Mint sok más embert, engem is régóta foglalkoztatott a fenti két kérdés: az, hogy mikor lesz a holtak feltámadása, és, hogy kik a választottak? Bevallom, hogy régen, a Bibliát olvasva, szó szerint értelmeztem mindkét kérdést: azt hittem, hogy majd egyszer meghalunk, és majd odaát a túlvilágon valamilyen módon feltámad a lelkünk a halálból. A testünk lent marad a föld alatt, eltemetve, és a lelkünk kiszáll belőle, onnan majd távozik a mennyek országába vagy pedig a pokolba. És ez az állítás valószínűleg igaz is: valóban így történhet majd a földi test és a lélek szétválasztása a test halála után.

Bár sokak számára botrányosak lehetnek ezek a kijelentések, amelyeket most teszek, mégis azt kell mondanom, hogy nem ezt jelenti a feltámadás, amelyről Jézus Krisztus beszélt. Nemrég érthettem meg Lélek által, hogy a feltámadás fogalma valami teljesen más. Ugyanis, a feltámadás nem a test halála után történik meg, és mégcsak nem is úgy, hogy a halott emberek egyszercsak felkelnek a sírokból, és elkezdenek jönni-menni itt a Földön, mintha zombi-apokalipszis lenne, aztán meg felvétetnek a mennyországba, az elragadtatás idején - merthogy, szó szerint értelmezve a Bibliában leírtakat, valami ilyesmi fogalmazódhat meg az olvasókban - hanem még itt, a földi életben elkezdődik, amikor még e földi testben mozgunk, és e földi test burkában él még a lelkünk, ezalatt a földi élet alatt kell, hogy megtörténjen a változás. Ezek után rávezetett a Lélek arra is, hogy ilyenformán a holtak feltámadása nem "lesz", hanem már folyamatban van egy ideje. Tulajdonképpen, már elég régóta folyamatban van, hiszen minden generációnak megvolt, és megvan a maga ideje, lehetősége a feltámadásra. Vagyis, nem egyszerre támad fel mindenki, mivel nem egy időben élt és él mindenki a Földön. 

Ez mind szép és jó, mondhatják erre sokan, de akkor hogyan támadhatunk fel, ha élünk és nem haltunk meg? Erre a válasz az, hogy lelki értelemben jelenleg, e földi, testi életben halottak vagyunk mindaddig, amíg nem támad fel bennünk a Lélek. Mindaddig, amíg testi emberek vagyunk, a testünk irányítja a lelkünket, és nem a Lélek irányítja a testünket, addig abban az állapotban vagyunk, amelyet Jézus annak idején halálnak nevezett. Ez az állapot az úgynevezett "első halál". A második halál pedig akkor következik be, amikor a test is meghal. Ezután már nincs több lehetősége a lelkileg fel nem támadt embernek arra, hogy feltámadjon a lelkileg halott állapotból. Ezt bizonyítják a Bibliában leírtak, ha figyelmesen olvassuk, és Lélek által megértést is kapunk hozzá a Mennyei Atyánktól. 

Először figyeljük meg Jézus szavait - a Máté Evangéliumában leírva -, amelyekkel erre a lelkileg halott állapotra utalt akkor, amikor az egyik tanítványa előbb el akarta temetni a hozzátartozóját, és azután akarta követni Jézust, hogyan válaszolt neki Jézus:

"Jézus pedig monda néki: Kövess engem, és hagyd, hogy a halottak temessék el az ő halottaikat." (Máté 8:22)

Ebből az egyetlen mondatból világosan látható, hogy Jézus és az Atya szemszögéből nézve a testi szempontból élő, de lelkileg halott emberek számítanak halottnak. Mert máskülönben hogyan tudnák a holtak eltemetni a halottaikat?

Aztán figyeljük meg a Jelenések könyvében leírt részt, amely arra utal, hogy e testi lét az első halál állapota, és, ha a test meghal, akkor bekövetkezik majd a második halál is:

"A kinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek. A ki győz, annak nem árt a második halál." (Jelenések 2:11)

De hogyan lehetséges az, hogy nem árt meg a második halál annak, aki győz? Úgy, hogy aki lelkileg feltámadt és megtisztult a bűnöktől még a testi lét folyamán, annak a teste ha meghal is, a lelke szabadon távozhat az Atyához, a mennyek országába. Erre utalnak Jézus szavai a János Evangéliumában is:

"Monda néki Jézus: Én vagyok a feltámadás és az élet: a ki hisz én bennem, ha meghal is, él; És a ki csak él és hisz én bennem, soha meg nem hal. Hiszed-é ezt?" (János 11:25-26)

Továbbá, ugyanerről tesznek bizonyságot a Jelenések könyvében a következő szavak is:

"A Sárdisbeli gyülekezet angyalának is írd meg: Ezt mondja az, a kinél van az isteni hét lélek és a hét csillag: Tudom a te dolgaidat, hogy az a neved, hogy élsz, és halott vagy. Vigyázz, és erősítsd meg a többieket, a kik haló félben vannak; mert nem találtam a te cselekedeteidet Isten előtt teljeseknek." (Jelenések 3:1-2)

A feltámadás kérdéséből adódik az a kérdés is, hogy kik a kiválasztottak? Azt a megértést kaptam Lélek által, hogy a választottak nem valami szuperhősök vagy különleges emberek, akik különleges képességekkel, adottságokkal vannak megáldva, annak ellenére, hogy e kifejezés ezt sugallhatja. Hanem egyszerűen azok az emberek, akik feltámadnak, és majd az Atyával a mennyek országában élhetnek, amikor eljön annak az ideje. De akkor mégis kik támadnak fel és kik a választottak?

Választott lehet bárki, hiszen Isten mindenkit elhív. És aki fogadja is az Atya elhívását, az lesz a választott. Semmi különleges képességgel nem kell rendelkezni, sem szentként nem kell születni e világra, de még pénzzel, vagyonnal, sőt túl nagy bölcsességgel sem kell rendelkezni ahhoz, hogy valaki Isten választottja legyen. Hanem mi magunk kell, hogy eldöntsük azt, hogy Istent választjuk vagy a világot? És, ha valóban, őszinte, igaz szívvel Istent választjuk a világi életünk helyett, akkor leszünk Isten választottjai. Mert sokan lesznek az elhívottak, de kevesen a választottak, ahogyan Máté Evangéliumában olvashatjuk Jézus példabeszédét erről:

"Hasonlatos a mennyeknek országa a királyhoz, a ki az ő fiának menyegzőt szerze. És elküldé szolgáit, hogy meghívják azokat, a kik a menyegzőre hivatalosak valának; de nem akarnak vala eljőni. Ismét külde más szolgákat, mondván: Mondjátok meg a hivatalosoknak: Ímé, ebédemet elkészítettem, tulkaim és hízlalt állataim levágva vannak, és kész minden; jertek el a menyegzőre. De azok nem törődvén vele, elmenének, az egyik a maga szántóföldjére, a másik a maga kereskedésébe; a többiek pedig megfogván az ő szolgáit, bántalmazák és megölék őket. 

Meghallván pedig ezt a király, megharaguvék, és elküldvén hadait, azokat a gyilkosokat elveszté, és azoknak városait fölégeté. Akkor monda az ő szolgáinak: A menyegző ugyan készen van, de a hivatalosok nem valának méltók. Menjetek azért a keresztútakra, és a kiket csak találtok, hívjátok be a menyegzőbe.

És kimenvén azok a szolgák az útakra, begyűjték mind a kiket csak találtak vala, jókat és gonoszokat egyaránt. És megtelék a menyegző vendégekkel.

Bemenvén pedig a király, hogy megtekintse a vendégeket, láta ott egy embert, a kinek nem vala menyegzői ruhája. És monda néki: Barátom, mi módon jöttél ide, holott nincsen menyegzői ruhád? Az pedig hallgata. 

Akkor monda a király a szolgáknak: Kötözzétek meg a lábait és kezeit, és vigyétek és vessétek őt a külső sötétségre; ott lészen sírás és fogcsikorgatás.

Mert sokan vannak a hivatalosok, de kevesen a választottak." (Máté 22:2-14)

Ha tehát őszinte alázattal és bűnbánattal kérjük Istentől a megbocsátást és a kegyelmet, és azt, hogy az Ő Szent Lelke által tanítson, vezessen és formáljon át minket az Ő tetszésére, más szóval, szüljön újjá minket, akkor a jóságos Atyánk örömmel megadja azt, mert Ő hívogat minket magához. Ha már megkaptuk Istentől a kegyelmet, és tartjuk is magunkat e döntésünkhöz, és nem zuhanunk vissza a világi életbe, akkor megkapjuk az újjászületés ajándékát Istentől (a tiszta, menyegzői ruhát). Erről az újjászületésről beszélt annak idején Jézus Nikodémusnak:

"Felele Jézus és monda néki: Bizony, bizony mondom néked: ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát. 

Mondta néki Nikodémus: Mimódon születhetik az ember, ha vén? Vajjon bemehet-é az ő anyjának méhébe másodszor, és születhetik-é? 

Felele Jézus: Bizony, bizony mondom néked: Ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába. A mi testtől született, test az; és a mi Lélektől született, lélek az. Ne csodáld, hogy azt mondám néked: Szükség néktek újonnan születnetek. A szél fú, a hová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod honnan jő és hová megy: így van mindenki, a ki Lélektől született." (János 3:3-8)

Ekkor tehát elkezdődhet a halálból való feltámadás, vagyis az újjászületés folyamata. Mert ez sok esetben nem csupán egy pillanat műve, hanem egy hosszabb folyamat. Ugyanis, a jóságos Atyánk fokozatosan kitakarítja belőlünk a szennyet, a ránk rakódott bűnöket, amelyeket a világi életünk során magunkra szedtünk. És átformál bennünket: új értelmet ad az életünknek, és már nem azokat a dolgokat tartjuk többé fontosnak az életben, amelyeket korábban fontosnak tartottunk. Erről az újjászületésről beszélt Jézus az alábbi részben is: először a megtisztulás folyamatáról, és az azután következő átformálásról:

"Senki sem varr foltot új posztóból régi ruhára, mert a toldás kitépne belőle, az új a régiből, és még csúnyább szakadás támadna. És senki sem tölt újbort régi tömlőbe, mert szétrepesztené a bor a tömlőt, s odalenne a bor is, a tömlő is; hanem az újbor új tömlőbe való." (Márk 2:21-22)

Továbbá, Pál apostol is erről - az újjászületésről - írt levelében:

"Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden. Mindez pedig Istentől van, a ki minket magával megbékéltetett a Jézus Krisztus által, és a ki nékünk adta a békéltetés szolgálatát" (2.Korinthus 5:17-18)

