
A minap arra hívta fel a figyelmemet a Lélek, hogy én vagyok maga Jézabel, ha nem is szószerint, de átvitt értelemben mindenképpen. Mert rajtam kívül még rengeteg ember él ilyen szellemiségben, anélkül, hogy tudna róla. És ezt nem azért írom, hogy mentegessem magamat, mert ez alól nincs mentség. Hanem azért, hogy ha valaki olyan olvassa e sorokat, magára ismerhessen bennük, és Isten irgalmát és bocsánatát kérve, megszabadulhasson e megkötözöttségéből.
Majd, e gondolat után eszembe juttatta a Lélek mindazokat, amiket elkövettem az életem folyamán... és ezután eszembe juttatta két korábbi álmomat is, amelyeket nem egészen értettem akkor még, csak részben, de most ezúttal már kitisztult a kép, megérthettem, hogy mit akart üzenni jó Atyánk ezekkel az álmokkal.
A Lélek rávezette a figyelmemet arra, hogy tényleg, mennyire átitatott ez a szellemiség, a Jézabel szellemisége. És arra is, hogy minden rossz az életemben emiatt a parázna, Jézabel szellemiség miatt történt, és, hogy tulajdonképpen meg is érdemeltem azt a sok rosszat, amit kaptam az életben. Bár akkoriban, amikor e sok rosszat átéltem, akkor nem így fogtam fel az egészet, és nem értettem, hogy miért is történik velem mindez. Úgy éreztem, hogy igazságtalan velem az élet, hogy nem ezt érdemeltem, mert én nem voltam ennyire rossz ember, hogy ezt kapjam az élettől és az emberektől. A csapásokat csupán ártatlan elszenvedőként éltem meg, és, persze, sajnáltam magam, amiért ok nélkül ennyi rossz dolog történik az életemben.
Majd, miután a Lélek elém hozta, felelevenítette azt, hogy miket követtem el korábban az életem folyamán, rájöttem, hogy hatalmasat tévedtem, mert, bár az ember egója ezt nem szívesen engedi meg, mégis, ha a Lélek felülkerekedik az egómon, akkor be kell, hogy lássam, mint a jobb lator a kereszten, hogy bizony, minden rosszat megérdemeltem, amit kaptam az életben. Ami jót kaptam, azt nem érdemeltem meg, mert azt Isten ajándékba adta nekem az Ő jóságából, kegyelméből, ám a rosszra viszont mindenképp rászolgáltam. Még akkor is, ha nem mindig azoktól az emberektől kaptam a rosszat, akiktől megérdemeltem volna, hogy elbánjanak velem, hanem általában másoktól: olyan személyektől, akiket - bár földhözragadt, emberi, testi módon - szerettem, és akiknek semmit nem ártottam, amíg ők sem bántottak engem, ezután viszont általában velük is kitört közöttünk valamilyen "háború"...
Ám ez csupán részletkérdés, mert tulajdonképpen mindegy, hogy kitől kapja vissza az ember a rosszat, a lényeg az, hogy megkapja, azért, hogy tanulhasson belőle, megláthassa a saját gonoszságát, ami leplezett módon van benne, úgy, hogy még ő maga sem tud róla, és azt hiszi, hogy ő jó ember, és vele minden rendben van...
Az már egy másik kérdés, hogy ezek a személyek - akiktől én kaptam a rosszat - majd ugyanígy vissza fogják kapni a rosszat, ahogyan én is megkaptam tőlük, csak ők valószínűleg megint valaki mástól... Mert a megtisztulás szempontjából nézve az a lényeg az egészben, hogy Isten megkenje a szemeinket, hogy lássunk, hogy felnyissa a szemeinket, és szembesülhessünk: megláthassuk magunkban is mindazt, amit eddig csupán másokban láttunk meg, pedig bennünk is ugyanúgy megvan.
