Amikor kitört a kovid (szándékosan írom így, mint egy magyar szót) miatt a járványpánik, sokan megbetegedtek a világ minden részén. Ez alól mi sem voltunk kivételek. Miért is lettünk volna azok? Hiszen, ahogy egy kedves barátom szokta mondogatni, a "ko-v-id", ami nem más, mint a korona-vírus-identitás, mindenkit megfertőzött, ez pedig azt jelenti, hogy mindannyian "megkoronáztuk és kiskirályoknak képzeltük magunkat", így elkerülhetetlen volt annak következménye, a bűneinkre való figyelmeztetés: a betegség és a szenvedés. 

Szóval, a betegséget megkaptam én is, meg a (mára már ex-) férjem is. Egyesek szerint nem is volt semmilyen újfajta halálos vírus, csak a hisztériakeltés miatt produkáltak az emberek olyan súlyos tüneteket. Mások szerint pedig egy újfajta halálos vírus jött létre, amit oltások nélkül lehetetlen volt túlélni. Aztán vannak olyanok is, akik pedig azt állítják, hogy a járvány kitörésével egyidejűleg elkezdődött Krisztus második visszajövetele, mint ítélet... Mind-mind merész állítások, és én nem is akarom most, ebben az írásban megmondani senkinek, hogy mit higgyen  ezen állításokkal kapcsolatban, és mit ne, hanem rábízom mindenkire, hogy az elmúlt néhány év távlatából nézve, valamint az alább leírtakat elolvasva, döntse el ki-ki saját maga...

Egy valamit azonban bizonyosan állíthatok és megírhatok: azt, ami velünk történt a betegségünk ideje alatt... Mint ahogyan sokan mások, mi is féltünk a fertőzéstől, de mégsem úszhattuk meg a betegséget. Mindketten kb. egy időben betegedtünk meg, és kemény tüneteket produkáltunk, viszonylag hosszú ideig.

Ezelőtt a történet előtt én még nem fordultam Istenhez, úgy a szívem-lelkem mélyén, csak amolyan "langyos" módon hittem a "Jóistenben", ahogyan a legtöbb magát Isten-hívőnek tartó ember hisz a "Jóistenben". Esténként gépiesen elmondtam a Miatyánkot, és ezzel befejezettnek tekintettem az ügyet, gondolván, hogy "Isten is megkapta, ami neki jár", most már az élet mehet nyugodtan tovább... Tehát, valójában nem az Egy Igaz, Élő, Teremtő Istenben hittem én sem, hanem abban a "Jóistenben", akit az emberek létrehoztak saját maguknak a saját fejükben, elképzeléseikben. Ez a "Jóisten" egy olyan isten, aki nagyjából mindenben egyetért velünk, mindent "lájkol", amit teszünk, és megérti, hogy miért cselekszünk úgy, ahogyan cselekszünk, és természetesen azt is megérti, hogy miért nem teszünk meg valamit, amit pedig meg kellene tennünk. Ez a "Jóisten" feltétel nélkül szeret, és "mindent is" megbocsájt, szintén feltétel nélkül, mint ahogyan teszi ezt a közismert dalban szereplő "jó asszony" is: "Egy jó asszony mindent megbocsájt" - mondja a nóta, és itt sokan behelyettesítjük a jó asszonyt a "Jóistennel", ugyebár, és ennek megfelelően éljük a kis életünket lehetőségeinkhez mérten, ki-ki a saját feje után menve, a saját akarata szerint... 

Visszatérve a betegségünk témájához: mint már említettem, mindketten kb. ugyanakkor betegedtünk meg, és hasonlóan erős tüneteket produkáltunk mindvégig. Talán annyi különbség volt, hogy nekem talán még hosszabb ideig elhúzódott a gyógyulás folyamata, hosszabb idő alatt szűnt meg a köhögés és a légutak is lassabban tisztultak, mint akkori férjemnek (akinek amúgy nagyon erős szervezete és teste van).

Körülbelül ugyanazon időpontban történt velünk valami olyasmi is, ami eddig még soha nem történt meg egyikünkkel sem korábban: komoly szívritmuszavar lépett fel mindkettőnknél. Hajnali 5 óra lehetett kb. (vagy talán még annyi sem), amikor arra riadtam fel, hogy a szívem úgy elkezdett kalapálni, olyan gyorsan vert, hogy majdnem kiugrott a mellkasomból. Ijesztő érzés volt, nem tudtam mire vélni, mivel hasonlót korábban nem tapasztaltam, hiszen nekem azelőtt sosem rendetlenkedett a szívem. Mivel, ugyebár, az folyt a médiában a csapból is, hogy milyen sokan meghaltak a fertőzés miatt nap, mint nap, és, amikor a kezemet a szívemre téve éreztem, hogy milyen eszeveszett sebességgel lüktet, néhány pillanatra én is megijedtem, és megfordult a fejemben a kérdés, hogy vajon számomra ez most itt a vég?

Ám ekkor valami érdekes dolog történt velem: az ijedtséget felváltotta bennem az ősbizalom érzése... Eszembe jutott az, hogy van nekünk egy Teremtő Atyánk, aki mindent tud rólunk, és gondot visel ránk, az Ő teremtményeire, gyermekeire. Legalábbis, azokra biztosan, akik tényleg hisznek és bíznak Őbenne. A kezem még ott volt a szívemen, de akkor már megnyugodva mondtam ki magamban valami olyasmit, hogy "Atyám, tudom, hogy itt vagy velem, és te tudod, hogy mi történik velem. És tudom, hogy csak akkor halok meg, amikor te úgy látod jónak, és én most nem halok meg, ha Te még nem akarod, ha nem látod még elérkezettnek számomra az utolsó órát. A te kezedben van az életem, és én ezt most teljesen rád bízom, hogy úgy legyen, ahogy Te akarod. És ekkor olyan nyugalom, békesség, és szeretet árasztotta el a lelkemet, mintha maga az Atya fogta volna meg a kezemet, és mondta volna: "Ne félj, itt vagyok veled, és nem halsz meg, amíg nincs itt az ideje." Persze, testileg nem éreztem azt, hogy fogná a kezemet, de a lelkemben mégis éreztem az Ő gondoskodó szeretetét és jelenlétét. Ettől a pillanattól kezdve nem féltem többé, jöhetett bármilyen fullasztó köhögésroham vagy erős, lüktető szívritmuszavar, hiszen ezzel még korántsem volt vége a betegségnek, hanem még egy jó ideig előjövögettek ezek a tünetek ezután is. De én már nem féltem, mert tudtam, hogy Isten úgyis tud minderről, és legyen az Ő akarata szerint.

Még aznap az ebédlőasztalnál szóba kerültek a hajnali történések, amikor elpanaszolta a férjem, hogy hajnalban olyan erősen és gyorsan kezdett verni hirtelen a szíve, olyan ijesztő szívritmuszavar lépett fel nála, hogy azt hitte, most meg fog halni. És olyan halálfélelem fogta el, hogy azt nem kívánja senkinek. Ekkor én is elmondtam neki, hogy képzelje el, hogy nekem is ma hajnalban ugyanezek a tünetek léptek fel, és, hogy először én is megijedtem, de aztán éreztem, hogy Isten ott van mellettem, ez pedig teljesen megnyugtatott, és nem volt halálfélelmem egyáltalán, mert békességet adott nekem Atyám. Ő kikerekedett szemekkel, hitetlenkedő arckifejezéssel hallgatta, amit mondtam. Nem szólt semmit erre, hanem ott folytatta, hogy ő alig várja, hogy végre meglegyenek az oltások, és, hogy beadathassa magának, mert ő ezt az érzést és halálfélelmet, ami hajnalban történt vele, mégegyszer nem szeretné átélni.

Én ekkor még nem formáltam erről véleményt, mert egyrészt nem voltam biztos abban, hogy egyáltalán lesznek-e oltások ez ellen a közeljövőben, és azt sem tudtam, hogy miféle oltások lesznek azok, de azt már éreztem, hogy ha Isten velem van, akkor nem kell félnem, és az oltásra sincs igazából szükségem, mert Ő tud engem anélkül is oltalmazni. A gyógyszereket és vitaminokat ekkor még beszedegettem, mert még bennem volt az régi beidegződés, miszerint, ha betegek vagyunk, gyógyszerre van szükségünk, - mert anélkül, ugyebár, majdnem "lehetetlen meggyógyulni", de aztán később lassanként ezt is kimunkálta bennem Atyánk, hogy ne orv-os-ság-okban higgyek. Megérttette velem, hogy azok csak elnyomják, tompítják a tüneteket, de nem azoknak köszönhetem a gyógyulást, hanem Isten kegyelmének.

