futócipők lábdobogását egy csata hangjai váltották fel, hallottam, ahogy egymást öldöklik az emberek, mint régi filmekben a csatatéren: karddal, lándzsával, bárddal stb. Hallottam az erőkifejtéstől a nyögéseiket, diadalkiáltásokat, amint egy-egy embert sikerült lekaszabolni, hallottam a halálhörgéseket, de ebből sem láttam semmit, csak a hangokból tudtam, hogy a futóversenyből hirtelen háború lett. A futókat letámadhatta valami ellenség, és közelharcban megütköztek azokkal. Aztán, amikor a csatazaj elült, ismét láthattam őket, pontosabban az utcán heverő, összekaszabolt holttestek tömegét. De már nem futó felszerelésben feküdtek ott, mint ahogy elindultak, hanem olyan ócska rongyokban, mint régen a szegény parasztok amilyenekben jártak, és a holltestek is olyan megviselt, szegény, éhező emberek arcát idézték elém, mint amilyeneket a régi történelemkönyvekben egy-egy képen látni lehetett a parasztfelkelések ábrázolásaként. És közben tudtam, hogy már tényleg szegénység és éhezés van, annak ellenére, hogy, amikor elindult a futóverseny, szó sem volt semmi ilyesmiről, többnyire jó életszínvonal volt jellemző az összes futni vágyóra. Valahonnan előkerült egy szintén éhezőnek tűnő, félig zombi, ugyancsak rongyokba öltözött ember, akiről tudtam, hogy valószínűleg éhezik. Közelebb ért hozzám, majd elkapta a karomat, és húzott magával, én meg rúgkapáltam, próbáltam kiszabadulni a kezei közül, mert gondoltam, hogy el akar rabolni és meg akar enni. Aztán, amint rúgkapáltam, felébredtem, hála Istennek azért, hogy nem engedte, hogy még ezt is át kelljen élnem! Mint ahogy a csatát sem kellett látnom, mert Atyánk olyan kegyelmes volt hozzám, hogy megkímélte gyermekét ettől a látványtól. Csak a hangokból engedte, hogy megértsem azt, ami zajlik éppen, és tovább tudjam majd adni e figyelmeztetést embertársaimnak, hogy ne érje őket váratlanul a végzet.

Ebből az álomból nekem az a megértés jött Lélek által, hogy közel a veszedelem, és hirtelen fog jönni, a háború is és az éhínség is. A tömeg pedig mit sem vesz észre ebből: azt hiszik, hogy csupán futni indulnak egy népszerű rendezvény részeként. Mindeközben annyira meg vannak tévesztve, hogy egy pillanatra sem fordul meg a fejében senkinek, hogy valójában egy csatába küldték őket, amelynek következtében hirtelen egy háború kellős közepén találják magukat, és tömegessével fognak elpusztulni, elveszni. 

"Mert a mikor ezt mondják: Békesség és biztonság, akkor hirtelen veszedelem jön rájok, mint a szülési fájdalom a terhes asszonyra; és semmiképen meg nem menekednek. 

De ti, atyámfiai, nem vagytok sötétségben, hogy az a nap tolvaj módra lephetne meg titeket. Ti mindnyájan világosság fiai vagytok és nappal fiai; nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé! Ne is aludjunk azért, mint egyebek, hanem legyünk éberek és józanok. Mert a kik alusznak, éjjel alusznak; és a kik részegek, éjjel részegednek meg. Mi azonban, a kik nappaliak vagyunk, legyünk éberek, felöltözvén a hitnek és szeretetnek mellvasába, és sisak gyanánt az üdvösségnek reménységébe. Mert nem haragra rendelt minket az Isten, hanem arra, hogy üdvösséget szerezzünk a mi Urunk Jézus Krisztus által, A ki meghalt érettünk, hogy akár ébren vagyunk, akár aluszunk, együtt éljünk ő vele." - ezeket írta Pál apostol a thesszalonikaiaknak írt levelében (1 Thesszalonika 5:3-10). És ez ugyanígy érvényes ma is mindenkire, a budapestiekre és a bárhol máshol élő emberekre is.