Miután pedig mindez feljött és lejtászódott bennem, azután pont azt a bizonyságot, hangfelvételt hallhattam a YouTube-on, amelyben egy kedves útitársam éppen a Jézabel témájáról beszél. Kinek a keze lehet benne mindebben, ha nem éppen Istennek?
Ezt a hangfelvételt, amelyet említettem, az alábbi linken lehet meghallgatni:
https://www.youtube.com/watch?v=bwRnGDN_qeo
Ahhoz, hogy érthető legyen az, hogy hogyan nyitotta fel Isten a szemeimet, és hogyan mutatta meg nekem azt, hogy miképpen voltam én Jézabel, szükséges, hogy visszamenjünk egy kicsit az időben, és a korábbi életemről is szó essen. Hiszen már korábban is több jelzést adott nekem Atyánk erre vonatkozólag, de én mindvégig elsiklottam e figyelmeztetések felett, egyszerűen nem figyeltem fel rájuk, és így nem is érthettem meg ezeket, tehát maradtam továbbra is csupán az önsajnálattal és a sebeim nyalogatásával.
Miután életem folyamán többszörösen átélhettem azt, hogy az éppen aktuális férfi, akivel párkapcsolatban vagyok, egy idő után nem becsül meg, nem értékel engem, majd kissé hosszabb idő után hűtlenné válik hozzám, odáig fajult az egész, hogy eljutottam egészen az öngyilkosság peremére. Ezt azonban Atyánk nem engedte meg, hogy megtörténjen, és csak Neki köszönhető, hogy nem sikerült megtenni, nem az én jobb belátásomnak... Már ez is egy jelzés volt, már ekkor rá kellett volna jönnöm, hogy ebben is Isten keze van, nem akarja, hogy felkészületlenül menjen a Lelkem át a túlvilágra. Arra is rá kellett volna jönnöm, hogy önhibámból jutottam el idáig, mert, miképpen Jézabel is tette, én is csábítottam a férfiakat a testi szépségemmel, és parázna kapcsolatokban, férfiaktól, párkapcsolattól vártam a boldogságot, testtől és testi módon, és nem Atyánk felé fordulva kerestem az igazságot és kértem a lelki örömet. Pedig ennyi kudarc után rájöhettem volna, hogy egyetlen férfi, egyetlen párkapcsolat sem tud hosszú távon boldoggá tenni, mert annak ellenére, hogy a világ mindenhonnan ezt sugallja, ez csupán képmutatás, ám valójában nem ez az igazi boldogság útja. Mert csak egyetlen Egy valaki tudja betölteni a lelkünkben tátongó űrt, és boldogságot adni, és az nem más, mint Krisztus, az igazi vőlegény, aki viszont nem férfi és nem nő, hanem a tökéletes Fiú (más szóval: gyermek)...
A férfiakkal való kapcsolataim során semmitől nem riadtam vissza, sem csábítástól, sem paráznaságtól, sem abortusztól, sem nős férfival való kapcsolattól, ha éppen úgy adta az adott helyzet. Vagy, ha éppen veszélybe került a kapcsolatom, akkor a bűbájtól, varázslástól, sőt, a bosszútól sem riadtam vissza. Egyszóval, mindenféle rosszra hajlandó voltam... Ilyen a Jézabel szellemiségű, mindenre elszánt, testi gondolkodású nő, és ilyen voltam én is, Isten könyörüljön rajtam és minden hozzám hasonlóan bűnös, nyomorult emberen!
Atyánk egy idő után azt is megengedte, hogy testi betegségem legyen, hogy hátha valamiképpen megértem, hogy valami gond van a lelkemmel. Hogy szemléletes legyen és rájöjjek, hogy hol van bennem a hiba, női betegséget kaptam, majd két nőgyógyászati műtéten is át kellett esnem. De én még mindig nem értettem meg ebből sem, hogy hol a hiba.