Így hát az történt, hogy miután szép lassan és fokozatosan meggyógyultunk mindketten, eltelt még néhány hónap, és kifejlesztették az oltásokat, amiket a férjem viszonylag még az elsők között "felvett", én pedig az oltópontok közelébe sem mentem. És, amint egyre több negatív hatásról kezdtem hallani, egyre inkább megerősödött bennem az, hogy nekem erre nincs szükségem egyáltalán. Jobb, ha inkább továbbra is Atyám oltalmára bízom az egészségemet, aki emberi kéz alkotta oltások nélkül is tud oltalmazni, hiszen Jézus megmutatta, hogy mindenféle gyógyszerek és oltások nélkül, Isten hatalmával és erejével meg tudja gyógyítani azt a sok embert a mindenféle betegségeikből, de még a halottakat is fel tudta támasztani...

Figyeljük meg, hogy ez a történet, ami velünk történt, mennyire hasonló annak a két latornak az esetéhez, akik Jézussal egyszerre kerültek fel a keresztfára: egyik az Ő jobb oldala felől, a másik pedig a bal oldala felől. Mindkét lator ugyanolyan bűnös volt, tehát, Jézussal ellentétben, mindkettő ugyanúgy megérdemelte a keresztre feszítést, a szenvedést és a halált, mint a másik. Mégis, a Jézus jobb oldala felől lévő latornak (az egyszerűség kedvéért nevezzük őt a továbbiakban "jobb latornak") a lelke megmenekült, és szabadon távozhatott Jézussal az Atyához. Mert a "jobb lator" belátta, hogy ő megérdemli a szenvedést és a halált az ő bűnei miatt, és elismerte Jézust bűntelennek és Isten fiának. Valamint, elfogadta Jézust olyannak, aki meg tudja őt menteni, azaz Megváltónak. Így ő megkaphatta a kegyelmet. Míg a másik lator, aki a Jézus bal oldalánál volt, vagyis a "bal lator", aki amúgy korábban nem volt bűnösebb, mint a "jobb lator", mégsem kaphatott kegyelmet, mert ő nem ismerte el Jézust Isten fiának, sem Megváltónak (sőt, inkább gúnyolódott vele). És, bár a kereszthalál általi bűnhődést mindkét latornak el kellett testileg szenvednie, mégis, a jobb lator lelke kegyelem által megboldogulhatott, míg a bal lator lelke elkárhozott.

Ugyanez történt velünk is, lelki értelemben véve: akárcsak a két lator esetében, mindketten ugyanolyan bűnösök voltunk, mint a másik, és mindketten megtapasztalhattuk a betegség által ugyanazt a testi szenvedést, amit a másik is átélt. Mégis, a betegség általi testi szenvedések és a megpróbáltatás során az egyik fél, aki Istent Gondviselőjeként ismerte el, az Ő oltalmában bízott, és abba kapaszkodott, valamint átengedte sorsát Isten akaratának - bár testileg ugyanazt a szenvedést élhette át, mint a másik fél - Lélek által Isten megnyugtató oltalmát, vigasztalását és békességét érezhette.

Mindeközben a másik félnek nemcsak testi szenvedésben, hanem a megpróbáltatás során komoly rettegésben, halálfélelemben is kellett részesülnie, mivel ő nem kért az Atya gondviseléséből. Mert nem bízott az Atya jelenlétében és oltalmában, így az Atya nem is vigasztalhatta meg őt Lélek által. Hitetlenségéből adódóan, ő csak emberi megoldásokban, a tudomány erejében bízhatott, így a betegség ideje alatti halálfélelem mellett, miután meggyógyult, még akkor is kellett félnie továbbra is, hogy nehogy újra megkapja a "halálos fertőzést", amíg el nem készülnek az "életmentő oltások"... Hogy aztán azok beadatása által végre megkönnyebbülhessen, és érezhesse a mesterséges védelmet a betegséggel és halállal szemben.

Mindezek után tehát az történt velünk, hogy Atyánk kegyelmének és oltalmának köszönhetően (nem azért, mert én annyira okos, ügyes és előrelátó voltam!) én nem adattam be egyetlen oltást sem, sőt, Isten elhívását fogadva, egyre inkább elindultam Isten megismerésének útján, a keskeny úton, amelyen Krisztus személyesen vezet, és tanít azóta is, Lélek által. És, bár néha még mindig bukdácsolok az úton, él bennem a hit és a remény, hogy Atyánk dorgálásai, vigasztalásai és kegyelme által, Krisztus vezetésével, sikerül megmaradnom ezen az úton, mindvégig kitartani, megtisztulni és megszabadulni minden bűntől, megkötözöttségtől.

A volt férjem viszont a későbbiekben beadatott már magának 3 oltást, Istent pedig fokozatosan egyre inkább meggyűlölte. Azelőtt közömbösen viszonyult Isten és Krisztus iránt, nem hitt bennük, és csupán amolyan mitológiának tartotta a Bibliát is, de nem foglalkozott a témával különösebben. Amint azonban észrevette, hogy én kezdek egyre inkább hinni Istenben, Krisztusban, érdeklődni az igazság iránt, és közelebb kerülni az Ő megismerésükhöz, úgy kezdett az exférjem egyre inkább üldözni engem emiatt, gúnyolni Jézust (akárcsak a "bal lator"), és meggyűlölni engem, Krisztust és Istent is. Ennek pedig egyenes következménye lett az, hogy a már azelőtt is rosszul működő házasságunknak vége szakadt, és megtörtént közöttünk szó szerint is (nem csak lelkileg, hanem fizikailag is) a szétválasztódás, azaz a válás.

A történéseket és a fenti párhuzamot figyelembe véve tehát, vajon igaz lehet-e az állítás, mely szerint ekkor elkezdődött Krisztus második visszajövetele, amely ítéletként érintett bennünket (kit pozitív ítéletként, kit negatív ítéletként...)?

Miért írom le mindezt most? Semmiképpen nem azért, hogy magammal dicsekedjek. Hiszen mindketten ugyanúgy "latrok" voltunk/vagyunk, én sem vagyok ez alól kivétel. Hanem azért, hogy Isten kegyelmével dicsekedjek. Mert bármilyen "lator" is voltam, bármennyi bűnt felhalmoztam korábban, ennek ellenére, amikor alázattal és hittel Őhozzá fordultam, Isten lehajolt hozzám az Ő atyai szeretetével. És sok esetben csak ennyi kell ahhoz, hogy elinduljon és kialakuljon a személyes kapcsolatunk Mennyei Atyánkkal. Fontos tehát, hogy meglássuk, hogy Isten készen áll mindenkin segíteni, mindenkinek megbocsájtani, és mindenkit gyermekévé fogadni, aki az Ő gondviselésére bízza magát, aki Őhozzá fordul, őszintén és alázattal hozzá "kiált":

"Kiálts hozzám és megfelelek, és nagy dolgokat mondok néked, és megfoghatatlanokat, a melyeket nem tudsz." (Jeremiás 33:3)

Hajnali fél 4 körül az Úr felébresztett, és hirtelen olyan éber állapotba kerültem, hogy éreztem, hogy ebből az állapotból nem lesz egyhamar visszaalvás. Egy kis ideig forgolódtam, és csodálkoztam, mert nem értettem, hogy miért ébredtem fel, és hogy miért "szökött ki az álom a szememből" ilyen hirtelen. Később azonban rájöhettem, hogy Atyánknak célja volt velem, azért történt mindez. Felhozott bennem, Lélek által, egy kérdést, egy olyan kérdést, amellyel nem is foglalkoztam még soha, és az ehhez kapcsolódó történetet is már több, mint egy-két éve olvastam a Bibliában: Miért vakult meg Pál? Ez volt a hirtelen felötlő kérdés, és azt is eszembe juttatta Atyánk, csak úgy a semmiből, hogy milyen történetet olvastam ezzel kapcsolatban régebben a Bibliából. És megadta nekem a választ is a kérdésre. Sorjában jöttek fel bennem a megértések, egymás után. Miután ez mind lezajlott bennem, Atyánk még a lelkemre kötötte, hogy másnap írjam meg e kijelentéseket, megértéseket, mindannyiunk okulására. Miután erre rábólintottam, kb. hajnali 4 után néhány perccel, Atyánk megengedte, hogy ismét álom jöjjön a szemeimre, és folytassam az alvást reggelig.

Így hát, Atyánk kegyelméből, én most megpróbálok eleget tenni a megbízásnak, és megírom az újabb megértést, amit kaptam Tőle, arra vonatkozóan, hogy miért vakult meg Saul (vagyis a későbbi Pál apostol, akit ekkor még Saulnak hívtak). Miért volt szükség erre?