A régi gondolkodásunk, felfogásunk, a teljes életszemléletünk megváltozik, és bár még ugyanabban a testben élünk továbbra is, de mégis olyanok leszünk a régi ismerőseink, rokonaink, családtagjaink számára, mintha nem is ugyanazok az emberek lennénk, hanem olyanok, mint akiket "teljesen kicseréltek". És sok esetben nem is értik meg azt, hogy mi történt velünk, azt mondhatják sokan ránk, hogy "régen sokkal vagányabb, menőbb voltál, miért nem vagy most is olyan jófej, mint régen, mi történt veled?" Tehát, sokan ellenünk fordulhatnak emiatt, és nehéz az embernek az, hogy ellenálljon a kísértésnek, és megmaradjon a Lélekben, nehéz "nem visszafolyni a világba", a testi életbe, amelyben a legtöbb embertársunk van, és, ahová ők visszahívnak, csábítgatnak bennünket. Sőt, ha nem engedünk nekik, és kitartunk az újjászületésben, és nem "halunk meg" újra a világi életbe (avagy a lelki halálba és testi életmódba), akkor embertársaink közül sokan meggyűlölhetnek, akár üldözhetnek is minket emiatt, lehetőségük szerint. Ezekről a nehézségekről is beszélt már Jézus Krisztus:

"És mindenki gyűlöl majd titeket az én nevemért, de aki mindvégig kitart, az üdvözül." (Máté 10:22)

Itt még fontos megjegyezni azt is, hogy Jézus Krisztus neve nem csak az Ő szó szerinti értelemben vett nevét jelenti, hanem az Ő szavát, az Ő tanításait, amelyeket követünk. Tehát, ha meggyűlölnek minket Jézus Krisztus nevéért, az nem azt jelenti, hogy azért gyűlölnek, mert kimondjuk az Ő nevét, hanem azért, mert a lelki halálból történő feltámadásunk után már az Ő tanításai szerint igyekszünk élni, Őt próbáljuk követni (kisebb-nagyobb sikerrel), és ezzel a még mindig lelki halálban lévő, testi emberként élő embertársaink nem tudnak azonosulni. Ezért van az, hogy a lelki halálból feltámadt embereknek saját erőből lehetetlen mindvégig kitartani, és végigjárni a Krisztus által megmutatott keskeny utat, de Isten által minden lehetséges. Csak kérjük az Ő segítségét ehhez, hogy erősítsen és tartson meg hitünkben és iránta való hűségben, hogy el ne tévedjünk ismét, és el ne vesszünk.

"Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte az Isten az ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa. A ki hiszen ő benne, el nem kárhozik; a ki pedig nem hisz, immár elkárhozott, mivelhogy nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében. Ez pedig a kárhoztatás, hogy a világosság e világra jött, és az emberek inkább szerették a sötétséget, mint a világosságot; mert az ő cselekedeteik gonoszak valának." (János 3:16-19)

János Evangéliumát én már többször elolvastam korábban, de csak nemrég hívta fel a jóságos Atya Lelke a figyelmemet a Jézus halála előtti jelenet egyik apró részletére, amelyben egy - tulajdonképpen emberi szemmel és elmével olvasva abszolút lényegtelennek tűnő - történést olvashatunk. Ez a kis jelenet arról szól, hogy mielőtt Jézust megfeszítették, a katonák megosztoztak az Ő ruháin, és sorsot vetettek az Ő köntösére, hogy közülük kié legyen az, mert nem akarták azt is négy részre szakítani, hanem meg akarták egy darabban hagyni. És, ami szintén fontos részlet a köntössel kapcsolatban, az nem csak az, hogy beteljesült ezáltal a sorshúzás által az Írás, hanem az, hogy ez a köntös tulajdonképpen csak egy szőtt anyag volt, mert valójában teljesen varratlan volt:

"A vitézek azért, mikor megfeszítették Jézust, vevék az ő ruháit, és négy részre oszták, egy részt mindenik vitéznek, és a köntösét. A köntös pedig varrástalan vala, felülről mindvégig szövött.

Mondának azért egymásnak: Ezt ne hasogassuk el, hanem vessünk sorsot reá, kié legyen. Hogy beteljesedjék az írás, a mely ezt mondja: Megosztoztak ruháimon, és a köntösömre sorsot vetettek. A vitézek tehát ezeket művelék." (János 19:23-24)

De miért is lehet fontos az, hogy Jézus köntösén nem volt egyetlen varrás sem? Két szempontból is fontos ez. Egyrészt - amint a legtöbb ember gondolhatja - azért, mert Jézus a földi testben tartózkodása alatt mindvégig, a teljes megjelenésével és viselkedésével az egyszerűséget, az EGY-szerűség NAGY-szerűségét akarta megmutatni. Ezért történt többek között az is, hogy nem lóháton vonult be Jeruzsálembe, hanem egy egyszerű kis szamár hátán. Ezért  járt zsákruhában, és ezért mondta azt is a hegyi beszédben, hogy "Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa." (Máté 5:3). Mert az ő elméjük egyszerű, nincs tele a fejük mindenféle zűrzavaros gondolattal, és "légióval" leterhelve fölöslegesen. Ezért mondta azt is, hogy: "Ellenben a ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem, ami pedig túlmegy ezen, az a gonosztól van." (Máté 5:37)

Másrészt pedig - amire talán kevesebben gondolnának, - szintén nagyon fontos szempont az, hogy ezen a köntös egy természetes anyagból szőtt darab volt, amelyet, miután megszőtték az anyagot, nem munkálkodtak tovább rajta emberi kezek, nem öltögették azt tűvel össze sehol. Ez is a tisztaságot, a szentséget jelképezi, azt, hogy emberi kezek nem érintették azt fölöslegesen, és nem szennyezték be (nem fertőztették meg, ahogyan Károli Gáspár fogalmazná, az ő szóhasználatával).

A Bibliában több helyen is olvashatunk az emberi kezek csinálmányairól, azok tisztátalanságáról, és azoknak bálványként történő tiszteléséről, imádatáról. Az egyik ilyen részt már a Tízparancsolatban láthatjuk:

"Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, a melyek fenn az égben, vagy a melyek alant a földön, vagy a melyek a vizekben a föld alatt vannak.
Ne imádd és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr a te Istened, féltőn-szerető Isten vagyok, a ki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyediziglen, a kik engem gyűlölnek." (Mózes 2. 20:4-5)

A másik hasonló kijelentés szintén Mózes 2. könyvében olvasható:

"Földből csinálj nékem oltárt, és azon áldozd a te égő- és hálaáldozatodat, juhaidat és ökreidet. Valamely helyen akarom, hogy az én nevemről megemlékezzetek, elmegyek tehozzád és megáldalak téged.
Ha pedig kövekből csinálsz nékem oltárt, ne építsd azt faragott kőből: mert a mint faragó vasadat rávetetted, megfertőztetted azt." (Mózes 2. 20:24-25) 

Majd, a Jelenések könyvében szintén olvashatunk az emberi kezek csinálmányairól:

"A többi emberek pedig, a kik meg nem ölettek e csapásokkal, nem tértek meg az ő kezeik csinálmányaitól, hogy ne imádnák a gonosz lelkeket, és az arany és ezüst és ércz és kő és fa bálványokat, a melyek nem láthatnak, sem hallhatnak, sem járhatnak." (Jelenések 9:20)

Ha megfigyeljük, a Jelenések könyvében már egyenesen a gonosz lelkek imádatával azonosként olvashatunk az emberi kezek csinálmányainak tiszteléséről. De vajon miért van ez így többször is kijelentve a Bibliában, mit jelent egyáltalán az a fogalom, hogy az "emberi kezek csinálmányainak tisztelete" vagy "imádata"? Sokmindent jelenthet, amire nem is gondolnánk. Mert az emberek jelentős része csupán arra gondol, hogy bálványszobrok imádatáról lehet szó. És igen, valóban, erre is értendő. De nem csak erre, mert a mai emberiség úgy általában nem imád bálványszobrokat. (Kivéve a katolikusokat, akik, bár elmondásuk szerint nem magát a szobrot imádják, de valójában mégis a szobrok előtt térdelve imádkoznak.)

Ha pedig nem imádkozunk emberi kéz által megalkotott szobrok előtt, akkor valami teljesen másfajta imádatról lehet itt szó. Mégpedig arról, hogy túl sok időt töltünk a munkánkkal, és túlzottan nagy fontosságot tulajdonítunk a munkánknak. És elhisszük azt, hogy csupán a munkától, és a munkánkkal megkeresett anyagi javaktól, pénztől függ az életünk, a boldogságunk, a megélhetésünk, nem pedig Istentől.

Jézus pedig nem azt tanította, hogy a kezeink munkája vagy akár szellemi munkánk, azaz a munkahelyünk és a fizetésünk nélkül semmi esélyünk a megélhetésre, és a halál vár ránk, sőt ellenkezőleg:

"Tekintsetek az égi madarakra, hogy nem vetnek, nem aratnak, sem csűrbe nem takarnak; és a ti mennyei Atyátok eltartja azokat. Nem sokkal különbek vagytok-é azoknál?

Kicsoda pedig az közületek, a ki aggodalmaskodásával megnövelheti termetét egy araszszal?

Az öltözet felől is mit aggodalmaskodtok? Vegyétek eszetekbe a mező liliomait, mi módon növekednek: nem munkálkodnak és nem fonnak;

De mondom néktek, hogy Salamon minden dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül egy.

Ha pedig a mezőnek füvét, a mely ma van, és holnap kemenczébe vettetik, így ruházza az Isten; nem sokkal inkább-é titeket, ti kicsinyhitűek?

Ne aggodalmaskodjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? vagy: Mit igyunk? vagy: Mivel ruházkodjunk?

Mert mind ezeket a pogányok kérdezik. Mert jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mind ezekre szükségetek van.

Hanem keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek." (Máté 6:26-33)

Tehát, ily módon imádjuk a kezeink csinálmányát, miközben nem is vesszük azt észre, hogy valójában a munkát és a munkával megszerzett anyagiakat Isten fölé helyeztük. Nem bízunk Atyánkban, nem hisszük el azt, hogy ha Őt keressük, akkor Ő tud és fog is rólunk gondoskodni. Fel sem tűnik nekünk, hogy miközben a földi kincsekért és a földi jólétért végzett munkánkkal eltöltjük életünk jelentős részét, addig Istenre, az Istennel történő személyes kapcsolatra, az Ő országának és igazságának keresésére és hirdetésére (az Atya szőlősében való munkára) szinte vagy egyáltalán  nem fordítunk időt. Ezt jelképezi az "emberi kezek csinálmányainak imádata, tisztelete". Mert, ahogy olvashattuk, Atyánk "féltőn szerető Isten", mi pedig az Ő jóságával élünk vissza, és az Ő szeretetét dobjuk el magunktól azzal, hogy a "kezeink csinálmányait", a munkánkat becsüljük többre, mint magát az Istent, és ezt tartjuk fontosabbnak, mint az Istennel való személyes kapcsolattartást. 

Már régóta foglalkoztat ez a kérdés, hogy mi az igazság: a hét melyik napját kell megtartani pihenőnapként? Hiszen mást mondanak a protestáns vallások és a katolikusok, és megint mást a zsidók és a köznyelvben úgynevezett "szombatosok" vagy "szombatisták", azaz hivatalosabb nevükön az adventisták (a Hetednapi Adventista Egyház hívei).