Amikor később gyermekeim születtek, ők óvodás koruktól kezdve állandóan betegek lettek. Ezt sem értettem, hogy miért van az, hogy állandóan betegek, tulajdonképpen több napig vannak otthon, mint az óvodában. Nem vettem észre, hogy ez is egy jelzés, hanem tömtem őket orvosságokkal, majd vitaminokkal, hogy hátha felerősödnek. Persze, ezek sem értek semmit.
Majd az egyik gyermekem lúdtalpas is lett. Ez is egy jelzés volt, amellyel kapcsolatban szintén "nem vettem az adást". Pedig Isten, miután hozzá fordultam, adta a jelzéseket álmok formájában is, és sokmindent megmutatott nekem. De én ezek közül is sok álmot nem értettem meg, hogy mit jelentenek, hogy mire akar Atyánk rámutatni.
Egyik ilyen álom volt a kisfiam lúdtalpáról is. Mint már leírtam, ő lúdtalpas lett a valóságban is (bár nem úgy született, de ahogy nőtt, mégis valahogy rosszul fejlődött a lába), én viszont sosem voltam lúdtalpas. Az álomban viszont azt láthattam, hogy nemcsak a kisfiam lett lúdtalpas, hanem én is. Pontosan olyan lett a talpam, mint neki, csak nagyobb, felnőtt méretben. És csodálkozva néztem álmomban, hogy hogyan lehetett nekem is hirtelen ilyen lúdtalpam, mint a gyermekemnek, holott nekem sosem volt eddig ilyen. És akkor, amint gondolkodtam ezen álmomban, arra a megállapításra jutottam, hogy lehet, hogy azért lett ilyen, mert meghíztam, és a túlsúly leterhelte a lábfejemet.
Majd, amikor felébredtem, elmondtam családtagjaimnak is ezt a fura álmot. Ők sem értették, de aztán az egyik családtagom azt mondta egy idő után, hogy szerinte azt jelenti, hogy stabil lábakon állok a földön. Hát, én, megmondom őszintén, hogy sosem éreztem úgy, hogy annyira stabil lábakon állnék a földön, de tudomásul vettem, hogy szerinte ezt jelenti. Aztán nemrég jöhettem rá, az álom óta eltelt talán már egy év is, hogy mire akarta felhívni Atyánk a figyelmemet ezzel az álommal: mivel a gyermek lúdtalpa nem volt nekem elég figyelmeztetés, hogy vegyem a jelzést, ezért álomban nekem is lúdtalpat adott, hogy vegyem már észre, hogy miattam van ez is, hogy szembesüljek: nem azzal, hogy stabil lábakon állok (bár a családtagom álomfejtése lényegében nem állt nagyon messze az igazságtól), hanem azzal, hogy mennyire földhözragadt, gyarló, testi ember voltam, és vagyok valamilyen szinten még mindig. Tehát, ettől még mindig nem sikerült teljesen megtisztulnom, megszabadulnom, bár Atyánk olyan kegyelmes volt hozzám, hogy - miután rengeteg csalódást és megaláztatást kaptam a férfiaktól (a saját házasságomban, a saját férjem által is a nőiességemben porig lettem alázva) - megláthattam a szexuális kapcsolatok következményeit, megundorodhattam az egésztől, és egy idő után el is vette jó Atyánk tőlem a nemi vágyat teljesen, megszabadított ettől a megkötözöttségtől. Mindemellett elvette tőlem a testi szépségemet is, és már nem néztem ki többé olyan csábítóan, mint Jézabel. Ezért nem győztem neki hálát adni, és még mind a mai napig is hálával gondolok Istenre, ha eszembe jut, hogy micsoda pokoli szenvedésektől szabadított meg ezáltal, és így mennyivel nagyobb a lelki békém, mennyivel kiegyensúlyozottabb, gyermekibb, szabadabb lehetek lelkileg.