Három oka is volt ennek. Az egyik ok az, hogy Isten szempontjából volt szükséges ez, hogy megmutassa Saulnak, hogy Jézus Krisztus feltámadt erővel és hatalommal, és még mindig él, és hatalmában áll az is, hogy elvegye bárki szeme világát, és ugyanígy hatalma van arra is, hogy visszaadja bárki szeme világát. Mert a  Jézus Krisztusban hitetlenkedő Saulnak szüksége volt erre, mivel hamis prófétának, Isten ellenségének tekintette Jézust, nem Isten fiának. És igazi farizeusként, Saul meg volt győződve arról, hogy Jézus követőinek - mindazon akkori zsidó embereknek, akik hittek Jézusban és az Ő szavában - üldözésével és megöletésével ő nem gonoszságot és gyilkosságot követ el, hanem valójában Isten jó szolgálatára tesz.

És ebből következik a második ok is, amiért Saulnak meg kellett vakulnia. Mert a korábbi meggyőződései miatt, hazug látásmódja miatt valójában neki, Saulnak is szüksége volt arra, hogy megvakuljon. Szükséges volt az, hogy szembesüljön (szembe-süljön) azzal, hogy mekkora hazugságban, tévedésben, és mekkora bűnben volt mindaddig a pillanatig, amíg Krisztus el nem jött hozzá is. De nézzük csak, egészen pontosan hogyan is ír erről a történetről a Biblia, az Apostolok cselekedeteinek 9. fejezetében (aki már jól ismeri e történetet, akár át is ugorhatja ezt az idézett részt):

"Saul pedig az Úr tanítványai elleni fenyegetéstől és öldökléstől lihegve elment a főpaphoz, és leveleket kért tőle Damaszkuszba a zsinagógákhoz, hogy ha talál olyanokat, akik az Úr útjának hívei, akár férfiakat, akár nőket, megkötözve vihesse azokat Jeruzsálembe. 

Útközben azonban, amikor éppen Damaszkuszhoz közeledett, hirtelen mennyei fény villant fel körülötte, és amint a földre esett, hallotta, hogy egy hang így szólt hozzá: "Saul, Saul, miért üldözöl engem?"

Ő pedig megkérdezte: "Ki vagy, Uram?" Az így válaszolt: "Én vagyok Jézus, akit te üldözöl. De kelj fel, menj be a városba, és ott megmondják neked, mit kell tenned."

A vele utazó férfiak pedig szótlanul álltak, mert hallották ugyan a hangot, de senkit sem láttak. Saul pedig felkelt a földről, és kinyitotta szemét, de egyáltalán nem látott. Ezért kézen fogva vezették be Damaszkuszba, és ott három napig nem látott, nem evett, és nem ivott. 

Volt Damaszkuszban egy tanítvány, név szerint Anániás. Az Úr megszólította őt látomásban: "Anániás!" Ő így válaszolt: "Íme, itt vagyok, Uram." 

Az Úr pedig így szólt hozzá: "Kelj fel, menj el abba az utcába, amelyet Egyenes utcának hívnak, és keresd meg Júdás házában Sault, akit Tarzuszinak neveznek: mert íme, imádkozik, és látomásban látja, hogy egy Anániás nevű férfi jön be hozzá, és ráteszi a kezét, hogy lásson."

Anániás így válaszolt: "Uram, sokaktól hallottam erről a férfiról, mennyi rosszat tett a te szentjeid ellen Jeruzsálemben, és ide is meghatalmazást kapott a főpapoktól, hogy elfogja mindazokat, akik segítségül hívják a te nevedet."

Ezt mondta neki az Úr: "Menj el, mert választott eszközöm ő, hogy elvigye a nevemet a pogányok, a királyok és Izráel fiai elé. Én pedig meg fogom mutatni neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért."

Anániás pedig elment, és bement abba a házba; rátette kezét, és ezt mondta: "Atyámfia, Saul, az Úr küldött engem, az a Jézus, aki megjelent neked az úton, amelyen jöttél, és azért küldött, hogy újra láss, és megtelj Szentlélekkel."

És egyszerre, mintha pikkelyek estek volna le a szeméről, újra látott; azután felkelt, és megkeresztelkedett, majd miután evett, erőre kapott. Néhány napig együtt volt a damaszkuszi tanítványokkal, és azonnal hirdetni kezdte a zsinagógákban Jézusról, hogy ő az Isten Fia.

Mindenki csodálkozott, aki hallotta, és így szóltak: "Hát nem ő az, aki üldözte Jeruzsálemben azokat, akik segítségül hívják ezt a nevet, és aki ide is azért jött, hogy megkötözve a főpapok elé vigye őket?"

De Saul egyre jobban felbátorodott, és zavarba hozta a damaszkuszi zsidókat, bebizonyítva nekik, hogy Jézus a Krisztus. 

Amikor pedig már jó néhány nap eltelt, a zsidók elhatározták, hogy végeznek vele. Saulnak azonban tudomására jutott a merénylet terve. Még a kapukat is éjjel-nappal őrizték, hogy megölhessék; de a tanítványok elvitték, és éjjel a városfalon lebocsátották egy kosárban. Amikor Saul megérkezett Jeruzsálembe, csatlakozni próbált a tanítványokhoz, de mindenki félt tőle, mert nem hitték, hogy tanítvány. 

Barnabás azonban maga mellé vette, elvitte az apostolokhoz, és elmondta nekik, hogyan látta az Urat az úton, és hogy beszélt vele, és milyen nyíltan szólt Damaszkuszban Jézus nevében. 

Ettől fogva velük együtt járt-kelt Jeruzsálemben, nyíltan szólt az Úr nevében. Beszélt és vitázott a görög nyelvűekkel, ezek pedig arra készülődtek, hogy végeznek vele. Amikor azonban megtudták ezt az atyafiak, levitték őt Cézáreába, és elküldték Tarzuszba." (ApCsel 9:1-30)

A fenti történet egy ember teljes átváltozását (újjászületését) mutatja be. A farizeus Saul, a rendszer hű, aktív és harcias szolgája, amint találkozik Krisztussal, ettől a ponttól kezdve, mintha kicserélték volna, többé már nem ugyanaz az ember, aki eddig volt. Bár külsőleg ugyanúgy néz ki, ugyanabban a testben él és mozog, de teljesen másképpen néz a világra, és teljesen másképpen viselkedik. Hirtelen minden eddig felhalmozott világi értékeitől, "kincsétől" megszabadul, és ezzel egyidejűleg, üldözőből üldözötté válik. Mert, amint a régi szövetségesei észreveszik benne a változást, azt, hogy ő maga is Krisztust kezdte hirdetni, az eddigi szövetségesből hirtelen ellenséggé vált, és régi szövetségesei őt magát is üldözni kezdik, ugyanúgy, ahogy eddig ő maga tette azokkal, akik Krisztus követőivé váltak...

A későbbiekben Pál így vall magáról a Filippibeliekhez írt levelében, a benne történt változással és Krisztus követésével kapcsolatban: kárnak és szemétnek ítél minden korábban vélt értéket, a Krisztus ismeretének gazdagságáért "cserébe".

"Buzgóság tekintetében az egyházat üldöző, a törvénybeli igazság tekintetében feddhetetlen voltam. De a melyek nékem egykor nyereségek valának, azokat a Krisztusért kárnak ítéltem. Sőt annakfelette most is kárnak ítélek mindent az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt: a kiért mindent kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem (...)" (Filippi 3:6-8)

Erre a történetre vezethető vissza a magyar nyelvben viszonylag gyakran használt szó létrehozása is, a "pálfordulás", amelyet annak kifejezésére használunk, hogy valakiben hirtelen gyökeres változás történik, és az adott személy viselkedését, álláspontját, véleményét valamivel vagy valakivel kapcsolatban hirtelen az ellenkezőjére változtatja. (wikiszótár.hu)

A történet végére tartogattam pedig a harmadik, talán legmeglepőbb okot, amiért Saulnak meg kellett vakulnia. Ez pedig nem más, mint az, hogy Saulnak miattunk is meg kellett vakulnia! Ugyanis, bármennyire is hihetetlen, nekünk, mai embereknek is szükségünk volt, vagy van, arra, hogy Saul megvakuljon. Mert ilyen Saulok, meg a későbbi Pálok voltunk és vagyunk mi is, amikor a Krisztus útjára, a keskeny ösvényre rálépünk, hogy az Ő követőivé váljunk. Ugyanígy szembesülnünk kell nekünk is a Krisztus jelenlétében mindazzal a szennyel, bűnökkel, amelyek megfertőzték lelkünket, és amelyeket elkövettünk. Mert legtöbbünk ugyanazt tette korábban, amit Saul: ha nem is szószerint, de lelki értelemben véve, mi is üldöztük Isten gyermekeit. Gondoljunk csak vissza: hogyan reagáltunk korábban arra, ha egy olyan személy kezdett el nekünk Istenről vagy Jézusról beszélni, aki nem pap vagy lelkipásztor, és nem végzett teológiát? Ha egy ilyen személy bizonyságot tett nekünk Jézus Krisztusról, vajon nem utasítottuk-e el, esetleg illemből leplezett megvetéssel, nem néztünk-e rá úgy, mint egy bolondra, vagy mint egy szektásra?