Bár évekkel ezelőtt mi is megkereszteltettük a saját gyermekeinket - mivel ez a szokás, velünk is ezt tették annak idején, és ehhez a hagyományhoz mi magunk is alkalmazkodtunk -, akkoriban fogalmam sem volt sem nekem, sem a gyermekeim apjának arról, hogy mi is tulajdonképpen a keresztség. Csak egyszerűen elvittük őket a templomba, ahol a papok megkeresztelték őket, utána pedig néhány vendéggel megünnepeltük, ahogy azt szokták tenni más családok is.

Ám nemrég azt érthettem meg a jóságos Atya kegyelméből, hogy ez egy teljesen fölösleges kör volt mind a saját életünkben, mind a gyermekek életében. Nem túlzás azt állítani, hogy az egész "felhajtás" nem ért semmit valójában. Egyrészt azért, mert fogalmunk sem volt arról, hogy mire is való a keresztség, másrészt meg azért, mert még túl korai volt. Hiszen az életükben a kísértések és az elbukások még azután volt esedékes, hogy bekövetkezzenek, nem azelőtt történtek meg velük mindezek. Ahhoz, hogy mindenki számára teljesen érthető legyen az, amiről itt "beszélhetek", pillantsunk vissza egy kicsit arra a részre a Bibliában, amely arról szól, hogy János idejében hogyan nézett ki a keresztség:

"Azokban a napokban pedig eljöve Keresztelő János, a ki prédikál vala Júdea pusztájában. És ezt mondja vala: Térjetek meg, mert elközelített a mennyeknek országa.

Mert ez az, a kiről Ésaiás próféta szólott, ezt mondván: Kiáltó szó a pusztában: Készítsétek az Úrnak útját, és egyengessétek meg az ő ösvényeit. Ennek a Jánosnak a ruhája pedig teveszőrből vala, és bőröv vala a dereka körül, elesége pedig sáska és erdei méz.

Ekkor kiméne ő hozzá Jeruzsálem és az egész Júdea és a Jordánnak egész környéke. És megkeresztelkednek vala ő általa a Jordán vizében, vallást tevén az ő bűneikről. Mikor pedig látá, hogy a farizeusok és sadduceusok közül sokan mennek ő hozzá, hogy megkeresztelkedjenek, monda nékik: Mérges kígyóknak fajzatai! Kicsoda intett meg titeket, hogy az Istennek elkövetkezendő haragjától megmeneküljetek? Teremjetek hát megtéréshez illő gyümölcsöket." (Máté 3:1-8)

Ha megfigyeljük, János nem engedte, hogy a megkeresztelkedés csupán egy képmutató szertartássá alacsonyodjon le. Ő egyenesen megtagadta a keresztséget azoktól, akik nem bánták meg a bűneiket és nem akartak valóban megtérni Istenhez.

Tehát, akkor miért is fölösleges a kisgyermekek megkeresztelése? Egyrészt azért, mert a csecsemő vagy kisgyermek, akit éppen megkeresztelnek, mit sem tud az egészről, nem érti, hogy mi miért zajlik körülötte, csak amolyan elszenvedője az egész szertartásnak, a tárgya és nem az alanya. Mert ő nem döntött úgy, hogy márpedig ő mostantól megbánja bűneit, amik esetleg neki még nem igazán vannak, ugyebár, hiszen csecsemőkről vagy kisgyermekekről van szó - így jóformán megbánnivalója sincs még. Nem döntött úgy, hogy meg akar tisztulni az eddig felhalmozott bűneitől, és Istenhez akar megtérni, neki felajánlani a még hátralévő életét, és ennek felvállalásaként és kinyilvánításaként meg akar keresztelkedni. Hanem a szülei vagy a rokonai döntöttek úgy, hogy márpedig a gyermeket meg kell keresztelni, mert így a szokás, és pont. Így pedig pontosan az nem történik meg, az vész el, ami a keresztség lényege volna. Így csak egy üres, valódi tartalom nélküli, vallásos szertartásról, utána pedig az azt követő "eszem-iszom-dínom-dánom" ünneplésről beszélhetünk.