Ám a megaláztatások után, amikor Atyánk megszabadított a testiség iránti vágyaktól, én még egy ideig férjnél voltam, és a férjem nem vette jó néven azt, hogy Istenhez fordultam, és így már többé nem ő az isten a szememben. Ő nagyon sérelmezte ezt a fordulatot, amely bekövetkezett az életemben, és ennek gyakran hangot is adott. Több alkalommal szidalmazta Istent, és gúnyolódott velem is meg Jézussal is sértődöttségében. Pedig elmondtam neki, hogy tulajdonképpen épp ő volt az, aki Isten karjaiba üldözött a lelki bántalmazásaival, a megaláztatásokkal, amelyeket nekem okozott.
Természetesen, a még mindig testi gondolkodású férfi - aki ekkor még a férjem volt, és aki, bár férfi testben él, ugyanúgy át van itatva a Jézabel szellemiséggel - azt sem vette jó néven, hogy engem már nem érdekel a szexualitás, annak ellenére, hogy ő maga volt az, aki korábban - amikor én még igényeltem volna vele a testi kapcsolatot -, miután megszokott és megunt engem, mint nőt, elutasított, ha próbáltam felé közeledni. Bár én akkoriban még teljesen testi voltam, és szexuális igényeim is lettek volna, ő engem mellőzve inkább más nők iránt kezdett érdeklődni, és engem, mint megszokott, régi bútordarabot a házban, hagyott maga mellett amolyan társas magányban éldegélni.
Amikor pedig méltatlankodott, többször is elmagyaráztam neki, hogy éppen ő volt az, aki elindította ezt a változást bennem, míg végül Atyánk megkegyelmezett, és elvette tőlem teljesen a nemi vágyat. Elmondtam, hogy miként kezdődött az egész: azzal a sok elutasítással, piszkálódással, csalódással, és megaláztatással, amit nekem nőként okozott, és éppen ezért, én már nem kívánok többé nő lenni, csak gyermek, Isten gyermeke. Természetesen nem értette meg, úgy gondolta, hogy ő semmiben nem hibás, hanem én vagyok egyedül a hibás mindenért, meg Isten, amiért én inkább iránta érdeklődöm már. Éppen csak azt nem jelentette ki, hogy én Istennel meg Jézussal csalom meg őt, ám gyakran szidalmazott engem is, meg Istent is, Jézust is. Akkor még nem szembesültem azzal, hogy gyakorlatilag mi, elbukott emberek, mind ilyenek vagyunk, nem akarjuk a saját bűneinket belátni, csak a más hibáit látjuk - és ez alól sajnos én sem vagyok kivétel. Ezért haragudtam rá, amikor így beszélt, hogy miért nem látja be a saját hibáit. De ma már láthatom, Isten kegyelméből, hogy azért van ez így, mert tulajdonképpen mind ilyen gyarlók vagyunk...
Ezért van az, hogy nem haragszom már rá sem, sőt, végül még örülök is, és már-már szinte hálás is vagyok neki azért, hogy rosszul bánt velem - mert, ha jó házasságunk lett volna, akkor meglehet, hogy sosem fordultam volna a mennyei Atyánkhoz! Nem ok nélkül mondta Jézus annak idején, hogy ne gyűlöljük az ellenségeinket, hanem inkább imádkozzunk értük! Mert gyakran megtörténik, hogy azzal, hogy az emberek rosszat tesznek ellenünk, a látszat ellenére, tulajdonképpen jót okoznak vele nekünk. Mert Isten még a rosszat is képes a javunkra fordítani.