Ha e fenti kérdésekre a válasz az, hogy "de igen", akkor most magunkra ismerhetünk Saul és Pál történetében, most szembesülhetünk azzal, hogy ugyanúgy, mint ahogyan Saullal történt, meg kell vakulnunk nekünk is - lelki értelemben véve - a régi énünk, egónk, gondolkodásmódunk, és a világi, testi, anyagias meggyőződéseink felé, hogy megkaphassuk a teljesen újfajta látásmódot, amelyet már nem a világtól kapunk, és nem is emberektől, hanem magától Krisztustól személyesen, a Szentlélek bennünk végzett munkája révén: a Lélek általi látást, hogy megtörténjen bennünk is a "pálfordulás": meghaljon bennünk is a régi "Saul", és újjászülethessünk, vagyis megszülessen bennünk is az új ember, a "Pál", aki már nem a világ embere, hanem Isten gyermeke. És, amint e változás megtörténik bennünk, és felvállaljuk azt, ugyanúgy, mint Pál, a továbbiakban mi is érzékelhetjük a világ megvetését (üldözését) irányunkba...

Amennyiben még nem történt meg bennünk is ez a "pálfordulás", és nincs arra igényünk, hogy Krisztus személyesen vezessen minket, Szentlélek által, akkor igazából nem is lehetünk Isten gyermekei. De van egy örömhír (görögül: Evangélium, régiesen: Evangyéliom) mindazok számára, akik szeretnének Isten kegyelmével élni, az Ő gyermekeivé, Krisztus valódi követőivé válni (figyelem: nem kötelességből templombajáró emberekké, hanem Krisztussal személyes kapcsolatban lévő, lelkileg gyermekekké, és nem vallást vagy embereket követőkké, hanem Őt követőkké válni!): ha őszintén, és kellő alázattal kérjük ezt, Isten megadja nekünk a szembesülés és a bűnbánat lehetőségét, megbocsájt nekünk, megtisztít, és gyermekeivé fogad minket: 

"Kiálts hozzám és megfelelek, és nagy dolgokat mondok néked, és megfoghatatlanokat, a melyeket nem tudsz." (Jeremiás 33:3)

"Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek." (Máté 7:7)

(A kép forrása: magyarkurir.hu)

Éjszaka olyan álmot kaphattam a jóságos Atyánk kegyelméből, amelyben többször is Pilisszentivánra kellett utaznom, mivel ott megvettem egy házat. A valóságban azonban nem sok közöm van e településhez, viszont tény az, hogy tavaly nyáron jártam már ott 1-2 alkalommal, házat viszont nem vásároltam ott. És nem is gondoltam már rég e településre, így meg is lepődtem, hogy miért álmodtam én most róla...

Szóval, az álomban több alkalommal is Pilisszentivánra mentem autóval, és az álom szerint a lakóhelyem felől három különböző úton is meg lehetett közelíteni e települést (a valóságban nem így van, csak egy úton lehet). Volt, amikor rövidebb úton, volt amikor nagy kerülővel, és volt, amikor kisebb kerülővel. Amikor a nagy kerülő úton mentünk az autóval (nem tudom, hogy ki utazott még mellettem, de nem voltam egyedül az autóban), akkor egy kanyarnál még a földi apámmal is szembementem, aki az út másik, szembejövő sávján közeledett felém, de nem vett észre, mi pedig úgy tettünk, mintha mi sem vettük volna őt észre, haladtunk tovább az úticélunk felé.

Amikor egy másik alkalommal ismét Pilisszentivánra mentem, de egy másik útvonalon, akkor egy stoppos fiatalembert is felvettem és vittem magammal, akivel beszélgettünk utazás közben. Beszéltünk arról, hogy van még egy útvonal, de itt megyünk, mert itt rövidebb (de ez sem az az útvonal volt, amelyen a valóságban lehet arra menni). Aztán, amikor megérkeztünk a településre, a fiatalember eltűnt valahová, én pedig bementem a házba, amelyet nemrég vásároltam, és nekifogtunk 1-2 családtagommal felújítgatni a belső falait, gipszelgetni, glettelgetni, festegetni, hogy rendbeszedjük egy kicsit, mielőtt beköltöznénk.

Ennyi volt az álom, és én nem értettem a jelentését. Tulajdonképpen még most sem igazán értem, hogy mit jelenthet. Rákerestem az Interneten a település nevére, de nem találtam semmi különöset, ami említésre méltó lenne, aminek köze lehetne az álomhoz, vagy aminek hozzám köze lehetne.

Viszont találtam egyebet: mégpedig Shakespeare vígjátékát, amelynek címe: Szentivánéji álom. Ennek érdekessége pedig a mi szempontunkból nem a vígjáték tartalma, cselekménye lehet érdekes, és nem is a szereplői, hanem egészen más: a mű keletkezési ideje és körülményei, valamint a történet lejátszódásának ideje. Ugyanis, amint a Wikipedián olvasható, a mű Szent Iván éjjelén, vagyis a nyári napforduló idején játszódik. A nyári napforduló idén pedig június 20-ára, egy csütörtöki napra esik. Ami még érdekes lehet, az az, hogy a mű keletkezésének időpontja feltehetőleg 1594-1595 körül lehet, mielőtt még a közönség megfeledkezhetett volna az 1594-es év szokatlanul esős, szélsőséges időjárásáról és annak következményeiről.

Ennyit Shakespeare vígjátékáról, és igazából nem tudom, hogy mire akarta Atyánk felhívni a figyelmemet. Talán a nyári napforduló, a június 20. dátuma, vagy talán a szélsőséges időjárás az, ami érinthet hamarosan bennünket is? Lehet, hogy hozzánk is érkezik valami hasonlóan szélsőséges időjárás, mint Dubaiban amilyen volt mostanság? Nem tudom egyelőre, de ha kapok valami pontosabb megértést, akkor majd frissítem e bejegyzést, és megírom azt is.

Két dicsőséges álmot is kaptam jó Atyánk kegyelméből: az első csak egy rövidebb álomkép volt, míg a másik egy kicsit hosszabb történet, de azt a megértést kaptam, hogy a kettőnek a jelentése mindenképpen összefügg, sőt, gyakorlatilag ugyanazt jelenti, csak a második kiegészíti az elsőt, egy kissé részletesebb képet mutatva.

Az első álomképben egy nagyobb helyiségben tartózkodtunk, én és még több ember (nem tudom, hogy kicsodák, de az álomban némelyeket ismertem ezek közül). Az emberek elővettek több ruhadarabot, ezeket négyzet alakúra szabdalták, majd a kis négyzeteket összevarrva, egy hatalmas nagy paplant  készítettek a rongydarabokból. Én külső szemlélőként nézhettem mindezt, figyeltem, hogy mit csinálnak, de nem értettem, hogy valójában mire is készülnek, mit akarnak ezzel az egész paplankészítéssel, mi a valódi céljuk. Csodálkozva néztem, amit csinálnak, és amikor végre elkészült a nagy paplan, akkor mindenki lefeküdt, bebújtak a paplan alá, és úgy betakaróztak vele, hogy senkinek sem látszott ki egy tagja sem a paplan alól, csak a paplan dudorodása és mozgolódása jelezte, hogy emberek tartózkodnak alatta... Eddig tartott ez az álomkép.

A másik álomban volt egy lakás, amely a földszinten helyezkedett el, és két szobája volt. A hátsó szoba bejárata az első szobából nyílt. Többen laktunk ebben a lakásban, és nem volt elkülönített helye senkinek, amolyan együtt lakó közösség volt, de valójában nem tudom senkiről, hogy kicsoda volt, mert talán nem is ez a lényeg.