Ez a kérdés már gyermekkoromban is felmerült bennem, hiszen voltak és vannak "szombatos" rokonaink is, akik mindig a szombatot tartották meg pihenőnapként, de mi magunk reformátusok voltunk, így nálunk a vasárnapot ünnepelték az emberek. De mindvégig az az érzésem volt, hogy valami nincs rendben, mert hiszen a Bibliában azt írja a tízparancsolatban, hogy:

"Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat; De a hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, a ki a te kapuidon belől van; Mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, a mi azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt." (Mózes 2. könyve, 20:8-11)

Így történt aztán, hogy, amikor konfirmálás előtt hosszabb ideig vallás órára kellett járnunk hétvégenként, feltettem a papnak a következő kérdést: 

"Miért ünnepeljük a vasárnapot, ha a tízparancsolatban azt írja, hogy a szombat az ünnepnap? És hogyan lett a vasárnap a hét hetedik napja, amikor eredetileg a szombat volt a hetedik nap?"

A református pap nagyot nézett, gondolván, hogy miféle beugratós kérdéseket tesz fel ez a gyerek, de türelmesen válaszolt a kérdésemre, és elmagyarázta, hogy azért ünnepeljük a vasárnapot, mert amióta Jézus itt volt a Földön, és halála után feltámadt, azóta ez már megváltozott, mert Jézus Húsvét első napján, vasárnap támadt fel a halálból, és a Szentlelélek is vasárnap, Pünkösd vasárnapján áradt ki Jézus tanítványaira. Ezért ma már a vasárnap számít ünnepnapnak, nem a szombat.

Én akkor gyerekként tudomásul vettem ezt a választ, nem vitatkoztam, de számomra mégsem tűnt túl meggyőzőnek. Aztán el is feledkeztem erről a kérdésről, és hosszú évekig nem is foglalkoztam vele, egészen addig, amíg nem hallottam ismét valahonnan azt, hogy a vasárnap ünneplését a katolikus egyház vezette be, addig a keresztények is a szombatot ünnepelték, ugyanúgy, mint a zsidók.

Aztán valaki elmesélte egy asszony régi történetét, mely szerint a szóban forgó asszony agyvérzést kapott, és évekig lebénulban ágyban feküdt, családtagjai gondozták, ápolták. Az emberek egyébként egy nagyon jóravaló, becsületes asszonyként ismerték őt. Aztán egyszer ez az asszony megfogadta Istennek, hogy ő ezentúl a szombatot fogja megtartani ünnepnapként, ahogyan az Úr parancsolta annak idején. És láss csodát: ezután az asszony hirtelen meggyógyult, minden előzmény nélkül, felkelt, járt, nem szorult gondozásra sem többé. Ellátta a ház körüli teendőket, és még a kertben is tudott dolgozni. És, bár ma már nem él ez az asszony, mivel öregkorában békességben eltávozott az élők sorából, ez a történet - amelyről tudom, hogy igaz, hiszen egy rokonunkról van szó - eszembe juttatta ismét a szombati nap kérdését, és késztetést éreztem arra, hogy utánajárjak ennek a kérdésnek.

Azonban, dilemmázni kezdtem, mert az Újszövetségben több helyen is azt olvashatjuk, hogy Jézus maga is "dolgozott" több szombati napon is. És több alkalommal is előfordult, hogy a zsidók támadták Őt amiatt, hogy szombat volt, amikor meggyógyított egy-egy beteget, aki akkor éppen arra rászorult. Ilyenkor Jézus olyan válaszokat adott a zsidók számonkérésére, mint: "Az embernek Fia ura a szombatnak is." (Lukács 6:5), vagy pedig azt, hogy:

"Kicsoda közületek az az ember, a kinek van egy juha, és ha az szombatnapon a verembe esik, meg nem ragadja és ki nem vonja azt? Mennyivel drágább pedig az ember a juhnál! Szabad tehát szombatnapon jót cselekedni." (Máté 12:11-12)

És még ezt is mondta Jézus, a szombattal kapcsolatos számonkérésre válaszolva:

"Bizony, bizony mondom néktek: a Fiú semmit sem tehet önmagától, hanem ha látja cselekedni az Atyát, mert a miket az cselekszik, ugyanazokat hasonlatosképen a Fiú is cselekszi." (János 5:19)

Amint a fentiekben is látható, Jézus a zsidóknak adott válaszaiban csupán arra világított rá, hogy ne legyünk képmutatóak, ne bálványozzuk a szombatot, és ne értelmezzük túl babonásan azt a parancsolatot, amely a szombat megtartására vonatkozik. Hanem, ha a helyzet úgy kívánja meg, akkor szombaton is segítsünk a bajbajutottakon, mert szombaton is szabad jót cselekedni. Viszont, Jézus valójában egyik esetben sem mondott olyat, miszerint a szombatot nem kell megszentelni, vagy, hogy nem kell szombaton pihenni, hanem szombaton is dolgozni kell menni, és hajszolni a Mammont (pénzt, földi kincseket, anyagi javakat). Olyant sem mondott soha, hogy nem a szombatot kell megszentelni, hanem valamely másik napot, például a vasárnapot. Sőt, Jézus maga is ugyanúgy szombaton ment a zsinagógába, ahogyan a többi zsidó is tette azt.

Figyeljük meg a Bibliában azt a részt is, amelyben Jézus azt mondta, hogy:

"Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a próféták tanítását. Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy betöltsem azokat. Mert bizony mondom néktek, míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, a míg minden be nem teljesedik. Valaki azért csak egyet is megront e legkisebb parancsolatok közül és úgy tanítja az embereket, a mennyeknek országában a legkisebb lészen; valaki pedig cselekszi és úgy tanít, az a mennyeknek országában nagy lészen." (Máté 5:17-19)

Tehát, akkor mit is tett és tesz mind a mai napig is a keresztény vallások nagy része? Jézusra hivatkozva, a katolikus egyház megváltoztatta - és a keresztény egyházak nagyrésze elfogadta és követi a katolikus egyházat ebben - azoknak a törvényeknek egy részét, amelyekről Jézus maga jelentette ki, hogy nem azért jött, hogy eltörölje vagy érvénytelenné tegye, és, hogy azokból a törvényekből (a Tízparancsolatból) semmit nem szabad kivenni vagy megváltoztatni (még egyetlen pontocskát sem), és nem szabad azokat másként tanítani az embereknek!

Márpedig sajnos pontosan ez történt: a keresztények megváltoztatták a törvényt, és ami még rosszabb: mindezt Jézus nevében teszik! És - a régi hagyományokkal ellentétben - ma már nem csak a gyakorlatban történt meg a változtatás, hanem a Bibliában, a Tízparancsolat leírásában is. Ha kézbe vesszük a Biblia régi, Károli Gáspár-féle fordítását, és a revideált, új fordítású Bibliát (amelyet 2014-ben adott ki először a Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, a Magyar Bibliatársulat megbízásából), akkor a következő változtatásokat vehetjük észre (félkövérrel kiemeltem és aláhúztam a legfontosabb különbségeket a régi és az új verzió között):

"Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat; De a hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, a ki a te kapuidon belől van; Mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, a mi azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt." (Mózes 2. 20:8-11, régi, Károli-féle fordítású Biblia)

"Emlékezzél meg a nyugalom napjáról, és szenteld meg azt! Hat napon át dolgozz, és végezd mindenféle munkádat! De a hetedik nap a te Istenednek, az ÚRnak nyugalomnapja. Semmiféle munkát ne végezz azon, se te, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálód, se állatod, se a kapuidon belül tartózkodó jövevény. Mert hat nap alatt alkotta meg az ÚR az eget, a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megpihent. Azért megáldotta az ÚR a nyugalom napját és megszentelte azt." (Mózes 2. 20:8-11, revideált, új fordítású Biblia)

Mit láthatunk tehát a fenti két különböző fordítású idézetben? Azt, hogy az eredeti fordításban lévő szombat napot teljesen eltüntették az új fordítású Bibliában, mintha soha nem is lett volna megnevezve a szombat, mint a nyugalom napja a Tízparancsolatban. És, mivel ma már hivatalosan is áttették a vasárnapot a hét végére, így a hét első napjából a hét utolsó, hetedik napja lett, és, ezért a mai emberek már csak nem is gyanakodhatnak, ha az új fordítású Bibliában találkoznak először a Tízparancsolattal. Hiszen, mivel a szombat nap említésre sem kerül benne, így "minden rendben van", a Tízparancsolat is azt írja, hogy a hetedik nap a nyugalom napja, ez pedig ma már a vasárnap! Soha senkinek meg nem fordulhat majd a fejében az, hogy valakik ennyire megváltoztatták ezt a parancsolatot...

Nézzük meg azt is, hogy mit ír a Wikipédia a vasárnapnak, mint pihenőnapnak történt bevezetésével kapcsolatban:

"Az asztrológiában a vasárnapot a Naphoz kötik (lásd az angol Sun-day kifejezést, német Sonn-tag, mindkét nyelvben a Nap napja).

Az ókorban a napokat a hét akkor ismert bolygónak (köztük a Napnak és a Holdnak) rendelték alá. Az ókori latin és germán népek pedig isteneikről nevezték el őket (ez még tetten érhető egyes angol és német nap-elnevezésekben), vagyis a Nap, mint a legfőbb isten napja lett a vasárnap. A kialakuló keresztény egyház – részben azért, mert hangsúlyozni akarta különbözőségét a zsidóságtól – az Úr pihenőnapját is a legfőbb napon, vasárnapon ünnepelte.^[12] Ezt a módosítást egyes keresztény közösségek, elsősorban az adventisták, a Tízparancsolat meghamisításának tartják." (https://hu.wikipedia.org/wiki/Vasárnap)

Tehát, ha megfontoljuk azt, amit a Wikipédia ír, akkor arra kell rájönnünk, hogy a vasárnap egy pogány ünnepnap volt, tulajdonképpen nem más, mint a nap bálványozásának ünnepnapja. És a keresztények úgy gondolták, hogy ők megváltoztathatják Isten parancsolatát, részben azért, hogy különbözzenek a zsidóktól.

Nézzük csak meg, hogy mit ír a Katolikus Egyház Katekizmusa minderről:

"1166 "Az Egyház a húsvéti misztériumot a Krisztus föltámadása napjából eredő apostoli hagyományra támaszkodva, a nyolcadik napon ünnepli, melyet méltán neveznek Úr napjának, dies dominicának." [Vö. II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium, 106.] Krisztus föltámadásának a napja egyszerre "a hét első napja", a teremtés első napjának emlékezete és a "nyolcadik nap" is, melyen Krisztus a maga nagy szombati "nyugalma" után megkezdi azt a Napot",melyet az Úr alkotott" (Zsolt 118,24), a napot, az "alkony nélküli napot". [Vö. húsvéti matutinum a bizánci szertartásban, 9. Óda] Középpontjában az "úr vacsorája" áll, mert abban találkozik a hívők egész közössége a föltámadott Krisztussal, aki meghívja őket ünnepi lakomájára: [Vö. Jn 21,12; Lk 24,30.]