Tehát, a testi férfinek hosszabb kihagyások után eszébe jutott, hogy neki elvileg létezik valami feleség-féléje, akinek házastársi kötelességei vannak, ha már megígérte az oltárnál, és így továbbra is megkövetelte, hogy ha már felesége van, akkor megkaphassa tőle azt, ami neki férjként jár, és akkor, amikor ő, a férfi éppen úgy akarja. Ekkor gondba estem, hogy ilyen hosszú kihagyás után én hogyan tudjam ezt vele újra megtenni, amikor egyáltalán semmi vágyat nem érzek már mindehhez. A családi békesség kedvéért belementem a dologba még néhányszor, annak ellenére, hogy a lelkemben semmi indíttatást nem éreztem, sőt, inkább már visszataszítónak találtam az egészet, úgy, ahogy van. Tulajdonképpen megerőszakoltam a lelkemet azért, hogy eleget tegyek a házassági kötelességemnek, a társadalmi elvárásoknak, és kedvezzek az akkori férjemnek.
Azért, hogy valahogy meg tudjam tenni, előtte mindannyiszor megittam annyi alkoholt - általában néhány pohár bort -, amennyi szükséges volt ahhoz, hogy eltompítsam a bennem tiltakozó lelket, és, hogy kedvet kapjak az egészhez. Szerintem a prostituáltak közül is sokan csak így tudják megtenni mindenféle jött-ment férfival, talán ezért is van közöttük annyi alkoholista és drogfüggő... Így tulajdonképpen én is hasonlóvá váltam a prostituáltakhoz, annak ellenére, hogy házasságon belül tettem mindezt, a saját férjemmel. Miután eléggé becsíptem, utána általában sikerült is eléggé eltompítani a lelkemet a testi élet kedvéért. Csakhogy ekkor már azért is kezdtem aggódni, hogy nehogy túlságosan hozzászoktassam ilyenformán magamat az alkoholhoz, netán alkoholistává váljak ezáltal, hogy így próbálom menteni az amúgy is rossz házasságomat és a családi békét, ami valójában már amúgy sem létezett, csak néha, látszólag. Így működött, vagy inkább döcögött kínkeservesen, kisebb-nagyobb szünetekkel még pár évig a házaséletünk.
Miután mindez megtörtént néhányszor, elérkezett az utolsó ilyen alkalom, bár akkor még nem tudtuk, hogy ez lesz az utolsó. Ahogy ez már lenni szokott, előtte leültünk a férjemmel italozni, hiszen ő is iszogatott ilyenkor mindig velem, aztán, amikor már eléggé becsíptem, akkor bementünk a szobába, ahol megkaphatta azt, ami "jár neki", mint férjnek az ő feleségétől (nem mint egész-séges embernek, egésznek, hanem, mint férfinak - férfiúnak, félfiúnak - az ő félségétől).
Másnap azonban Atyánk szembesített azzal, hogy tulajdonképpen én milyen ostobaságot teszek már egy jó ideje: Ő engem a kegyelmében részesített, elvette tőlem a testiség iránti vágyat, mert én a lelki szenvedéseim következtében hozzá fordultam. És Ő látta, hogy milyen nyomorult vagyok, látta, hogy számomra a szexualitás és a női szerep, amit a társadalmi elvárásoknak megfelelően, és az önimádó férjem kedvéért játszom - egy olyan férfi kedvéért, aki amúgy nem értékel engem már nőként sem meg embertársként sem egyáltalán, csak folyton gúnyolódik velem és megaláz -, már csak terhet és gyötrelmet jelent, és rávezetett arra, hogy valójában semmi értelme az egészet erőltetni. Ezért ő megszabadított engem e tehertől, e vágyaktól. Nekem tulajdonképpen örülnöm kellene, és hálát adnom Istennek, hogy megszabadított e gyötrelemtől. Ehelyett én mit teszek? Megerőszakolom és már-már megölöm a bennem lévő gyermeki lelket azért, hogy megfeleljek a földi, gyarló, emberi elvárásoknak, ahelyett, hogy Atyámra figyelnék, és csak az Ő tetszésének, az Ő örömének és jóságának akarnék megfelelni. Mert a családi békességet már úgysem tudom megőrizni, hiszen az már jó ideje nincs, nem létezik. Annyit tudok csupán elérni ezzel, hogy tovább húzzam az időt, és ne hulljon még szét egy kis ideig a család, abban az értelemben, hogy ne költözzünk külön egymástól, hanem egy fedél alatt, de társas magányban tovább éljünk, gyakori veszekedéssel és elégedetlenkedéssel fűszerezve. Magyarul, ami tönkrement, azt már nem tudom helyrehozni, de nincs is értelme, mert még a gyerekeinkre nézve is ártalmas ez az együttélés, hiszen nekik sem jó azt látni, hogy a szüleik marakodnak állandóan. Akkor meg miért nem hagyom az egészet, miért próbálom még mindig menteni a menthetetlent? Miért nem engedem, hogy a szétválasztódás megtörténhessen, akár a családon belül is, ha így kell ennek lennie?