Aztán kitört az országban is a háború, mi pedig két külön pártra szakadtunk, és egymás ellenségei lettünk. Így aztán az a csoport, amely lakótársakból ellenfeleinkké váltak, elkezdte támadozni azt a csoportot, amelyikben én voltam. Hangos viták, veszekedések zajlottak közöttünk, és a másik csoport némely tagjának valahonnan még fegyver is került a kezébe, amelyet ránk fogtak. Így mi visszavonultunk abból az első szobából, amelyben mindannyian tartózkodtunk, be a hátsó szobába. De mivel ajtaja nem volt a hátsó szoba bejáratának, csak egy ajtókeret volt ott, ezért én nekiláttam valamiképp elzárni az utat az ellenséggé vált lakótársak csapata elől. Ám, mivel nem állt rendelkezésre semmi olyasmi, amivel igazán el tudtam volna torlaszolni a bejáratot, ezért nekifogtam jobb híján egy textilanyagot (ami talán egy abrosz vagy lepedő lehetett, valami ilyesmi) körbe rátűzdelni az ajtókeretre rajzszögekkel. Csoporttársaim leültek a szobában és tanácstalanul néztek engem, miközben végrehajtom e fölöslegesnek tűnő műveletet. Újdonsült ellenfeleim pedig megálltak, és gúnyolódva, hahotázva nézték végig mindezt, miközben mondogatták, hogy milyen ostobaságot művelek, hová lett a józan eszem, hát nem látom, hogy semmit nem ér az egész barikádom, mert ők ettől függetlenül akkor jönnek át a mi szobánkba, amikor éppen akarnak, sőt, ezen a rongydarabon keresztül is akkor lőnek át, amikor csak akarnak.

Én is tisztában voltam vele, hogy tényleg nem sokat ér ez az egész, hiszen egy gyenge textildarab nem képes visszatartani senkit, aki tényleg be akar hatolni egy területre... De mégis, kitartóan folytattam a munkát, amíg be nem fejeztem. És, amikor végeztem a rajzszögek tűzdelésével, egyik oldalon kissé félrehajtottam a textíliát, és mögé néztem. Ekkor meglepődve tapasztaltam, hogy a rongy mögé odatermett egy vasból készült, vastag páncélajtó valahonnan. Csak néztem és csodálkoztam, hogy ez honnan került ide, hiszen én csak egy vacak rongydarabot feszítettem ide ki. Majd tudatosult bennem, hogy ezt biztosan Isten teremtette ide, ki más? Hiszen nem járt rajtam kívül senki az ajtókeret közelében sem... És még kulcs is volt az ajtóban, amivel be tudtam zárni a páncélajtót! Elújságoltam a többieknek is, a rongyot jobban félrehúzva mutattam nekik, hogy nicsak, mi történt, ezt biztosan Isten adta nekünk, hogy védelmül szolgáljon, el tudjunk különülni a minket támadó csoporttól. Ők megörültek ennek, és végre mindenki megnyugodhatott, mert biztonságban voltunk végre, még a hangok se nagyon hallatszottak át a túlsó szobából.

Egy idő után valahonnan tudtam, éreztem, hogy a másik csapat elment itthonról. És ekkor felfedeztem egy másik, titkos ajtót is, amelyik a páncélajtós fal másik sarkánál helyezkedett el. Így, a páncélajtót ki sem nyitva, kimentem a szobából, át a másik szobába, amelynek külső fala az utcára nézett, és olyan volt, mint a boltok kirakata, üvegfalból, üvegablakokból állt, és a bejárati ajtó nagyrésze is üvegből készült, mint a legtöbb boltnak. Szétnéztem, mindenki elment, "tiszta a levegő". Így hát tovább merészkedtem, kinyitottam az üveg bejárati ajtót is, és kinéztem az utcára. Ekkor megláttam, hogy odakint igazi háborús állapotok uralkodnak, nem nagyon jár az utakon senki, akik pedig odakint vannak, azok éppen ide-oda rohangálnak, fegyverekkel, puskákkal a kezükben. Úgy gondoltam, hogy ennyi elég is volt tájékozódásból, becsuktam az ajtót, és a titkos ajtón keresztül visszamentem a hátsó szobába, a többiekhez... Eddig tartott a második álom.

Az álmok megértése pedig a következő: a nagy helyiség az első álomban, valamint a kétszobás lakás, amelynek főbejárata egy üvegfalból az utcára nyíló üvegajtó volt, nem mást jelent, mint a világot. Mindannyian a világban élünk vagy éltünk a többi, világi emberrel együtt, ugyanúgy, ugyanolyan világi életmódot élve, mint ők, mindaddig, amíg fogadjuk vagy fogadtuk Krisztus elhívását, és amíg el nem indultunk az újjászületés útján. Ám, amikor ez megtörténik, attól kezdve, egyre inkább megváltozik fokozatosan a mi jellemünk, gondolkodásmódunk, értékrendünk. Már nem az embereknek, a világnak akarunk megfelelni, csak Istennek, és a mi Megváltónknak, Jézus Krisztusnak. Már más szemmel látunk mindent, nem csak a testi szemeinket használjuk, hanem Lélek által is megláthatunk, megérthetünk sokmindent, mindent a maga idejében. És egyre inkább rájövünk, hogy eddig mennyire tévelyegtünk a világban, mennyire bűnös módon éltünk, és az igazság teljesen más, mint amit eddig valóságnak hittünk. Elkezdünk fokozatosan testi gondolkodású emberből lelkivé válni. Ezzel párhuzamosan, már nem tudunk egyetérteni a még mindig testi, világi gondolkodású embertársainkkal. Ugyanígy, ők sem tudnak egyetérteni velünk, nem értik, hogy mi történt velünk, hiszen régen olyan "normálisak" voltunk, most pedig hirtelen "megbolondultunk". Így meghasonlás támad közöttünk, a két tábor egymással szemben, egyre többször támadnak bennünket, és így megindul a szétválasztódás. Isten oltalma alá vesz minket, lehetővé teszi, hogy visszavonuljunk, hogy elkülönülhessünk a nagyvilágtól, hogy formálni tudjon bennünket, és ne süllyedjünk vissza a világ mocsarába, a népek tengerébe. Krisztus tanításai és az ő példamutatása által lelkileg oltalmazva vagyunk a gonosszal, a kísértésekkel szemben, ha Őrá figyelünk, és az Ő szavait forgatjuk magunkban, és nem a világ támadásaira és figyelemelterelő akcióira fordítjuk a mi figyelmünket. Még az sem szükséges, hogy különösebben megvédjük magunkat a támadásokkal szemben, elég, ha Isten maga oltalmaz bennünket.

Jöhet bármi, nem kizárt, hogy tényleg lesz háború is nemsokára (ezt nem tudhatom én sem, mert ezt csak Isten tudja, hogy mikor mi lesz a jövőben), de Isten gyermekeinek akkor sem kell félni, csak Istenben hinni és bízni, mert az Atya oltalmát élvezhetjük bármilyen veszedelemben, ha nem fordulunk el Tőle, és hagyjuk, hogy Ő vezessen minket az Ő Szentlelke által.

Ugyanerről szól a 91. Zsoltár is:

"Aki a Felségesnek rejtekében lakozik, a Mindenhatónak árnyékában nyugoszik az.

Azt mondom az Úrnak: Én oltalmam, váram, Istenem, ő benne bízom!

Mert ő szabadít meg téged a madarásznak tőréből, a veszedelmes dögvésztől.

Tollaival fedez be téged, és szárnyai alatt lészen oltalmad; paizs és pánczél az ő hűsége.

Nem félhetsz az éjszakai ijesztéstől, a repülő nyíltól nappal;

A dögvésztől, a mely a homályban jár; a döghaláltól, a mely délben pusztít.

Elesnek mellőled ezeren, és jobb kezed felől tízezeren; és hozzád nem is közelít.

Bizony szemeiddel nézed és meglátod a gonoszoknak megbüntetését!

Mert azt mondtad te: Az Úr az én oltalmam; a Felségest választottad a te hajlékoddá:

Nem illet téged a veszedelem, és csapás nem közelget a sátorodhoz;

Mert az ő angyalainak parancsolt felőled, hogy őrizzenek téged minden útadban.

Kézen hordoznak téged, hogy meg ne üssed lábadat a kőbe.

Oroszlánon és áspiskígyón jársz, megtaposod az oroszlánkölyköt és a sárkányt.

Mivelhogy ragaszkodik hozzám, megszabadítom őt, felmagasztalom őt, mert ismeri az én nevemet!

Segítségül hív engem, ezért meghallgatom őt; vele vagyok háborúságában: megmentem és megdicsőítem őt.

Hosszú élettel elégítem meg őt, és megmutatom néki az én szabadításomat." (Zsoltárok 91:1-16)

Lehet ennél szebb és dicsőségesebb bátorítást, vigasztalást, oltalmat és megerősítést kapni? Ugye, hogy nem? Hála és dicsőség a mennyei Atyánknak, aki adta ezt ajándékba!