"Az Úr napja, a föltámadás napja, a keresztények napja, a mi napunk. Az Úr napjának nevezzük, mert az úr győztesként ezen a napon ment föl az Atyához. Ha a pogányok e napot a Nap napjának nevezik, mi is szívesen annak valljuk, mert ma támadt a világ Világossága, ma kelt föl az igazságosság Napja, melynek sugarai az üdvösséget hozzák." [Szent Jeromos: In die Dominica Paschae homilia: CCL 78, 550]

1167 Az Úr napja kiemelkedően a liturgikus összejövetel napja, melyen a hívők összegyűlnek", hogy hallgatván Isten igéjét és részesedvén az Eucharisztiában, megemlékezzenek az Úr Jézus szenvedéséről, föltámadásáról és dicsőségéről, és hálát adjanak Istennek, aki őket élő reményre szülte újjá Jézus Krisztusnak a halálból való föltámadása által": [II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium, 106.]" (http://www.depositum.hu/vasarnap.html#biblia)

Azonban a másik ok pedig az, - amit sem a Wikipédia nem ír, sem a katolikus katekizmus, viszont az interneten több forrás is utal arra, hogy a The Catholic Record, 1923 Szeptember 1. számában olvasható - hogy a katolikus egyház kb. Kr.u. 364-ben a laodiceai zsinaton a szombat szentségét azért helyezte át vasárnapra, mert ezzel akarta demonstrálni a katolikus egyház hatalmát a keresztények felett.

Mivel mára gyakorlatilag majdnem minden keresztény egyház beállt a katolikus egyház mögé a sorba, és átvette a vasárnap ünneplését, ezzel gyakorlatilag elismerte a katolikus egyházat, mint felette álló hatalmat, és mellőzte az eredeti Tízparancsolat negyedik parancsát, miszerint megemlékezzünk az Úrnak szombatjáról, mint a nyugalom napjáról. Ez elég rosszul hangzik, ránk, keresztényekre nézve, nemde? Mert akár igaz, amit néhol írnak a változtatás tényleges okáról, akár nem, beleestünk az emberkövetés csapdájába. Mert, ha X.Y. (bárki, aki ember vagy emberi szervezet) azt mondja, hogy mostantól a vasárnapot kell ünnepelni, nem az Isten által kijelölt szombatot, és mi követjük őt ebben, akkor nem az Isten parancsolatát tartjuk fontosabbnak megtartani, hanem inkább az embereknek, emberi hatalmaknak akarunk megfelelni. 

Nézzük csak meg, hogy mit mondott Jézus erre vonatkozóan:

"Bizony, bizony, mondom néktek: aki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem másfelől hatol be, az tolvaj és rabló; de aki az ajtón megy be, az a juhok pásztora. Ennek ajtót nyit az ajtóőr, és a juhok hallgatnak a hangjára, a maga juhait pedig nevükön szólítja és kivezeti. Amikor a maga juhait mind kivezeti, előttük jár, és a juhok követik, mert ismerik a hangját. Idegent pedig nem követnek, hanem elfutnak tőle, mert az idegenek hangját nem ismerik.

(...)

Én vagyok a jó pásztor; és ismerem az enyéimet, és engem is ismernek az enyéim (...)" (János 10:1-5, 14)

Tehát, ha megfigyeljük, Jézus azt mondta, hogy Ő "a jó pásztor", nem pedig "egy jó pásztor" a sok közül, hanem "a jó pásztor", ami azt jelenti, hogy Ő az egyetlen jó pásztor, és az összes többi pásztor nem igazán jó pásztor. És az övéi hallják az Ő hangját, és Őt követik, nem pedig másokat. Innen nézve is már láthatjuk azt, hogy az, hogy emberek parancsolatait követve letérünk az Isten által kijelölt, és Krisztus által kijelentett útról, tévútra vezet.

És, ha netán valaki azt hinné, hogy nincs annak valódi jelentősége, hogy a hét melyik napján pihenünk, akkor figyeljük meg azt is, hogy Ezékiel próféta könyvének 20. fejezetében (elég hosszasan leírva) azt láthatjuk, amint az Úristen azért háborog, mert az Ő népe az Ő szombatait nem tartotta tiszteletben, "megfertéztették", ahogyan a Károli-féle fordításban olvasható. Mivel ez tényleg hosszú, ezért ide csak egy kissebb részt idézek itt belőle:

"És adám nékik szombataimat is, hogy legyenek jegyül köztem és ő közöttök; hogy megtudják, hogy én vagyok az Úr, az ő megszentelőjök. De pártot üte ellenem Izráel háza a pusztában, az én parancsolatimban nem jártak és törvényeimet megveték, a melyeket az ember ha cselekszik, él azok által; és az én szombataimat megfertéztették felette igen. Mondám azért, hogy kiöntöm búsulásomat rájok a pusztában, hogy elveszessem őket.

(...)

Mindazáltal kedvezett szemem nékik, hogy el ne veszessem őket, és nem vetettem nékik véget a pusztában. És mondék fiaiknak a pusztában: A ti atyáitok parancsolataiban ne járjatok, és az ő törvényeit meg ne tartsátok, s bálványaikkal magatokat meg ne fertéztessétek. Én vagyok a ti Uratok, Istenetek: az én parancsolatimban járjatok, az én törvényimet tartsátok meg, és azokat cselekedjétek. És az én szombatimat megszenteljétek, hogy legyenek jegyül én köztem és tiköztetek, hogy megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, a ti Istenetek. (Ezékiel 20:12-13, 20:17-20)

Amint a fenti idézetben is jól látható, igenis van jelentősége annak, hogy megszenteljük-e a szombatot vagy nem. Mert az Úr a szombatot jegyül adta közte és az Ő népe között. És ez nem csak a zsidókra vonatkozik, hanem mindenkire, aki az Úristent tartja Istenének, és nem mást (pl. embereket, egyházi vagy bármilyen hagyományokat). Hiszen ma már nem attól tartozik valaki Isten népéhez, hogy zsidó vagy nem zsidó, hanem attól, hogy Isten parancsolatait megtartja-e vagy nem. Jézus Krisztus elmondta, hogy az tartozik Istenhez, aki megtartja az Ő parancsolatait:

"A ki ismeri az én parancsolataimat és megtartja azokat, az szeret engem; a ki pedig engem szeret, azt szereti az én Atyám, és én is szeretem azt, és kijelentem magamat annak." (János 14:21)

Összegezve tehát, igenis fontos megtartani a szombatot, de nem babonásan, azt bálványozva, hanem úgy, ahogyan Jézus Krisztus kijelentette azt: Ő nem a törvényeket eltörölni jött, hanem, hogy betöltse azokat (ez a szombatra is vonatkozik, mert Ő azt sem törölte el), valamint, szabad jót cselekedni szombaton.

Azonban, ne feledjük azt sem, hogy csupán a szombat szigorú megtartása önmagában nem elegendő, ez senkit nem fog megmenteni, sem üdvözíteni, ha máskülönben nem járunk a Lélek útjain, és nem cselekszünk Isten akarata szerint. Mindazonáltal, Isten iránti tiszteletünk jeléül mégis fontos, hogy azt a napot tartsuk meg a nyugalom napjaként, amelyet Isten adott nekünk, és ne egy másik napot - pl. a vasárnapot - ehelyett. Mert ezzel egyrészt embereket követnénk Isten akarata és parancsa helyett, másrészt pedig Isten fölé helyeznénk magunkat: úgy tennénk, mintha mi okosabbak lennénk, mint maga Isten, és mi azt jobban tudnánk, hogy melyik napot kell a nyugalom napjaként megtartani.

Ebben az írásban azt az elég gyakran észlelhető tévhitet szeretném eloszlatni, amely szerint az asszonyok nem lehetnek tanítók, mert a Biblia ezt írja. Sokan ezért úgy érzik, hogy, mivel ők nők, vagyis, mert női testbe születtek, ezért nekik hallgatniuk kell, nem beszélhetnek Istenről vagy Jézus Krisztusról, vagy arról, amit Lélek által kaptak az Atya kegyelméből. Így aztán nem is tesznek bizonyságot, mert hiszen Pál megmondta a Timóteushoz írt első levelében, hogy:

"Az asszony csendességben tanuljon teljes engedelmességgel. A tanítást pedig nem engedem meg az asszonynak, sem hogy a férfin uralkodjék, hanem legyen csendességben. Mert Ádám teremtetett elsőnek, azután Éva. És Ádám nem csalattatott meg, hanem az asszony megcsalattatván, bűnbe esett: Mindazonáltal megtartatik a gyermekszüléskor, ha megmaradnak a hitben és szeretetben, és a szent életben mértékletességgel." (1. Timóteus 2:11-15)

Pálnak ezzel a kijelentésével csak egy apró probléma van: mégpedig az, hogy elég könnyen félreérthető. Hiszen sem az asszonyok, sem a férfiak nem taníthatnak. Mert Jézus Krisztus megmondta, hogy egy a mi tanítónk, a Krisztus, és senki más:

"Ti pedig ne hivassátok magatokat Mesternek, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus; ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyátoknak se hívjatok senkit e földön; mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van. Ne hívassátok magatokat tanítóknak se, mert egy a ti tanítótok: a Krisztus. Aki pedig a legnagyobb közöttetek, az legyen szolgátok! Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik." (Máté 23:8-12)

Tehát, ha megfigyeljük, a fenti idézetből is egyértelműen azt láthatjuk, hogy Jézus Krisztus már Pál apostol előtt, jóval korábban kijelentette, hogy senki nem lehet lelki értelemben tanító, hiszen egy a mi tanítónk: maga Krisztus. Ezért, ilyen értelemben senki nem lehet tanító, függetlenül attól, hogy az illető férfi vagy nő. Mert mindannyian elbukott, bűnös emberek vagyunk, és ember nem követhet embert, mert az olyan lenne, mint amikor a vak vezeti a világtalant: 

"Hagyjátok őket; vakoknak vak vezetői ők: ha pedig vak vezeti a vakot, mind a ketten a verembe esnek." (Máté 15:14)

Azonban ez a kijelentés, miszerint nem taníthatunk, nem jelenti azt, hogy nem tehetünk bizonyságot arról, amit Atyánk lelke által kapunk, sőt, Jézus maga is erre buzdította az apostolokat, és buzdít minket is mind a mai napig, hogy tegyünk bizonyságot embertársaink számára mindenről, amit Tőle kapunk, hogy minél többen megkapják az elhívást:

"A mit néktek a sötétben mondok, a világosságban mondjátok; és a mit fülbe súgva hallotok, a háztetőkről hirdessétek." (Máté 10:27)

Ami pedig a nők, asszonyok bizonyságát illeti, emlékezzünk arra, hogy Krisztus nem személyválogató: Jézus nem tett ilyen értelemben különbséget a nemek között sem. Hiszen Ő maga volt az, aki megszólította Samáriában a Jákób forrásánál a samáriai asszonyt, és megbízta azzal, hogy hívja oda a samáriaiakat Őhozzá:

"Monda néki Jézus: Menj el, hívd a férjedet, és jőjj ide!