És hogyan szembesített Atyánk ezzel is engem? Úgy, hogy ezután az utolsó együttlétünk után visszaadta nekem másnap azt a gyötrelmet, azt az erős, kielégíthetetlen szexuális vágyat, amilyent ritkán érez az ember, én gyakorlatilag már évek óta nem éreztem ilyet. Talán úgy tudnám ezt leírni, hogy egy kicsit érzékletesebb legyen, hogy csak akkor érzi ezt az ember, amikor friss szerelmes, és nagyon epekedik az újdonsült szerelme után, folyton csak ő jár az eszében, meg az, hogy milyen jó lenne vele megint összebújni és újra és újra testi örömökben részesíteni egymást. És egész nap ez uralja a gondolatait, az érzelmeit, és semmi másra nem képes figyelni, koncentrálni...
Mindez teljesen józanul történt velem, ezt fontos hangsúlyoznom, mivelhogy én józan állapotban már régóta képtelen voltam a testiséget megkívánni vagy jól érezni magam benne, inkább undorral gondoltam rá, és csak egy fölösleges nyűgnek éltem meg az egészet... És úgy adta ezt az Úr, hogy kb. egy teljes napig így voltam, ebben az állapotban gyötrődve. Olyan érzés volt, mintha ez is a pokol egyfajta kínja lenne: az, hogy éget belülről a testi vágy, de nem tehetsz semmit, nem kaphatod meg a kielégülést, és ez a belülről jövő tűz éget és emészt megállás nélkül. Meggyőződésem, hogy ezzel Isten azt is megmutatta nekem, hogy lesznek olyan testiséggel megkötözött lelkek, testiségben megragadt emberek, akik ebben a lelkületben fognak meghalni, ezt a lelkiállapotot fogják magukkal vinni a túlvilágra, és ez lesz számukra a pokol maga: a kín, hogy folyton csak vágyakoznak a testiségre, a szexuális élvezetre és a kielégülésre, de nem kaphatják meg azt, amire vágynak, mert már nincs meg a testük sem, amivel ezt megtehetnék, és ez az örök gyötrelem fogja őket égetni, kínozni szüntelenül...