Ma már nem kereszteltetném meg a gyermekeinket, csak felnőtt vagy tinédzser korukban. És csakis akkor, ha ők döntenének úgy, saját önszántukból, hogy komolyan gondolják és akarják a keresztséget, és csakis úgy, ha már tisztában vannak a keresztség jelentésével, lényegével és céljával.

Földi életünk során sokan kerülhetünk olyan élethelyzetbe és olyan rossz érzelmi állapotba, amelyből nem látunk más kiutat, mint az öngyilkosságot. Ilyenkor úrrá lesz az emberen a kétségbeesés, a reménytelenség, kilátástalanság és az önsajnálat, mert azt hiszi, hogy nincs semmi kapaszkodója, semmi és senki, ami vagy aki reménnyel töltené el az ő szívét. Bibliai nyelvezettel élve, ezt az állapotot úgy fejezhetjük ki jelképesen, hogy ilyenkor "megkísérti az embert az ördög, és elhiteti vele, hogy nincs olyan Isten, akihez fordulhatna, aki segítene neki".

Mert e földi lét folyamán mindannyian többször is meg vagyunk próbálva, és csak rajtunk múlik, hogy elbukunk a megpróbáltatásban vagy sikerül felülkerekedni. Mert ilyenkor is ott van Isten, ott van Krisztus, aki segítene, ha kérnénk tőle, és csak arra vár, hogy kérjük tőle, és Ő lenyújtja kezeit értünk, hogy abban megkapaszkodhassunk és ne süllyedjünk el a bűnök mocsarában, hanem, mint ahogy Péter is megtehette, Krisztussal kézenfogva a víz felszínén járhassunk. Csak rajtunk múlik az, hogy hogyan döntünk: bele akarunk-e kapaszkodni a Krisztus kinyújtott kezébe, vagy inkább istentelenként hagyjuk, hogy elsodorjon az ár, és az örvény a mélybe húzzon bennünket, ahol a pusztulás és örök zuhanás vár ránk.

Így jártam én is, kicsit több, mint 10 éve. Ha Isten nem mentett volna meg, én már régóta a gyehenna tüzében éghetnék. Szerelmi bánatom volt, hatalmas csalódás ért, és úgy éreztem, hogy számomra vége a világnak, minden összeomlott bennem. Sem enni, sem aludni nem tudtam napokig. A bánat, a csalódottság és az önsajnálat annyira leuralt, hogy teljesen elborult az elmém, és azt hittem, hogy én ezt már nem bírom tovább, az életemnek semmi értelme, és meg kellene szabadulnom tőle. Nekem Isten csak annyira létezett, ha hittem egyáltalán az Ő létezésében, hogy esténként gépiesen elmormoltam egy Miatyánkot, és ennyiben ki is merült az Istennel való kapcsolatom. Magyarul, nem volt ott semmilyen valódi kapcsolat, csak egy megszokott rutin volt számomra az imádkozás, tartalom nélkül.

Annak ellenére, hogy azt állítottam magamról, hogy hiszek Istenben, mindeközben annyira istentelen voltam, hogy az meg sem fordult a fejemben, hogy Istenhez forduljak, és hozzá kiáltsak a bajban, Tőle kérjek segítséget! Pedig  megmondta az Úr, hogy kiáltsunk hozzá, és Ő válaszolni fog (Jeremiás 33:3). És az sem jutott eszembe, hogy teljesen mindegy, hogy milyen okból teszem ezt, de ha megteszem, eldobom magamtól az életet, amit Istentől kaptam, azzal mindenképpen gyilkosságot, mégpedig a legrosszabb gyilkosságot, a legnagyobb bűnt követem el, amit ember elkövethet. Hiszen, ha sikerül az öngyilkosság, és meghalok, akkor már végérvényesen elvágom magam előtt az utat, elzárom magam elől azt a lehetőséget is, hogy e bűnömet (és más bűneimet is) megbánhassam és az Atya megbocsáthasson nekem, és megtisztítsa, megszabadítsa lelkemet a bűnök terheitől. Innen pedig már nincs más út a léleknek, mint az örök kárhozat és a pokol. Hiszen a lélek számára nincs halál, mert csak a test hal meg, a lélek pedig átlép az örökkévalóságba, hazatér az Atyához, vagy pedig az örök kárhozat vár rá. Mert az is meg van írva a tízparancsolatban, hogy ne ölj (mint ahogy mást se, úgy magától értetődő, hogy magadat se, hiszen minden életet Isten adott, úgy a saját életünket, mint a másokét)...