Felele az asszony és monda: Nincs férjem.

Monda néki Jézus: Jól mondád, hogy: Nincs férjem; Mert öt férjed volt, és a mostani nem férjed: ezt igazán mondtad.

Monda néki az asszony: Uram, látom, hogy te próféta vagy.

(...)

Monda néki az asszony: Tudom, hogy Messiás jő (a ki Krisztusnak mondatik); mikor az eljő, megjelent nékünk mindent.

Monda néki Jézus: Én vagyok az, a ki veled beszélek.

Eközben megjövének az ő tanítványai; és csodálkozának, hogy asszonnyal beszélt; mindazáltal egyik sem mondá: Mit keresel? vagy: Mit beszélsz vele?

Ott hagyá azért az asszony a vedrét, és elméne a városba, és monda az embereknek: Jertek, lássatok egy embert, a ki megmonda nékem mindent, a mit cselekedtem. Nem ez-é a Krisztus?

Kimenének azért a városból, és hozzá menének. 

(...)

Abból a városból pedig sokan hivének benne a Samaritánusok közül annak az asszonynak beszédéért, a ki bizonyságot tett vala, hogy: Mindent megmondott nékem, a mit cselekedtem.

A mint azért oda mentek hozzá a Samaritánusok, kérék őt, hogy maradjon náluk; és ott marada két napig.

És sokkal többen hivének a maga beszédéért, És azt mondják vala az asszonynak, hogy: Nem a te beszédedért hiszünk immár: mert magunk hallottuk, és tudjuk, hogy bizonnyal ez a világ idvezítője, a Krisztus." (János 4:16-19, 4:25-30, 4:39-42)

Mit figyelhetünk meg tehát a fenti történetben? Azt, hogy Krisztus megbízta a samáriai asszonyt azzal, hogy hívja oda Őhozzá az embereket. Az asszony pedig elment az emberek közé, és bizonyságot tett arról, hogy Krisztussal találkozott, aki mindent tudott őróla. És átadta Jézus meghívását embertársainak, akik elhitték neki, hogy az tényleg Krisztus, mert hiszen mindent megmondott az asszonyról, anélkül, hogy ismerték volna egymást. És így odamentek az emberek, és ezáltal ők is találkozhattak Krisztussal. És azután már nem az asszonynak kellett többé hinniük, hiszen elfogadták Krisztus hívását, amelyet az asszony átadott. Így ők személyes kapcsolatot létesítettek Krisztussal, és magát Krisztust hallhatták és felismerték benne az Üdvözítőt.

Tehát, amint láthatjuk a fenti történetből, a samáriai asszonynak sem kellett senkit tanítania, de bizonyságot kellett tennie, és a meghívót át kellett adnia az embertársainak. Ugyanígy, mi sem kell, hogy tanítsunk senkinek semmit a saját fejünk szerint, sem a férfiak, sem a nők. De bizonyságot kell tennünk, az Atya elhívását át kell adnunk, és meg kell osztanunk embertársainkkal mindazt, amit Krisztus Lelke által kapunk, hogy minél több ember dönthessen az ő saját szabad akarata szerint arról, hogy fogadja-e ezt az elhívást. Így teszek most éppen én is, ezzel az írással, nem tanítok senkit a saját akaratom szerint, saját "kútfőből", és nem is mondok semmi újat, ami nincs megírva már a Bibliában, hanem csak bizonyságot teszek arról a megértésről, amelyet Lélek által megkaphattam, a jóságos Atyánk kegyelméből.

Ebben az írásban egy igen gyakori tévhitet szeretnék tisztázni, amelyet korábban sajnos én is hittem, és csak jóval azután kaptam meg erről a jóságos Atyánk kegyelméből a megértést, miután elindultam az igazságkeresés útján.

A különböző (keresztény) vallásokban az emberek hajlamosak azt mondani, azt hinni, hogy a Biblia maga az Ige. "Olvassuk az Igét" vagy "olvassuk Isten Igéjét" - szokták mondani az emberek, sőt, gyakran még a lelkipásztoroktól is hallhatjuk ezt. Ám valójában az Ige már akkor létezett, amikor a Biblia, az Írások és a teremtett világ még sehol sem voltak. Sőt, Isten az Ő Igéjével teremtette meg a világot. Erről szól most ez a bejegyzés.

"Kezdetben vala az Íge, és az Íge vala az Istennél, és Isten vala az Íge. Ez kezdetben az Istennél vala. Minden ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, a mi lett. ő benne vala az élet, és az élet vala az emberek világossága; Ez a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt." (János 1:1-5)

A fenti, amúgy elég nehezen érthető idézetet olvasva a Bibliában, dilemmába eshetünk, hogy ez a kijelentés mit is akar jelenteni. Én sem értettem sokáig. Először, amikor olvastam, ezt a részt többször is átolvastam, de hiába erőlködtem, az elmémmel ezt nem voltam képes felfogni. Így aztán kénytelen voltam továbblépni, hisz rájöttem, hogy teljesen mindegy, hogy hányszor olvasom át, úgysem fogom jobban megérteni. Aztán, egyszercsak, amikor már nem is gondolkodtam rajta, megadta nekem ezt a megértést is az Úr, ajándékba, Lélek által.

Ám, bármennyire is nem értjük a fenti idézetet, annyit azért mégis megérthetünk belőle emberi logikával is, hogy nem maga a Biblia az Ige, hanem a Biblia bizonyságot tesz az Igéről. Hiszen az Ige már a teremtés előtt létezett, míg a Biblia, az Írások csak jóval azután lettek megírva. Tehát, a Biblia egy eszköz Isten kezében, olyan írások összessége, gyűjteménye, amelyek bizonyságot tesznek Istenről és az Igéről, Krisztusról, illetve az általa hirdetett Evangéliumokról (az örömhírről, amelyet először Jézus, és majd az Ő apostolai is hirdettek az emberek között).

Jézus - amikor a farizeusokat megdorgálja - maga is kijelenti azt, hogy az Írások, a Biblia bizonyságtétel, amely Őróla tanúskodik:

"Azért tanulmányozzátok az Írásokat, mert azt hiszitek, hogy azok által kaptok örök életet. Pedig ezek is rólam tanúskodnak. Mégsem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen." (János 5:39-40)

Sőt, ha megfigyeljük, még azt is megérthetjük, hogy az Ige által lett minden, az Ige nélkül semmi sem lett volna. Magyarul: az Ige által teremtődött minden. És, ha megnézzük a Teremtés könyvét, ott is azt olvashatjuk, hogy Isten az Igével teremtett:

"Kezdetben teremté Isten az eget és a földet. A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett. És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság.És látá Isten, hogy jó a világosság; és elválasztá Isten a világosságot a setétségtől. És nevezé Isten a világosságot nappalnak, és a setétséget nevezé éjszakának: és lőn este és lőn reggel, első nap." (Mózes 1:1-5)

Tehát, ha ezt a három fenti idézetet megfigyeljük, összevetjük, abból az derül ki, hogy az Ige nem más, mint Isten szava: az a szó, amellyel Isten mindent teremtett, vagyis az élet szava, azaz Krisztus maga. Nem kimondottan Jézus, hanem a Krisztus. Mert amikor emberi testet öltött az Ige (Krisztus), akkor lett Jézus. 

 János Evangéliumában olvashatjuk ezt a kijelentést, innen megérthetjük, hogy miről (vagy kiről) is van szó:

"És az Íge testté lett és lakozék mi közöttünk (és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét), a ki teljes vala kegyelemmel és igazsággal. 

János bizonyságot tett ő róla, és kiáltott, mondván: Ez vala, a kiről mondám: A ki utánam jő, előttem lett, mert előbb volt nálamnál. És az ő teljességéből vettünk mindnyájan kegyelmet is kegyelemért. Mert a törvény Mózes által adatott, a kegyelem pedig és az igazság Jézus Krisztus által lett. Az Istent soha senki nem látta; az egyszülött Fiú, a ki az Atya kebelében van, az jelentette ki őt." (János 1:14-18)

Ha a fenti idézetet megfigyeljük, ebből kiderül, hogy "az Ige testté lett" és, hogy János bizonyságot tett Őróla, és, hogy, aki János után jött, az valójában már János előtt is volt, létezett. És, hogy Őáltala kaphattuk meg Isten kegyelmét, és, hogy ez nem más, mint Jézus Krisztus. Istent soha senki nem látta, hanem az egyszülött Fiú (Jézus Krisztus) jelentette ki őt. 

Tehát a fentiekből az derül ki, hogy Jézus Krisztus nem más, mint Isten szava, maga az Ige, az élet szava, amellyel Isten teremtett. Ezért van az, hogy az Ige testté lett, és az is, hogy, noha Jézus testben János után érkezett a Földre, valójában mégis már János előtt is létezett (hiszen Isten az Igével teremtett mindent, tehát Krisztus már a teremtéskor is létezett).

Később, amikor Jézus már testben a Földön volt, ki is jelentette: 

"Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam. Ha megismertetek volna engem, megismertétek volna az én Atyámat is; és mostantól fogva ismeritek őt, és láttátok őt." (János 14:6-7)

"Nem hiszed-é, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya én bennem van? A beszédeket, a melyeket én mondok néktek, nem magamtól mondom; hanem az Atya, a ki én bennem lakik, ő cselekszi e dolgokat. Higyjetek nékem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya én bennem van; ha pedig nem, magokért a cselekedetekért higyjetek nékem." (János 14:10-11)

Krisztusnak a mindenek előtti létezéséről egyébként már Dávid is tett korábban említést a Zsoltárában, amikor Jézusról prófétált:

"Monda az Úr az én uramnak: Ülj az én jobbomon, a míg ellenségeidet zsámolyul vetem a te lábaid alá." (Zsoltárok 110:1)

Tehát, már Dávidnak is ura volt Jézus Krisztus, annak ellenére, hogy a Földre még meg sem született, hiszen testi értelemben Jézus Dávidnak az utóda. Ahogyan több helyen is nevezik Jézust, "Dávid fia". És mégis az ura.

Amikor a farizeusok kérdésekkel faggatták Jézust, Ő válaszolt nekik, majd megkérdezte tőlük:

"Miképen vélekedtek ti a Krisztus felől? kinek a fia? Mondának néki: A Dávidé.

Monda nékik: Miképen hívja tehát őt Dávid lélekben Urának, ezt mondván:

Monda az Úr az én Uramnak: Ülj az én jobb kezem felől, míglen vetem a te ellenségeidet a te lábaid alá zsámolyul.

Ha tehát Dávid Urának hívja őt, mi módon fia?

És senki egy szót sem felelhet vala néki; sem pedig nem meri vala őt e naptól fogva többé senki megkérdezni." (Máté 22:42-46)

Összegezve tehát a fentieket, nem a Biblia az Ige, hanem Krisztus maga az Ige, és a Biblia, az írások bizonyságot tesznek az Igéről, Krisztusról, Isten szaváról. Jézus pedig Isten szavának a megtestesülése, a földi, emberi testben történő megjelenése volt.