Miközben ezt az állapotot átélhettem, néha úgy éreztem, hogy mindjárt engedek a kísértésnek, muszáj, hogy bemenjek a férjemhez, és testi kapcsolatot kezdeményezzek vele. De ugyanakkor tudtam, hogy ezt nem tehetem meg, mert csak újabb elutasítással, gúnyos megjegyzésekkel fogadná azt, újra "nyeregben érezné magát", és ismét csak jönne az ő elvárásaival, és azzal, hogy ha jóban akarok lenni vele, akkor hagyjam Istent, a Bibliát, meg Jézust, meg "ezt az egész hülyeséget a fenébe", és inkább ő legyen az én istenem újra, neki akarjak megfelelni ismét. Holott tudtam, hogy neki nem lehet megfelelni, és ha mégis, akkor is csak ideig-óráig, hiszen ismertem már a természetét. Tehát jobb, ha megmaradok a kis magányomban, és eszembe jut, hogy ki volt az, aki mindig felkarolt, és felhúzott, amikor elestem, vagy amikor "belém rúgtak", és attól kerültem padlóra. Jobb, ha inkább Atyámat, és az igazi Fiút, az egész(séges) Fiút, Jézus Krisztust, az igazi vőlegényt választom a földi, testi párom helyett, még akkor is, ha ennek válás lesz a vége... Úgyhogy, amikor mindez lejátszódott bennem, akkor úgy döntöttem, hogy Istent választom ismét, mert amikor Őrá hallgattam, azt még sosem bántam meg, de amikor a férjemre (vagy bármikor bárki más férfira) hallgattam, azt már bizony elég gyakran megbántam. Így hát Istenhez fohászkodtam, hogy vegye el tőlem a testiség iránti vágyat újra, és lehessek ismét gyermeki, hiszen sokkal jobban éreztem magam enélkül a hiábavaló gyötrelem nélkül. És jó Atyánk meghallgatta imámat, elvette tőlem újra ezeket az érzéseket. És bár külsőleg felnőtt testben vagyok, lelkileg újra gyermeknek érezhetem némiképp magamat, ha még nem is mindenféle szempontból... hála és dicsőség Atyánknak!
Visszatérve a gyerekeink gyakori betegségének kérdésére, azt is fontos elmondanom, hogy ez is mind miattunk, szülők miatt van, még akkor is, ha mi magunk nem vesszük ezt észre. Ugyanis, a múltkor ismét betegek lettek a gyerekek. Én pedig már-már besokallva, kibukva, kértem Atyánkat, hogy mutassa meg, hogy miért van ez így, miért kell, hogy folyton betegek legyenek a gyerekek.
Azon az éjszakán azt az álmot kaptam Atyánktól, hogy reggel van, indulnának a gyerekek iskolába az apjukkal. Én és az apjuk még a házban voltunk, de a gyerekek már beszálltak az apjuk autójába, és várták, hogy az apjuk is szálljon be, és vigye őket el az iskolába. Ám az apjuk nem sietett annyira, hanem inkább velem foglalkozott. Pedig álmomban is tudtam, hogy az apjuknak már szeretője van, mi pedig elváltunk már, csak még nem költöztünk szét (ez így van jelenleg a valóságban is). Ennek ellenére, az exférjem hozzám ért, megsimogatott, és észrevette, hogy a testem úgy reagál az érintésére, hogy van itt neki még esélye... Ekkor meg is csókolt, és önelégülten azt mondta, hogy mindjárt jön vissza hozzám. Én pedig kissé zavarban voltam, de ugyanakkor szintén önelégülten, mondhatnánk úgy is, hogy kárörömmel nyugtáztam magamban, hogy lám-lám, nagy szerelem a szeretőjével ide vagy oda, mégis kellenék az exemnek a szeretője mellett még én is! Ekkor kinéztem az ablakon, és megláttam, hogy a gyerekek már a kocsiban várakoznak, és indulnának. Így hát szóltam az apjuknak, hogy induljon már ő is, most inkább ne velem, hanem a gyerekekkel foglalkozzon, rájuk koncentráljon. És ekkor ő elindult kifelé, én pedig felébredtem.
Ébredés után, reggel, eltöprengtem az álom jelentésén, és rájöttem, hogy Isten ezzel azt a választ adta az esti kérdésemre, hogy a szülők paráznasága, vagyis a mi paráznaságunk az oka a gyermekeink betegségeinek. Mert a gyermekek rossz állapota gyakran a szülők lelkének rossz állapotára utal. És ekkor elgondolkodtam, hogy oké, ezt a részét értem a dolognak, mert az exférjem valóban parázna életet él, hiszen parázna kapcsolatban van a jelenlegi szeretőjével is, de mi a helyzet velem, hogy jövök én itt a képbe? Miért paráználkodtam én vele az álomban? Hiszen a valóságban most már több, mint egy éve semmi nincs közöttünk, de még csak meg sem fordul a fejemben, hogy kellene, hogy legyen bármi közöttünk. Akkor miért kellett azt látnom az álomban, hogy én vele paráználkodok, és azt teszem, hogy tulajdonképpen visszacsábítom őt a szeretőjétől, és kárörömmel, önelégülten nyugtázom magamban, hogy még akár össze is jöhet a dolog, és borsot törhetek a szeretője orra alá? Hiszen a valóságban egyáltalán nem vágyom semmi ilyesmire, sem vele, sem más férfival! Teljesen jól elvagyok így, ahogy az Úr adta, nem vágyom senkire, csak az Atyától való lelki örömre van szükségem.