Mivel írtózom a vértől, igazi ostoba módon azt hittem, hogy okos vagyok, és "feltaláltam a spanyol viaszt", mert én kitaláltam, hogy hogyan lehetne ezt kivitelezni úgy, hogy oly módon vessek véget az életemnek, hogy ne szenvedésként éljem meg a halált, sőt, inkább kellemesnek mondható legyen az számomra... Nem voltam ugyan alkoholista, de az akkori társaságommal karöltve, amolyan gasztronómiai műveltségnek tekintettük a borászatot és a borkóstolást. Így gyakran járogattunk ilyen jellegű rendezvényekre, és megszerettük a különféle borok kóstolgatását, összehasonlítását, felismerését, és még a borászat rejtelmeibe is némi bepillantást nyerhettünk az ilyen alkalmak során. Más szóval - igazi testi, lélek nélküli emberekként - halmoztuk a testi élvezeteket és nem a lelkiekkel foglalkoztunk, nem a lelki örömöt kerestük... Pedig Jézus azt is megmondta, hogy a lélek az, ami megelevenít, a test nem használ semmit (János 6:63).

Így hát elterveztem, hogy addig iszom a finomabbnál finomabb borokat, amíg a szervezetem felmondja a szolgálatot, vagyis halálra iszom magamat. Ennél kellemesebb módját a halálnak el sem tudtam képzelni akkoriban, ezért emellett döntöttem. Amikor egyedül maradtam a házban, és tudtam, hogy pár napig nem lesz itthon senki rajtam kívül (így senki nem tud majd közbelépni, ha meglát engem félhalott állapotban), akkor hozzáfogtam a tervem végrehajtásához... Elővettem a borokat, és megállás nélkül ittam, az egyik üveg után a másikat. Volt itthon bőven bor, mivel általában nem egyedül ittam, hanem társasággal, ezért volt raktáron elég sok... Én pedig csak ittam és ittam, és vártam a halált...

De a halál nem jött, mert Istennek más terve volt velem. Mert annyira jóságos és kegyelmes volt hozzám, hogy nem engedte, hogy meghaljak, mert lehetőséget akart nekem adni, hogy még ezek után is hozzá fordulhassak. Mert hiába minden elszántság, nem volt a lelkem felkészülve a halálra, és a lelkem a bűneim súlya alatt roskadozva kellett volna, hogy átlépje az örökkévalóság küszöbét. Mert ha ekkor sikerült volna meghalni, akkor nem lett volna több esélyem a bűnbánatra sem, és arra sem, hogy bocsánatot kérjek Tőle, és arra sem, hogy Atyámat megismerjem, és, hogy őhozzá forduljak, ha bánatom vagy örömöm, vagy bármi van.

Atyám pedig meg akarta menteni a lelkemet a kárhozattól, ezért lenyúlt értem és közbelépett. Ájulást bocsátott rám, mielőtt bármilyen kár keletkezhetett volna a szervezetemben. Milyen irgalmas volt már akkor is hozzám, pedig én teljesen hűtlen gyermeke voltam, és ekkor is éppen lázadtam ellene, azzal is, hogy el akartam dobni az életet magamtól, amelyet Ő adott, és azzal is, hogy nem hozzá fordultam segítségért! Az az igazság, hogy egyáltalán nem érdemeltem meg az Ő kegyelmét és jóságát, és Ő mégis megmentett! Mert ilyen az Atya, és ilyen a Krisztus, aki a bűnösökért jött, és az ő bűntelen életét odaadta értünk, hogy a lelkünk valahogy megmeneküljön...

Pislákoló gyertyafényt nem olt ki az Úr prófétája - írja a Biblia az Úr szavait (Ésaiás 42-3). Ugyanígy, az Úr sem akarja kioltani, hanem türelmesen, kegyelmesen, esélyt adni a szabadulásra, megmenekülésre. Úgy tűnik, hogy minden sötétségem, minden életellenességem ellenére mégis látott Atyánk bennem valami kis gyertyafényt, ami halványan pislákolt, valami menthetőt... Pedig én már teljesen lemondtam magamról! Ám Atyánk mégsem mondott le rólam...