Ma meghallgattam két útitársam beszélgetését, és, mint a villámcsapás, hasított belém az a felismerés, hogy elérkezett az az idő, amikor elkezdett valóra válni az egyik álom, amelyet még októberben kaptam, és meg is írtam ezen a blogon. Az ezzel az álommal kapcsolatos összefüggésekről fogok írni most ebben a bejegyzésben.          

Aki szeretné meghallgatni, hogy melyik beszélgetés vezetett engem erre a felismerésre, az alábbi linkre kattintva megteheti:

https://www.youtube.com/watch?v=Y5Q06YROrdU

Visszatérve az eredeti témára: aki már régebb óta olvassa ezt a blogot, az valószínűleg korábban már találkozhatott azzal a írással, amelynek címe: "Az emberiség egyharmada hamarosan el fog pusztulni". Ebben az írásban arról az álomról és annak jelentéséről van szó, amelyet még 2022. októberében figyelmeztetésként kaphattam a jóságos Atyánk kegyelméből. Ide nem írom le ismét ugyanazt az álmot, aki viszont szeretné elolvasni, az alábbi linkre kattintva megteheti ezt:

https://samariai-asszony.blog.hu/2022/12/11/az_emberiseg_egyharmada_hamarosan_el_fog_pusztulni_ujabb_figyelmezteto_alom

Ezután az októberi álom után azt is megláthattam, hogy nem csak én, hanem több más útitárs is kapott hasonló jelentéssel bíró, figyelmeztető álmot Atyánk kegyelméből. Ide most csak egyet linkelek be ezek közül, hogy, aki szeretné, hallgassa meg az alábbi hangfelvételt, amelyben egy kedves, fiatal útitárs elmondta, többek között, azt az álmot is, amelyet ő kapott, és, amelyben már az is elhangzott, hogy körülbelül mikorra várható az egyik ilyen katasztrófa a sok közül. Mert, hogy több is történni fog hamarosan, afelől ne legyen kétségünk, ez még csak a kezdet volt, de a Föld több részére is ki fog terjedni. Erre utal az álomban az a jelenet, amelyet a kislány elmond: kívülállóként láthatta, ahogy egy füst megjelent, és elkezdett terjedni a Földön, szinte olyan volt, mintha egy atombombát ledobtak volna a Földre. És egy következő álomképben már azt láthatta, hogy egy fogadóban a pincér azt mondta neki, hogy még 125 nap.

Aki meghallgatja az alábbi linken a hangfelvételt, és kiszámolja pontosan a napokat, az megláthatja, hogy a törökörszági nagy földrengés, amely a 2023. február ötödikéről hatodikára virradó éjszakán történt, és amely rengeteg ember életét követelte, az a figyelmeztető álom érkezésétől (2022. október 3-tól) számítva pontosan 125 nap múlva történt meg. És, bár akkor még senki sem tudta, hogy miféle katasztrófa várható aznap, csak azt, hogy az emberek számára valami nagyon rossz esemény fog bekövetkezni, mára már világosan láthatjuk azt is, hogy ez a figyelmeztetés a törökországi földrengésre vonatkozott, hiszen ez napra pontosan beteljesült, ahogyan az álom által a figyelmeztetést megkaphattuk (a szóban forgó álom a 26. perctől hallható az alábbi hangfelvételen):

https://www.youtube.com/watch?v=VPiLlKLNxPo

Vessük össze a kislánynak az álmában megjelenő és szétterjedő füstről hallottakat az én álmomon keresztül kapott figyelmeztetéssel az emberiség egyharmadának pusztulásáról, illetve azzal, amit a Jelenések könyvében olvashatunk minderről:

"Eloldaték azért a négy angyal, a ki el vala készítve az órára és napra és hónapra és esztendőre, hogy megölje az emberek harmadrészét. És a lovas seregek száma két tízezerszer tízezer vala; hallottam a számukat. 

És így látám a lovakat látásban, és a rajtuk ülőket, a kiknek tűzből és jáczintból és kénkőből való mellvértjeik valának; és a lovak feje olyan vala, mint az oroszlánok feje; és szájukból tűz és füst és kénkő jő vala ki.

E háromtól öleték meg az emberek harmadrésze, a tűztől és a füsttől és a kénkőtől, a mely azoknak szájából jő vala ki." (Jelenések 9:15-18)

Mindazonáltal, nem csak a Jelenések könyvében esik szó mindezekről a próféciákról, amelyek idevágóak, hanem már a Lukács Evangéliumában is, hiszen Jézus már korábban is - amikor még testben itt tartózkodott a Földön - kijelentette a tanítványainak azt, ami várható az utolsó idők közeledtével:

"(...) mindenfelé nagy földrengések, járványok és éhínségek lesznek, rettenetes dolgok történnek, és hatalmas jelek tűnnek fel az égen." (Lukács 21:11)

Amint láthatjuk, a járványok és a földrengések egy része már meg is történt. És már előre látható az is, hogy az élelmiszerek hirtelen és nagymértékű drágulásával hamarosan bekövetkezhet az éhínség is, a Földnek még az olyan részein is, ahol eddig nem ez volt a jellemző. Mert, ha annyira drága lesz az élelmiszer, hogy az emberek nagyrésze nem tudja azt már megfizetni, akkor szinte "borítékolható" az éhínség sokak számára.

Összegezve tehát, a törökországi nagy földrengés, amely rengeteg ember életét követelte, csak a kezdet volt, mert ez a "füst" el fog terjedni a Föld többi részén is, ahogyan a kislány megláthatta álmában ezt. És ez a "füst", vagyis a földrengés lehet az egyik olyan tényező a három közül (a "tűz" és a "kénkő" mellett), amely az emberiség egyharmadának pusztulását okozhatja.

Január 25-éről 26-ára virradó éjszakán kaptam egy olyan álmot, amely arról szólt, hogy egy városban haladtam az úton (széles úton), egy elektromos kerékpáron ülve. Aztán egy idő után kezdett egyre nehezebben működni a kerékpár, lelassult, nem akart haladni előre. Próbáltam az egyik lábam erejével, majd a másikkal is lendületbe hozni, de nem igazán sikerült. Majd, amikor betértem egy keskenyebb mellékutcába, ott egyszer csak szétesett az ülés alattam, és le kellett szállnom róla, nem tudtam folytatni vele az utamat. Amikor leszálltam, nézegettem a szétesett ülést, és azon morfondíroztam, hogy ez így most teljesen használhatatlanná vált, el kell vinni szerelőhöz majd valamikor, de most nem tudok vele tovább haladni.

A megértés elég sokáig nem igazán jött meg ennek az álomnak a jelentéséről, de most az a megértés jött erről az álomról, hogy két jelentése is van: van egy olyan jelentése, amely egyéni szinten értendő, és van egy olyan jelentése is, amely globális szinten értendő. Egyéni szinten azt jelentheti, hogy akit lélek által vezet Krisztus, az ne a saját erejében bízzon, hanem Istenben, a Lélek általi vezetésben. Ha elindult ezen az úton, akkor Atyánk különleges élethelyzetekbe helyezheti őt, de az Atya vezeti és adja az erőt is hozzá, nem kell saját erőnkből görcsölnünk rajta. Ezt jelképezi az, hogy a kerékpár elektromos volt, nem saját erőből kellett hajtani, mint a hagyományos kerékpárokat. És, bár úgy tűnhet, hogy lelassul, vagy nem az általunk elvártak szerint történik sokminden, mégis hagynunk kell magunkat a Lélek által vezetni, hagynunk, hogy Isten "hajtsa a kerékpárunkat". Ám én nem ezt tettem az álomban, hanem megpróbáltam a saját erőmből meghajtani a lelassuló kerékpárt. És, amint beértem a mellékutcába, összeomlott alattam az ülés, és nem tudtam tovább haladni az úton. Ez egy figyelmeztetés arra vonatkozólag, hogy, ha a keskeny útra tértünk, akkor már ne a saját fejünk és akaratunk után menjünk, mert, ha saját akaratunk szerint, és saját erőből próbálunk meg cselekedni, vagy siettetni a "kerékpár haladását", azzal elronthatjuk az egészet, mivel nem az Úr tervének megfelelően haladunk az úton. Ezért ehhez az Úr már nem adja az Ő erejét, és összeomolhat alattunk minden. Ahogyan a lelassuló kerékpárt próbáltam saját erőből, a saját lábaimmal gyorsabb ütemre késztetni, ettől az erőlködéstől nagyobb nyomás alá került az ülés, és akkor összeomlott alattam, használhatatlanná vált a kerékpár.

Globális szinten azt jelenti az álom, hogy hamarosan összeomlik az emberek által létrehozott rendszer, és ki kell szállni belőle, mert már működésképtelen lesz. Aki pedig rajta marad ezen a rendszeren, és még próbálja erőből hajtani azt, működésben tartani, esetleg gyorsítani, az el fog veszni, össze fog alatta omlani a rendszer.

Ismét egy érdekes álmot kaptam, ezúttal egy olyan ismerősről, aki teljesen elutasítja Istent. Azt vallja, hogy Isten nem szereti őt, és így ő sem szereti Istent. Bár nem állítja azt, hogy nem létezik valahol valami felsőbb hatalom, mégis, úgy gondolja, hogy ha létezik is valami vagy valaki olyasmi, mint Isten, akkor egészen biztos, hogy nem foglalkozik, nem törődik az emberekkel. Mert, ha érdekelné őt, hogy mi zajlik itt a Földön, az emberek között, akkor nem hagyná, hogy ennyi igazságtalanság, háború, és szerencsétlenség történjen. Nem hagyná, hogy az ártatlanok szenvedjenek, hogy gyerekek haljanak meg, és, hogy a bűnözők elkövessék mindazokat a gonosz tetteket, amelyeket elkövetnek.

Arról, hogy Isten miért engedi meg azt, hogy ez a sok rossz megtörténjen itt a Földön, már készült egy-két hanganyag más útitársak által, úgyhogy én most nem erről fogok itt írni, mert én most nem erre kaptam elhívást: nem erről szólt ez az álom. Ha valakit érdekel ez a kérdés, akkor a következő linken meghallgathatja azt, hogy mit mondhatott el erről egy útitárs, Isten kegyelméből: https://kialtoszo.hu/miert-engedi-meg-isten-a-rosszat/

Erről a személyről, akiről az álom szól, azt kell még tudni, hogy anyagilag nagyon jó helyzetben van, az átlagemberhez viszonyítva gazdagnak mondható. Egy nagyon anyagias és teljesen testi gondolkodású emberről van szó, aki mindemellett teljesen önző is. Úgy gondolja, hogy aki sok pénzt keres, az mindent megengedhet magának, és így, ez alól ő sem kivétel. Egy igazi evilági, egoista jellem tehát, de olyan mértékben, hogy őt a mai pszichológia kifejezésével élve egyszerűen csak úgy tudnám jellemezni, mint "nárcisztikus személyiségzavarban szenvedő" egyént. Amit még érdemes tudni erről a személyről ahhoz, hogy az álmot megérthessük, az az, hogy ez a személy parázna életet él, mert ő egy családos ember, felesége és gyermekei vannak, de mindemellett szeretője is van, és már több alkalommal is voltak neki szeretői a házasélete során. Természetesen, mindezt rossz szemmel nézik az ő ismerősei és családtagjai, de mégsem tudják megakadályozni ebben, sem jobb útra téríteni nem tudják.