Újabb tanító álmot kaptam, jó Atyánk kegyelméből. Álmomban valakikkel túrára mentünk, sétáltunk az erdőkön-mezőkön. Két személy volt még rajtam kívül, az egyik egy férfi, aki főnökösködött felettünk. A másik személy nem tudom, hogy ki volt. Talán ő is egy női személy volt, de ezt nem tudom biztosan. Ő nagyon felnézett a főnökre, és mindenben a főnök után igazodott. Amint sétáltunk, a főnök egy sáros területre vezetett minket, ahová én nem igazán akartam menni, mert utálok sárban tapicskolni. De mégis hallgattam rá, mert ő volt a főnök, és tekintélyével élve, parancsolgatott nekünk. A másik valaki pedig bizonygatta, hogy de márpedig tényleg arra kell menni, mert ő a főnök, és a főnök jobban tudja. Így hát arra mentünk, és jó sáros lett a bakancsunk, nadrágunk. És még valami szakadék szélére is odavezetett minket, egy hatalmas gödör volt ott, amibe lenéztünk a széléről. Hála Istennek, nem estünk bele, de azért ijesztő volt. Ezután onnan elmentünk haza (ami nem olyan volt, mint a rendes otthonom). Közben nagyon le is izzadtam, mire hazaértem. Ezért a sáros és izzadt öltözetemet le akartam cserélni. De nem sok lehetőségem volt rá, mivel túl kevés volt erre az idő. Mert tudtam, hogy nemsokára ismét jön a főnök, és előtte pedig nem öltözködhetek. Úgyhogy, igyekeznem kellett, gyorsan átöltözni tiszta, száraz ruhába, hogy ne legyek se izzadt, se sáros, hogy mire visszajön, legyek kész. Gyorsan kapkodtam, közben pedig idegesen nézegettem az órámat mindegyre, azon stresszelve, hogy hány percem maradt még... Ennyire emlékszem ebből az álomból, nem tudom, hogy tartott-e még tovább, és, hogy mi lett a vége...

Azt a megértést kaptam Lélek által, hogy Atyánk ezzel az álommal azt akarta személtetni, hogy milyen következményei vannak annak, hogyha nem az ő szavára hallgatunk, amit Lélek által éreztet velünk, hanem az emberek után megyünk, igazodunk. Egyenes út a szakadék szélére, netán a szakadék mélyére! Mindegy, hogy kollégáról, főnökről, vagy papokról, lelkipásztorokról, politikusokról, barátokról, családtagokról van-e szó, nekünk elsősorban a Lélek hangjára kell hallgatnunk, és azt követnünk, nem embertársaink hangjára kell figyelni és azt követni, függetlenül az emberi rendszerben kialakított piramis hierarchiától, tekintély-elvűségtől. Ha az szembe megy Isten akaratával, akkor nem hallgathatunk még a feletteseink szavára, elvárásaira, parancsára sem. Mert Isten a legnagyobb hatalom, aki mindenki fölött áll, ezt ne felejtsük el, és nekünk elsősorban Neki kell megfelelnünk, nem embereknek.

Ha pedig mégis az emberkövetés mellett döntünk, akkor annak az lesz a következménye, amit az álomban is megmutatott Atyánk: bekoszolódik a lábunk, és sáros lesz a ruhánk - ami azt jelképezi, hogy hibákat követünk el, bűnöket halmozunk egymásra. És, ha mindez még nem volna elég, még a szakadék szélére is eljuthatunk az emberkövetés következményeként, sőt, rosszabb esetben, akár bele is eshetünk. Az, hogy a visszaút során hazafelé le is izzadtam, azt jelképezheti, hogy az elbukás milyen sok verejtéket, testi és lelki erőlködést, szenvedést okoz, ha emberi, testi erőből megpróbáljuk helyrehozni az elkövetett hibákat, és nem Isten bocsánatáért és segítségéért kiáltunk. 

Mindezek után, ha még mindig nem Istenre figyelünk, hanem bármely embertársunkra, akár főnökünkre, vagy bárki másra, akit fontosnak tartunk az életünkben, az megnehezíti azt, hogy levetkőzzük a koszos ruhánkat, és tisztát vegyünk fel helyette, azaz, hogy megtisztuljunk lelkileg, Krisztust követhessük, és megláthassuk a Mennyek Országát. Ezt jelképezi az a rész az álomban, hogy nagyon kellett sietnem, hogy át tudjak öltözni, és folyton az órámat figyelve kapkodtam, hogy kész legyek, mire visszaér a főnököm. Mert a valóságban sincs időnk sem mindenre, és figyelni sem tudunk mindenre és mindenkire, és gyakran ütköznek embertársaink meglátásai, életfelfogásuk gyakran szembemegy a Lélek dolgaival. Kétfelé sántikálni pedig nem lehet egyszerre. Ahogy Jézus mondta, nem lehet egyszerre két urat szolgálni. (Lukács 16:13)

Csodálatos, dicsőséges kijelentést, megértést kaphattam ma a Jó Atyánk kegyelméből arra vonatkozólag, hogy milyen az új Jeruzsálem, amelyről a Bibliában, a Jelenések könyvének 21. fejezetében is olvashatunk. Ezt a megértést szeretném most veletek megosztani. Elég nehéz szavakba öntve leírni mindezt, de azért megpróbálom, Isten segítségével hátha sikerülni fog...

Természetesen, nem csak ebben a részben, a 21. fejezetben olvashatunk erről, hiszen a 22. fejezetben is tovább folytatódik a leírás a mennyei Jeruzsálemről, de erre most nem térek ki, mivel, egyrészt, túl hosszú lenne ez a cikk, másrészt pedig, nem arra a részre vonatkozik a kijelentés, amelyet kaptam. 

Mindenekelőtt, ahhoz, hogy jobban megértsük a kijelentést, olvassuk át újra, nézzük meg, hogy mit is írt a fent említett bibliai részben János apostol, aki a látást kapta erről:

"Ezután láték új eget és új földet; mert az első ég és az első föld elmúlt vala; és a tenger többé nem vala.

És én János látám a szent várost, az új Jeruzsálemet, a mely az Istentől szálla alá a mennyből, elkészítve, mint egy férje számára felékesített menyasszony.

És hallék nagy szózatot, a mely ezt mondja vala az égből: Ímé az Isten sátora az emberekkel van, és velök lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velök, az ő Istenök.

És az Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.

És monda az, a ki a királyiszéken ül vala: Ímé mindent újjá teszek. És monda nékem: Írd meg, mert e beszédek hívek és igazak.

És monda nékem: Meglett. Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég. Én a szomjazónak adok az élet vizének forrásából ingyen.

A ki győz, örökségül nyer mindent; és annak Istene leszek, és az fiam lesz nékem.

A gyáváknak pedig és hitetleneknek, és útálatosoknak és gyilkosoknak, és paráznáknak és bűbájosoknak, és bálványimádóknak és minden hazugoknak, azoknak része a tűzzel és kénkővel égő tóban lesz, a mi a második halál.

És jöve hozzám egy a hét angyal közül, a kinél a hét utolsó csapással telt hét pohár vala, és szóla nékem, mondván: Jer, megmutatom néked a menyasszonyt, a Bárány feleségét.

És elvive engem lélekben egy nagy és magas hegyre és megmutatá nékem azt a nagy várost, a szent Jeruzsálemet, a mely Istentől szállott alá a mennyből.

Benne vala az Isten dicsősége; és annak világossága hasonló vala a legdrágább kőhöz, úgymint kristálytiszta jáspis kőhöz;

És nagy és magas kőfala vala, tizenkét kapuja, és a kapukon tizenkét angyal, és felírott nevek, a melyek az Izráel fiai tizenkét törzsének nevei:

Napkeletről három kapu; északról három kapu; délről három kapu: napnyugotról három kapu.

És a város kőfalának tizenkét alapja vala, és azokon a Bárány tizenkét apostolának nevei.

A ki pedig én velem beszéle, annál vala egy arany vessző, hogy megmérje a várost, és annak kapuit és kőfalát.

És a város négyszögben fekszik, és a hossza annyi, mint a szélessége. És megméré a várost a vesszővel tizenkétezer futamatnyira: annak hosszúsága és szélessége és magassága egyenlő.

És megméré annak kőfalát száznegyvennégy singre, ember mértékével, azaz angyaléval.

És kőfalának rakása jáspisból vala; a város pedig tiszta arany, tiszta üveghez hasonló.

És a város kőfalának alapjai ékesítve valának mindenféle drágakövekkel. Az első alap jáspis; a második zafir; a harmadik kálczédon; a negyedik smaragd;

Az ötödik sárdonix; a hatodik sárdius; a hetedik krizolitus; a nyolczadik berillus; a kilenczedik topáz; a tizedik krisopráz; a tizenegyedik jáczint; a tizenkettedik amethist.