Így hát, nem tudom, mennyi ideig fekhettem a nappaliban a padlóra roskadva és kifeküdve, egyszer csak szédelegve magamhoz tértem, és felkeltem a padlóról. Elmentem, befeküdtem az ágyamba, és mégcsak hányinger vagy rosszullét sem gyötört, aludtam másnapig. Ez is kegyelem, egy igazi csoda volt, hogy az ájuláson kívül semmi más tünete nem volt e féktelen ivásnak (pedig kétségtelen, hogy megérdemeltem volna), holott nem volt hozzászoktatva a szervezetem ahhoz, hogy nagy mennyiségű alkoholt elfogyasszak rövid időn belül.

Eltelt azóta már sok idő, és elkövettem már azóta sok más bűnt is, vétettem ezután is még sokat az Atya ellen is. Mélypontra is kerültem néhányszor azóta, de öngyilkosságot többé nem kíséreltem meg, hála Istennek. És azóta sem győzök elég hálát adni az Úrnak és az Ő kegyelmének, hogy akkor nem engedte, hogy meghaljak és elvesszen a lelkem!

És itt fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy senki, aki e történetet olvassa vagy hallja, meg ne próbálkozzon azzal, hogy ő is megkísérelje az öngyilkosság bármely módját, gondolván, hogy akkor majd úgyis megmenti őt is az Úr, mint ahogy engem is megmentett! Mert egyáltalán nem biztos, hogy így lesz! Hiszen ez már Isten kísértése lenne, és ha kísértjük Őt, azzal is ellene vétkezünk, és így már egyáltalán nem biztos, hogy megmenti a mi testünket vagy lelkünket! Akkor viszont az örök kárhozat vár az ilyen lélekre... Mint ahogy Jézus tanította és példaként megmutatta a saját életében is: ne kísértsd az Urat, a te Istenedet! (Máté 4:7)

E történet óta eltelt már több, mint tíz év... és azóta sokminden megváltozott az életemben. Utána még sokáig, évekig istentelen emberként éltem, hasonlóan ahhoz, mint ahogy tettem korábban is. Ám egyszercsak mindez megváltozott. Nem lettem kifejezetten egy szent azóta sem, még mindig egy gyarló ember vagyok, aki csetlik és botlik, elbukik néha még most is az úton. De amióta kértem és megkaptam az Úr kegyelméből, azóta megtapasztalhattam a személyes kapcsolatot Istennel, Krisztussal. Azóta sokminden átértékelődött bennem, és ez Isten vezetésének köszönhető, annak, hogy Ő formál engem és vezet az Ő Lelke által néha, amikor engedem... Amikor az egóm nem kavar mindebbe bele, amikor sikerül teljesen rábízni magamat, hogy a Lélek vezessen, és ne a saját fejem után menjek.

Azóta megbocsátotta az Atya e bűnömet, és azt is megtanította, hogy ne a földi szerelmet bálványozzam, ne a hozzám hasonlóan gyarló férfiakban bízzak, mert ugyanúgy csalódhatok bármelyikükben, ha tőlük várom a boldogságot. Mert igazán tartós boldogságot egyetlen férfi sem tud adni, hiszen mindegyik gyarló, bűnös ember, ugyanúgy, mint ahogy én is az vagyok. Nem emberekben kell bíznunk, hanem Istenben, és az Ő egyszülött Fiában, Krisztusban, mert Ő az egyetlen igazi vőlegény, aki valódi, lelki boldogságot tud adni.

Sokminden mást is tanított nekem még azóta Isten Lélek által, mint ahogy meg van írva az Evangéliumban: 

"Senki sem jöhet én hozzám, hanemha az Atya vonja azt, a ki elküldött engem; én pedig feltámasztom azt az utolsó napon. Meg van írva a prófétáknál: És mindnyájan Istentől tanítottak lesznek. Valaki azért az Atyától hallott, és tanult, én hozzám jő." (János 6:43-44)