Az álom arról szólt, hogy nyomozgattam ez után a fent említett ismerősöm után, mindenhová követtem őt, és néztem, hogy merre jár és mit csinál. Mindvégig ott voltam a nyomában, tőle csupán pár lépésnyi távolságra, de valahogy ő mégsem láthatott engem. Talán valamiféle angyalként szerepeltem én ebben az álomban, ezért tudtam mindenhová teljesen észrevétlenül követni és figyelni őt lépten-nyomon, anélkül, hogy ő vagy bárki más is észrevett volna engem. Aztán, amint követtem őt, egyszercsak megláttam, hogy nem csak ez az egy, korban viszonylag hozzá illő szeretője van, akiről a valóságban már többen is tudunk (ismerősök és családtagjai egyaránt), hanem van neki egy jóval fiatalabb is. Láttam, amint ezzel a fiatal lánnyal elbúcsúznak egymástól, és szájra puszit adnak egymásnak, majd ez a férfi eltávozik onnan valahová, otthagyva a fiatal lányt.

Egyszercsak kiért egy tópartra vagy folyó partra, és beleugrott a vízbe. A víz alá merülve úszott, haladt a part mentén hosszasan. Kitartóan úszott, haladt előre a vízben, én pedig a parton végighaladva követtem és figyeltem mindeközben. Ő nem mert a víz felszínére feljönni, mert félt, hogy nehogy bárki is meglássa őt, és így majdnem megfulladt, mert már nem kapott levegőt. De ő még mindig inkább haladt a víz alatt tovább, és én láttam, hogy mindjárt megfullad, ha nem jön fel gyorsan a felszínre. Miközben a vízben volt, megfigyeltem, hogy megnőtt a haja, és olyasmi, hosszú, göndör haja lett, mint amilyen a valóságban a testvéremnek van, és az egész megjelenése a testvéreméhez vált hasonlóvá. Végül odaért egy csapat gyermek közé a part közelében, akik valami vízi rendezvényen vagy versenyen vettek részt, ezért voltak a vízben. Több felnőtt állt a közelben, akik talán a gyerekek szülei lehettek. Ők a partról nézték a vízben lévő gyerekeket. Csak ekkor mert ő is a felszínre jönni, amikor odaért a gyerekek közé - még éppen időben, mert már majdnem megfulladt a víz alatt. A felnőttek megrökönyödve nézték, hogy hogy került ide, és mit keres ez a felnőtt férfi a gyerekek között. Ő, miután ismét elegendő lélegzethez jutott, vidáman integetve és mosolyogva, ott maradt a vízben, a gyerekek között, és láttam rajta, hogy nagyon jól érzi magát, és nem is tervez onnan távozni. A felnőttek pedig, akik a közeli parton álltak, mindezt ugyanolyan rossz szemmel nézték, mint amilyen rossz szemmel a valóságban a családtagjai nézik az ő parázna életvitelét.

Az álomhoz azt a megértést kaptam, hogy elsősorban nekem akarja megtanítani Isten azt, hogy ne ítélkezzek ezzel az emberrel kapcsolatban sem, bármennyire is nem tetszik nekem, amit tesz. Mert többek között, én is ugyanolyan rossz szemmel nézem az erkölcstelen életmódját, mint a családtagjai és ismerősei, akik ismerik az ő történetét.

Ennek az álomnak a tanítása, természetesen nem csak nekem szól, hanem mindenki másnak is, aki olvassa: Isten arra hívja fel a figyelmünket, hogy mi azt nem tudhatjuk előre senkiről, és nem mi döntjük el, hogy ki az, akit Ő meg fog szabadítani a bűn fogságából, akit meg tud tisztítani, és aki megkaphatja az örök életet ajándékba. Nem gyűlölhetjük és ne ítéljük el azokat az embertársainkat, akik a bűn rabságában vannak, nagyon testi felfogással rendelkeznek vagy erkölcstelen életet élnek, még akkor sem, ha nekünk vagy valamely hozzátartozóinknak ezzel rosszat tesznek, vagy, ha nekünk nem tetszik, ahogyan élnek, és nem értünk velük egyet. Természetesen, nem kell velük egyetértenünk vagy azonosulnunk az ő életvitelükkel semmiképpen, hiszen tudjuk, hogy ez nem helyes. De nem a mi dolgunk az, hogy ítéletet hozzunk felettük, hanem ezt Krisztusra kell bíznunk, hogy Ő ítélje meg, hogy kinek hol lesz majd a helye majd ama utolsó napon. Mert Krisztus nem az igazakat hivogatni jött, hanem a bűnösöket a megtérésre. (Márk 9:13) Így, nekünk nem az a dolgunk, hogy eldöntsük magunkban, hogy "ez az ember biztosan a pokolba fog kerülni", hanem az, hogy inkább imádkozzunk értük, hogy szembesüljenek a tetteikkel, és azok következményeivel, hogy megbánhassák mindazt a szörnyűséget, amit elkövettek életük folyamán. Hiszen, ne feledjük, hogy velünk, Isten gyermekeivel is ugyanezt tette az Atya: szembesített a bűneinkkel (és még ma is szembesít mindegyre, ha van még valami olyasmi, amitől meg kell, hogy tisztítson minket), és amikor megbántuk azokat, akkor Ő megbocsátott nekünk, és megtisztított bennünket ezektől a bűnöktől, hogy az Ő gyermekei lehessünk. Ha tehát mi megkaptuk Krisztus által a megváltást és a bűneink bocsánatát, akkor ugyanígy nekik is megadatik ez a lehetőség (ha még földi életük során kérik azt az Atyától - de ez már az ő döntésük kell, hogy legyen).

Ezt jelképezi ennek a parázna életű ismerősömnek a története az álomban. Az álom alapján, nem most azonnal fog Istenhez megtérni és megtisztulni, mert még el fog követni egy-két rosszat életében (az álomban ezt az újabb, fiatal szerető személyében láthattam meg), mielőtt meglátná mindazt a bűnt és tévelygést, amiben ő benne van. Azonban Isten, ha úgy látja jónak, kimunkálhatja még őbenne is ezt a nagy változást, az újjászületést, amit, valljuk be, hogy mi - akik ismerjük és elítéljük őt a tettei és a viselkedése miatt - nem igazán hiszünk, hogy valaha is megtörténhet. Ezt mutatta meg nekem Isten az álomban, hogy, de igenis lehetséges, mert Istennek semmi sem lehetetlen. Emlékezzünk arra a történetre, amelyben Jézus azt mondta a gazdag emberekről, hogy nehezen mennek be a mennyek országába (de azt nem mondta, hogy egyáltalán nem mehetnek be, hogy az teljesen kizárt...):

"Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni. A tanítványok pedig ezeket hallván, felettébb álmélkodnak vala, mondván: Kicsoda üdvözülhet tehát? Jézus pedig rájuk tekintvén, monda nékik: Embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges." (Máté 19:24-26)

Az álomban ugyanis, ez a férfi ismerősöm, amikor elbúcsúzott a fiatal szeretőjétől, akkor valójában a régi életétől búcsúzott el, azt hagyta ott. És beugrott a vízbe, és addig úszott a víz alatt, amíg a víz megtisztította őt a régi bűneitől. A víz alatti fuldoklás pedig azt jelképezte, hogy mennyire nehéz, kellemetlen és fojtogató tud lenni az ember számára az, amikor szembesülnie kell mindazzal a sok bűnnel, amivel az élete során beszennyezte saját magát. Mert szembesülni senki nem szeret, még mi sem, valljuk be... gyakran inkább másokra hárítunk, hogy ő meg ő a hibás, nem mi. Gyorsan meglátjuk mások szemében a szálkát, csakhogy ne kelljen meglátnunk a saját szemünkben azt a bizonyos gerendát...

Az, hogy az álomban ez a férfi a gyerekek közé érkezett meg a vízben, azt jelképezi, hogy átment a megtisztulás folyamatán, és ő is megkaphatta Atyánktól az újjászületés ajándékát, és ismét gyermek lehetett ő is, bár testileg felnőttnek nézett ki továbbra is, de lelki értelemben Isten gyermeke lehet ő is. Ezt szemléltette az is, hogy a vízben úszás (megtisztulás) során megnőtt a haja, és ugyanolyan lett, mint a testvéremé (ugyanis, néhány éve már a testvérem is Istenhez fordult, és már észrevehető a gyermeki lelkület őbenne is).

Itt még arra is fontosnak tartom felhívni a figyelmet, hogy az álomban a gyermekek szülei, a felnőttek - akik továbbra is felnőttek maradnak, lélekben is - rossz szemmel nézték ezt a férfit a gyerekek között a vízben. Ez pedig azt jelképezi, hogy, a valós életben, akik nem fordulnak Istenhez és nem válnak az Ő gyermekeivé, hanem megmaradnak a régi életükben, azok rossz szemmel szokták nézni azt, ha valaki megtér Istenhez, és elhagyja a régi életét. Akkor már jönnek az ilyen mondatokkal, hogy "régen sokkal izgalmasabb, vagányabb voltál, jókat lehetett veled bulizni, nevetgélni, szórakozni, stb., most meg már semmi más nem érdekel téged, csak Isten meg Jézus!"

Márpedig, ez így van rendjén, még ha sokaknak ez nem is tetszik. Ha az ember megkapja az újjászületés ajándékát, akkor megváltozik az ő viselkedése, mert lelkileg újjászületik, és sokminden megváltozik az ő egész életfelfogásában, életmódjában. Ahogyan Pál leírhatta a Korinthusbeliekhez írt második levelében, Isten kegyelméből:

"Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden." (2. Korinthus 5:17)

Egy kedves ismerősöm meglátogatott egy evangélikus egyházat, és a következő érdekességre lett figyelmes, idézem, ahogy ő írta:

"Ezt vettem észre az oltár felett, legfelül, tehát úgy áll ott, mindenek felett, mintha Istent jelképezné, szerintetek ez Istent jelképezi?" 

És ehhez mellékelte a fenti képet is, hogy szemléltesse, amiről szó van.

A kérdés, természetesen, költői volt, hiszen a fent említett ismerős sem gondolta úgy, hogy ez a szimbólum Istent jelképezi, inkább az iróniát véltem felfedezni a hangnemében. Hiszen éppen emiatt küldte a képet, hogy felhívja a figyelmünket erre a jelenségre. Erről fog szólni ez a blogbejegyzés.