A tizenkét kapu pedig tizenkét gyöngy; minden egyes kapu egy-egy gyöngyből vala; és a város utczája tiszta arany, olyan mint az átlátszó üveg.

És templomot nem láttam abban: mert az Úr, a mindenható Isten annak temploma, és a Bárány.

És a városnak nincs szüksége a napra, sem a holdra, hogy világítsanak benne; mert az Isten dicsősége megvilágosította azt, és annak szövétneke a Bárány.

És a pogányok, a kik megtartatnak, annak világosságában járnak; és a föld királyai az ő dicsőségöket és tisztességöket abba viszik.

És annak kapui be nem záratnak nappal (éjszaka ugyanis ott nem lesz);

És a pogányok dicsőségét és tisztességét abba viszik.

És nem megy abba be semmi tisztátalan, sem a ki útálatosságot és hazugságot cselekszik, hanem csak a kik beírattak az élet könyvébe, a mely a Bárányé." (Jelenések 21)

Azt hiszem, arra nincs szükség, hogy elmagyarázzam azt is, hogy ki fog oda bejutni, és ki nem, hiszen ez elég egyértelműen meg van írva a fenti idézetben is. Ami viszont figyelemreméltó, az az, hogy e városban majdnem mindenből 12 van, Jézus tanítványaira, a 12 apostolra utalva. Vajon miért? Azért, mert Jézus Krisztus után ők voltak azok, akik hirdették az Evangéliumot, az Örömhírt, Krisztus megváltását, amelynek híre lassan és fokozatosan az egész világon elterjedt.

A falak mérete is beszédes: 144 sing, azaz tizenkétszer 12, emberi, azaz angyali mértékkel mérve - ez utal azokra az emberekre, arra a 144.000 emberre, a "nagy sokaságra" - akikről szó esik a Jelenések könyvének egy korábbi részében, a 14. fejezetben, - akik azok a "zsengék" (újjászületettek), akik "áron vétettek" (Krisztus vére és áldozata árán, az Ő megváltása által), és akiket az ujjászületésük után Isten a Szentlélek által angyalivá formált (erre utal ez a megfogalmazás is: emberi, azaz angyali mérték).

Ami még rendkívül érdekes és figyelemreméltó, az a rengeteg féle kincs, drágakő, amit János láthatott és felsorolt, hogy a várost ezek ékesítették...

És itt eszembe jut egy nagyon kedves gyermekkori élményem, amikor néhai nagyanyám "esti mesét" olvasott nekünk, unokáknak, és áhítattal csüngtünk minden szaván. Ez az esti mese pedig nem más volt, mint ez a fenti fejezet a Bibliából arról, hogy hogyan fog kinézni a mennyei Jeruzsálem. Csak ámultam és bámultam, elképzeltem azt a sok-sok kincset és a gyönyörű, csillogó-ragyogó várost... mert ekkor még szó szerint értelmeztem az egészet...

Ma viszont, mint egy villámlás, úgy jött a megértés, hogy ezt a sok drágakövet, kincset - amelyek közül sokat nem is ismerek, és csak az itt leírtakból, e fejezetből értesültem ezek létezéséről - mindezt nem szó szerint kell értelmezni, hanem lelki értelemben. Ez a sok drágakő és kincs jelenléte nem azt jelenti, hogy valóban, szó szerint is ki lesznek kövezve a mennyei Jeruzsálem utcái és falai, kapui csupa drágakővel, kidíszítve e rengeteg kinccsel. Persze, akár ez is megtörténhet, hogy szó szerint is ilyen lesz, mert Istennek semmi sem lehetetlen, így ez sem, és ha úgy kedves Neki, teremthet egy ilyen Jeruzsálemet, amely földi értelemben nézve is ilyen... De nem ez a lényeg, hanem a lelki értelemben vett jelentése!

Nézzük meg azt, hogy mit jelent lelki értelemben ezeknek a drágaköveknek, kincseknek a jelenléte a mennyei Jeruzsálem városában. Először is, figyeljük meg, hogy - ismét utalva a 12 tanítvány, apostol létszámára - ebből is 12 féle van, mint a város több alkotó eleméből. 

Aztán pedig jusson eszünkbe az is, amit Jézus mondott a tanítványoknak a Mennyek országáról és a kincsekről:

"Ismét hasonlatos a mennyeknek országa a szántóföldben elrejtett kincshez, a melyet megtalálván az ember, elrejté azt; és a felett való örömében elmegy és eladván mindenét a mije van, megveszi azt a szántóföldet.

Ismét hasonlatos a mennyeknek országa a kereskedőhöz, a ki igazgyöngyöket keres; A ki találván egy drágagyöngyre, elméne, és mindenét eladván a mije volt, megvevé azt." (Máté 13:44-46)

Figyeljük meg azt is, hogy hogyan beszél Jézus ennél még konkrétabban is a mennyei kincsekről:

"Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol a rozsda és a moly megemészti, és ahol a tolvajok kiássák és ellopják; hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket mennyben, ahol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, és ahol a tolvajok ki nem ássák, sem el nem lopják. Mert ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is." (Máté 6:19-21)

És most ismét ugorjunk vissza a Jelenések könyvében, fentebb már idézett kis részlethez:

"Benne vala az Isten dicsősége; és annak világossága hasonló vala a legdrágább kőhöz, úgymint kristálytiszta jáspis kőhöz;" (Jelenések 21:11)

Mi tehát ez a sok-sok kincs tulajdonképpen? Amint, a fenti sorokat olvasva talán már sokan rájöhettek, lelki értelemben véve, ezek a kincsek nem jelentenek mást, mint Isten világosságát, dicsőségét, az Ő igazságát, szavát, jóságát, irgalmát, stb. Ezt a lelki kincset, az Istenhez, Krisztushoz hasonló, úgymond krisztusi cselekedeteket kell nekünk is gyűjtögetnünk, még itt a földi létünk során. Ezekből van szükségünk sokra, nem földi értelemben vett kincsekre, aranyra, drágakövekre, igazgyöngyre. És ezekkel lesznek kidíszítve a mennyei Jeruzsálem utcái, kapui, falai... Az pedig, hogy szó szerint is, ahogy le van írva, tényleg valóban lesznek-e ott ilyen drágakövek meg kincsek, az igazából teljesen mellékes.

Hogyan tudunk ilyen mennyei, lelki kincseket gyűjtögetni? Röviden: úgy, ahogy Jézus Krisztus tanította. Az Ő szavát (nem emberekét!), példáit, cselekedeteit kell követnünk, megtennünk, mivel Krisztus maga Isten szava, Igéje. Hiszen Ő azt mondta, és cselekedte, amit az Atyától hallott... Ezek pedig le vannak írva az Örömhírben, vagyis a négy Evangéliumban: a Máté, Márk, Lukács és János Evangéliumában.

(A kép és a tájékoztató bejegyzés forrása: Tunde R. Peto, Dánia oldal. Isten hozott! Facebook csoport)

Az a hír "jött velem szembe", hogy tegnap a tűz martalékává vált, majd leomlott Dánia egyik híres, ikonikus, koppenhágai tornya. Erről videókat is többen megosztottak a Facebook-on, többek között ezt is:

https://www.facebook.com/reel/1356575601703630

A tegnapi, Koppenhágában történtekkel kapcsolatban, tájékozódásként érdemes elolvasni a következő bejegyzést is, amelyet a Facebook-on olvashatunk:

"A Holmens Kirkevel szemben áll a Börze, Koppenhága egyik ikonikus épülete, amely ma tűz áldozatává vált.
A Börze az 1600-as évek építészetét képviseli, IV. Christian emeltette egy töltés tetején (1619 - 1640 között). Eredetileg az áruforgalmat szolgálta, afféle " bevásárlóközpontként ". Valaha egyetlen nagy, két oldalán nyitott, hosszú csarnok volt a földszinten, ahol helypénz fejében árulni lehetett, csak később lett a pénzvilág központja.
Az eredeti égetett téglákat és homokköveket ma már újabb kövek fedik, az épület azonban továbbra is elbűvöli minden látogatóját kecses részleteivel, különösen a spiráltornyával, mely négy sárkány farkának összefonódását formázza."

Továbbá, a bejegyzéshez a következő, fontosabb hozzászólásokat is olvashatjuk:

"Hatalmas veszteség  mindig is az egyik kedvenc épületem volt. A király sárkányokat akart, “mint távol keleten”, de oda eljutni akkoriban hatalmas kihívás volt - így látszik is, hogy aki a sárkányokat tervezte, csak elmondás alapján dolgozott."