És ekkor jött az a megértés Lélek által, hogy igaz ugyan, hogy már nem paráználkodom ilyen testi értelemben, de paráználkodom másképpen, lelkileg. Mert még mindig hatással van rám a külső világ, még mindig meghallgatom vagy elolvasom a médiából vagy az ismerősöktől jövő híreket, és mindezek még mindig befolyásolják olykor a gondolkodásomat. Még mindig szeretem a pénz nyújtotta biztonságérzetet, még mindig szeretem a kényelmes otthont, a finom ételeket, egyszóval még mindig testi és földhözragadt vagyok valamilyen mértékben. Még mindig nem tudom azt teljes mértékben megtenni, hogy kiszűrjem a külső hangokat, zajokat, amelyek szennyezik az elmémet, a lelkemet, és csak Atyámra, és az Ő szavára, Krisztusra figyeljek, és Őrá hallgassak, ne az emberekre, és ne a saját, külső hatások által befolyásolt agyamra, a tekervényes kígyóra... Ezért arra kérem Atyánkat, hogy segítsen rajtam, mutassa meg, hogy mi van még bennem, ami megkötöz, és tisztítson meg a még bennem lévő szennytől és bűntől, és vezessen tovább személyesen, a keskeny úton, a Szentlélek által tanítson.
Ez az álom ugyanakkor azt az üzenetet is magában hordozza, hogy a Lélekre figyeljünk, ne a testre. Mint ahogy Jézus mondta: a lélek az, ami megelevenít, a test nem használ semmit. Ezért is láthattam álmomban azt, hogy a bennem lévő Jézabel szellemiség ellenére, végül mégiscsak a Lélek hangja szólalt meg belőlem, amikor azt mondtam az exférjemnek, hogy most ne velem foglalkozzon, hanem a gyerekekkel, induljon velük, ne várakoztassa őket tovább.
Kemény és hosszú ideig tartó szembesülésekről írhattam e bejegyzésben, és pont ilyen hosszúra sikerült a bejegyzés maga is, és kemény szavakkal. Ám bízom abban, hogy, ha valakinek volt türelme mindezt végigolvasni, talán nem volt hiába. Talán magára ismerhet benne, és talán segíthet neki is abban, hogy szembesüljön, vagy, hogy kérje a Teremtő Atyánkat személyesen, hogy szembesítse őt azzal, hogy mi az a szenny, ami még benne van, mik azok a bűnök, amelyek elválasztják még őt Istentől és az ő országától.
Frissítés:
Miután elterveztem, hogy megírom mindezt, ami a fenti sorokban olvasható, elém jött egy másik bizonyságtevő útitárs hangfelvétele is a YouTube-on, és rájöhettem, hogy ugyanezt a témát adta neki is Atyánk, hogy beszéljen róla. Úgyhogy, most már hárman is feldolgozhattuk e témát, Isten kegyelméből. Aki szeretné, az alábbi linkre kattintva meghallgathatja ezt a bizonyságot is:
https://kialtoszo.hu/jezabel-2-elvalt-szulok-gyermekei/?fbclid=IwAR1kziR1gumjXUFU6A5BMpyA00soS4bt4pQNsWQMvRXhlvqVRfiI8NzuTI8