Miféle szimbólum látható a fenti képen, bekarikázva piros színnel? Ha egy picit keresgélünk az Interneten, hamar rájöhetünk, hogy a szóban forgó szimbólum igencsak emlékeztet egy bizonyos szabadkőműves szimbólumra, a piramis alakú háromszögre és a benne lévő szemre, amelyet sokan a Mindentlátó Szemként, mások meg Hórusz szemeként emlegetnek.

Azért, hogy ne legyen kétségünk afelől, hogy több evangélikus templomban is jelen van ez a szimbólum, itt látható a Nyíregyházi Evangélikus Nagytemplom oltárának fotója is, amelyen szintén ugyanez a szimbólum "uralkodik", az oltár tetején "trónol":

 És, mivel ez az év, a 2023-as év a lelepleződés éve, amikor sokminden nyilvánvalóvá válik, lehull a lepel sok (vagy talán minden?) eddig rejtett dologról, itt az idő, hogy ez is nyilvánvalóvá váljon. 

De mivel ez a kedves szóban forgó ismerős nagyon jól megfogalmazta azt, hogy mi állhat a tapasztaltak mögött, ezért úgy látom jónak, hogy ide csak egyszerűen idézzem mindazt, amit ő már elmondott:

"Nem szoktam templomba járni, de Decemberben mégis bekeveredtem egy evangélikus templomba, és azzal szembesültem, hogy az oltár felett, a keresztre feszített Jézus szobor felett, minden felett, ott díszelgett a piramis, benne a szemmel, ami köztudottan egy szabadkőműves, illuminátus jelkép. Ez számomra azt igazolta, hogy rátették a kezüket a templomokra is, és a papok csak azt prédikálhatnak, amit ők parancsolnak és megengednek nekik. Ez a jelkép is Isten engedélyével került oda, hogy mindenki előtt megnyilvánulhasson a hovatartozásuk. Nincs ezzel semmi baj, ilyen az Apokalipszis, de Isten gyermekeinek nincs keresnivalójuk ezeken a helyeken, hacsak nem Isten küldi őket oda valamiért, például hogy "világítsanak" (mert mi vagyunk a világ világosságai). És nem csak ebben a magyarországi templomban díszeleg ez a szimbólum az oltár felett, hanem egy másik templomban készült videófelvételen is hasonlót láttam, ezért feltehetőleg nagyon sok templomban fel van helyezve. Erre vonatkozó írások a Bibliából: "Apcsel 17:24-25: Az Isten, aki teremtette a világot és mindazt, ami benne van, aki mennynek és földnek Ura, nem lakik emberkéz alkotta templomokban, nem szorul emberi kéz szolgálatára, mintha hiányt szenvedne valamiből; hiszen ő ad mindenkinek életet, leheletet és mindent."

János apostolnak mennyei jelenésekről szóló könyve, 18. fejezet, 4. bekezdés: És hallék más szózatot a mennyből, a mely ezt mondja vala: Fussatok ki belőle én népem, hogy ne legyetek részesek az ő bűneiben, és ne kapjatok az ő csapásaiból: (Ésa 48,20;52,11; Jer 50,8;51,6.2Kor;6,17)".  - Ezt pedig a parázna egyházakra, gyülekezetekre írja."

Ennyi volt a kedves ismerős írása, és azt hiszem, hogy nagyjából minden benne van, ami valóban lényeges. Én más csak egy kis tanulságot fűznék hozzá itt, a bejegyzés végén, mégpedig a következőt:

Tehát, kedves embertársak, akik Isten gyermekei vagytok - vagy szeretnétek lenni -, amint fentebb is olvashattátok -  ne a templomokban keressétek Istent, hanem személyesen forduljatok Őhozzá, teljes szívvel-lélekkel kérjétek a személyes kapcsolatot Krisztussal, az Atya oltalmát, és a Szentlélek általi tanítást és vezetést. Nincs szükségetek arra, hogy embereket kövessetek, sem papokra, sem lelkipásztorokra, sem Szűz Máriára, sem semmilyen gyülekezeti vezetőre, de még vallásra vagy szektára sincs szükségetek. Mert nincs más közbenjáró Isten és ember között, csakis Jézus Krisztus, a mi Megváltónk, aki már több, mint kétezer évvel ezelőtt kijelentette, hogy: "Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam." (János 14:6)

Egy másik alkalommal pedig ezt is kijelentette Jézus:

"De ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyátoknak se szólítsatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van. Ne hívassátok magatokat tanítóknak se, mert egy a ti tanítótok: a Krisztus." (Máté 23:8-10)

A minap történtek olyan események a családomban, amelyek számomra rendkívül megalázóak voltak. Úgy éreztem, hogy ez a családi probléma, a helyzet, ami kialakult, ez már sok még nekem is. Tűrök, ameddig tűrhetek, gondoltam, de nem biztos, hogy el tudom viselni ezt a megaláztatást.

Azon az estén lefeküdtem, és sokáig nem bírtam elaludni. Már éjszaka volt, és én még mindig gyötrődtem a bennem feltörő gondolatok miatt. Csak forgolódtam az ágyban, de sehogy nem jött álom a szemeimre. Amikor már úgy éreztem, hogy teljesen kimerültem a gyötrődésben, de még mindig nem bírok elaludni, akkor elkeseredésemben a mennyei Atyánkhoz fohászkodtam, hogy könyörüljön rajtam, és vegye el tőlem ezeket a keserű gondolatokat, a megalázottság érzését és a gyötrődést, hogy végre nyugodt lélekkel aludhassak, pihenhessek. 

És a jóságos Atya azonnal meg is hallgatta a könyörgésemet, és megvigasztalt. Egy gondolatot küldött Lélek által, csak egy fél mondatot, de mégis egy nagyon fontos tanítást, amelyet Jézus Krisztus jelentett ki számunkra: "tanuljátok meg tőlem, hogy én szelid és alázatos szívű vagyok" (Máté 11:29)

Ez az üzenet, ez a kis mondat-részlet Krisztus szavaiból, tanításából akkora erővel és hatalommal bírt az én szívemben, hogy azonnal melegség és hála öntötte el a szívemet, a lelkemet, és gondolatban így hálálkodtam Istennek: "Ó igen, Atyám, köszönöm a választ és a vigasztalást, pontosan ilyen szavakra volt szükségem! Hála és dicsőség Neked!"

És ekkor eszembe jutott az is, hogy Jézus Krisztusnak milyen megaláztatásokon kellett itt, a Földön keresztülmennie, annak ellenére, hogy Ő - velem ellentétben - teljesen bűntelen. És Ő mindezt szelíden, és alázatosan tűrte, mert Ő az Atya akaratát akarta megcselekedni. És ha Őneki ilyenekben volt része, akkor én - csak egy egyszerű, bűnös, gyarló ember - miben lennék vagy lehetnék különb Őnála, és hogyan ne részesülnék megaláztatásokban? Mert nem különb a tanítvány az ő Mesterénél, ahogy Jézus megmondta:

"És gyűlöletesek lesztek, mindenki előtt az én nevemért; de a ki mindvégig megáll, az megtartatik. (...)

Nem fölebbvaló a tanítvány a tanítónál, sem a szolga az ő uránál.

Elég a tanítványnak, ha olyan mint a mestere, és a szolga mint az ő Ura. Ha a házigazdát Belzebubnak hívták, mennyivel inkább az ő házanépét?!" (Máté 10:22, 24-25)

E gondolatok által nyugalmat talált a szívem, végre el tudtam aludni, és csendesen átaludhattam végre az éjszaka hátralevő részét, egészen reggelig. Pontosan úgy történt minden, mint ahogyan meg van írva Jézus Krisztus szavai által ez az üzenet - amelyet kaptam vigasztalásul - bővebben a Bibliában:

"Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.

Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelid és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.

Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű." (Máté 11:28-30)

Mindezen történések által megtapasztalhattam mindazt, amit Jézus Krisztus mondott arról, hogy elküldi az Ő tanítványaihoz a Vigasztalót, vagyis a Szentlelket. Melegség, hála, és békesség öntötte el a szívemet és lelkemet, mert éreztem, hogy engem is a Krisztus által ígért Vigasztaló látogatott meg azon az éjszakán, és valóban meg is vigasztalt:

"Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok.

És én kérem az Atyát, és más vígasztalót ád néktek, hogy veletek maradjon mindörökké.

Az igazságnak ama Lelkét: a kit a világ be nem fogadhat, mert nem látja őt és nem ismeri őt; de ti ismeritek őt, mert nálatok lakik, és bennetek marad.

Nem hagylak titeket árvákul; eljövök ti hozzátok.

Még egy kevés idő és a világ nem lát engem többé; de ti megláttok engem: mert én élek, ti is élni fogtok." (János 14:15-19)

Kissé továbbolvasva ezt a részt a Bibliában, a következőket is megtudhatjuk még a Szentlélekről, Jézus kijelentései alapján:

"Ama vígasztaló pedig, a Szent Lélek, a kit az én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, a miket mondottam néktek.

Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, a mint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!" (János 14:26-27)

Pontosan ez történt meg velem azon az éjszakán: a Vigasztaló eszembe juttatta azokat, amiket Jézus mondott, és ezáltal megvigasztalt, és békességet hagyott az én szívemben, lelkemben. Mert én valóban olvastam már korábban e sorokat a Bibliában, az Újszövetségben, de ezek nekem nem jutottak eszembe csak úgy magamtól, amikor gyötrődtem a lelkemben. De amint megérkezett hozzám a Vigasztaló, eszembe juttatta mindezeket, és ezáltal békességet kaphattam, Isten kegyelméből. Ezért is fontos, kedves olvasók, hogy ne elégedjünk meg azzal, amit a papok, lelkipásztorok és gyülekezeti vezetők prédikálnak vagy mondanak nekünk, hanem mi magunk is olvassuk el az Újszövetség négy evangéliumát: Máté, Márk, Lukács és János evangéliumát, amelyek megadják az alapot, és kérjünk hozzá megértést az Atyától, hogy ne csak olvassuk az evangéliumot, hanem értsük is azt. Kérjük a személyes kapcsolatot Krisztussal, hogy az Ő Lelke tanítson és vezessen minket, és megmutassa mindazt, amire szükségünk van személyreszabottan, és eszünkbe juttassa mindazokat, amiket Ő mondott nékünk, mindig éppen azt, ami az adott helyzetben szükséges. Mert - bár a vallások nem ezt sugallják a híveknek - fontos tudni, hogy Isten élő és ható, és beszél, és Jézus Krisztus feltámadt, él, és beszél! És nem csupán emberi közvetítők által, fontos és tekintélyes emberek által hallhatjuk a tanításokat, az örömhírt, hanem Krisztus által, személyesen a leginkább.

Mi mást írhatnék zárómondatként mindehhez, mint azt, hogy ismét bebizonyosodott, hogy milyen gyönyörűséges az, hogy a jóságos Teremtő Atyánk még a rosszat is az Ő gyermekeinek a javára fordítja! Dicsőség és hála a mi mennyei Atyánknak és Jézus Krisztusnak!