"Nagyon szép épület volt. Több épületet is tűz ért, azt mondták, hogy a spiráltornyon levő sárkányok vigyáznak , hogy ne legyen tűz. Sajnos, eddig vigyáztak. A tornyot kilátótoronynak is használták anno, onnan figyelték, hogy mikor jönnek be a hajòk az Øresund felől."

Az eredeti bejegyzés és az ehhez tartozó hozzászólások a következő linken tekinthetők meg:

https://www.facebook.com/groups/Daniaoldal/permalink/2319899708215908/?rdid=70eIYB2PVbfLgb1Z

Nos, azt hiszem, azzal mindannyian egyetérthetünk, hogy valóban, testi szemeinket gyönyörködtető látvány volt az épület is, meg maga a környék is, ahol ez az ikonikus épület elhelyezkedett. Ám sajnos, a történtek után, ma már nem mondhatjuk el maradéktalanul ugyanezt róla... 

Azonban, mivel Isten gyermekeinek fontos az, hogy ne csak a testi, hanem a lelki szemeikkel is lássanak, amint megnéztem a videót, és elolvastam e fenti sorokat, a Lélek rögtön a következőket hozta fel bennem, és sürgetett, hogy írjam meg, és osszam is meg az alábbi gondolatokat az erre nyitott embertársaimmal:

Figyeljük meg, hogy ki építtette a tornyot: IV. Christian király... A Christian jelentése pedig nem más, mint "keresztény"! (Magyarra fordítva IV. Keresztély dán királynak nevezik a történelemben, akit érdekel, olvasson utána a wikipedia oldalán.)

És mi volt az épület célja? A kereskedelem, a hajózás és a turizmus fellendítése, elősegítése, azaz, a pénzszerzés, a haszon, a földi kincsek, a földi, anyagi gazdagság hajszolása. Bibliai kifejezéssel és Jézus szavaival élve: a Mammon imádata! És, ha mindez nem volna elég, hogy még nyilvánvalóbbá váljon az a szellemiség, amely mindezt elindította és uralja, kínai mintára, 4 sárkány (bálvány) "őrizte" a tűztől a tornyot!

Mindezt pedig egy olyan király kezdeményezte, akinek neve "Keresztény". Úgy gondolom, hogy elég beszédes a név, és ezért adta Isten, hogy a tornyot építő király neve ez legyen, hogy nyilvánvalóvá váljon az a  szellemiség, amely eluralta az akkori kereszténységet, és amely Mammon-imádó, és mindenféle bálványimádó szellemiség a mai kereszténységet egyre inkább uralja, talán sokkal nagyobb mértékben, mint akkoriban. Azt ugyan nem tudjuk egyelőre, hogy mi - vagy ki - volt a tűz okozója, de a mi szempontunkból nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ezért "kellett", hogy a beszédes név mellett, éppen egy kikötő mentén, és éppen most történjen meg a torony leégése és leomlása, hogy megláthassuk az egybeeséseket a Bibliában leírtakkal, és, hogy előrevetítse az egyre nagyobb mértékben - lelki- és testi értelemben egyaránt - paráznává vált, a képmutatás ellenére a szívében valójában Istentől elforduló, bálványimádó kereszténység sorsát... Azt, hogy mire számíthatunk a közeljövőben, amikor már nem csak ez a kisebb méretű "Babilon", hanem a "nagy Babilon" is leomlik.

A történtekkel kapcsolatban a Lélek a következő sorokat hozta fel bennem, juttatta eszembe, a Jelenések könyvéből:

"És ezek után láték más angyalt leszállani a mennyből, a kinek nagy hatalma vala; és a föld fénylett annak dicsőségétől. És kiálta teljes erejéből, nagy szóval mondván: Leomlott, leomlott a nagy Babilon, és lett ördögöknek lakhelyévé, minden tisztátalan léleknek tömlöczévé, és minden tisztátalan és gyűlölséges madárnak tömlöczévé.

Mert az ő paráznasága haragjának borából ivott valamennyi nép, és a földnek királyai ő vele paráználkodtak, és a földnek kalmárai az ő dobzódásának erejéből meggazdagodtak. És hallék más szózatot a mennyből, a mely ezt mondja vala: Fussatok ki belőle én népem, hogy ne legyetek részesek az ő bűneiben, és ne kapjatok az ő csapásaiból: Mert az ő bűnei az égig hatottak, és megemlékezett az Isten az ő gonoszságairól.

Fizessetek úgy néki, a mint ő fizetett néktek, és kétszerrel kettőztessétek meg néki az ő cselekedetei szerint; a mely pohárból itatott, ugyanabból két annyit töltsetek néki. A mennyire dicsőítette magát és dobzódott, annyi kínnal és gyászszal fizessetek néki; mert ezt mondja az ő szívében: Úgy ülök, mint királynéasszony, és nem vagyok özvegy, és semmi gyászt nem látok. 

Ennekokáért egy nap jőnek ő reá az ő csapásai: a halál, a gyász és az éhség; és tűzzel égettetik meg; mert erős az Úr, az Isten, a ki megbünteti őt. És siratják őt, és jajgatnak ő rajta a föld királyai, a kik vele paráználkodtak és dobzódtak, mikor az ő égésének füstjét látják, nagy távol állva az ő kínjától való félelem miatt, mondván: Jaj! jaj! te nagy város, Babilon, te hatalmas város, hogy egy órában jött el ítéleted!

A föld kalmárai is siratják és jajgatják őt, mert az ő árúikat immár senki nem veszi; arany és ezüst, és drágakő és gyöngy, és gyolcs és bíbor, és selyem és skárlátczikkeket; és minden thinfát és minden elefántcsontedényt, és drágafából és rézből és vasból és márványkőből csinált minden edényt; És fahajat és illatszereket, és kenetet és tömjént, és bort és olajat, és zsemlyelisztet és gabonát, és barmokat és juhokat, és lovakat és kocsikat, és rabokat és emberek lelkeit. És a gyümölcs, a mit a te lelked kívánt, eltávozott tőled, és minden a mi ínyes és pompás, eltávozott tőled, és többé azokat meg nem találod. Ezeknek árusai, a kik meggazdagodtak ő tőle, távol állanak az ő kínjától való félelem miatt, sírván és jajgatván. És ezt mondván: Jaj! jaj! a nagy város, a mely öltözött gyolcsba és bíborba és skarlátba, és megékesíttetett aranynyal, drágakövekkel és gyöngyökkel; hogy elpusztult egy órában annnyi gazdagság!

És minden hajósmester és a hajókon levők mind, a sokaság és az evezők, és valakik a tengeren kereskednek, távol állának. És kiáltának, látván az ő égésének füstjét, és ezt mondják vala: Mi hasonló e nagy városhoz? És port hányván az ő fejökre, kiáltának sírván és jajgatván, és ezt mondván: Jaj! jaj! az a nagy város, a melyben meggazdagodott mindenki, a kinek hajói voltak a tengeren, annak drágaságaiból, hogy elpusztult egy órában! 

És egy erős angyal egy nagy malomkőhöz hasonló követ felvőn és a tengerbe veté, ezt mondván: Ilyen módon nagy sebességgel vettetik el Babilon, ama nagy város, és többé meg nem találtatik. És hárfásoknak és muzsikásoknak, és síposoknak és trombitásoknak szava te benned többé nem hallatik; és semmi mesterségnek mestere nem találtatik többé te benned; és malomnak zúgása sem hallatik többé te benned; És szövétneknek világossága többé te benned nem fénylik; és vőlegénynek és menyasszonynak szava sem hallatik többé te benned; mert a te kalmáraid valának a földnek fejedelmei; mert a te bűvöléseidtől eltévelyedtek mind a népek. És abban prófétáknak és szenteknek vére találtatott, és mindeneknek, a kik megölettek a földön." (Jelenések 18)

Ébresztő, emberek! Még meddig akarunk visszaélni Isten jóságával, kegyelmével és türelmével?!

Az ítélet elkezdődött, és amik eddig történtek, és jelenleg is egyre-másra történnek, ezek még csak "apróbb" jelek, figyelmeztetések, mert Isten türelmes és kegyelmes, és azt szeretné, hogy minél több lélek megszabaduljon a bűn kötelékeiből, rabságából. (Én igazából, gyarló emberként, rendszeresen elcsodálkozom azon, hogy az Úristen hogy tud ilyen hosszútűrő és kegyelmes lenni...)

Ámde, ha a figyelmeztetések ellenére sem alázzuk meg magunkat, nem "öltözünk zsákba", nem tartunk bűnbánatot, és nem térünk meg, mint annak idején Ninive városának lakói (Jónás 3), ezek a jelek egyre inkább fokozódni fognak, míg a végén már nem csak jelek és figyelmeztetések lesznek, hanem kőkemény szenvedés és pusztulás!

Ezért figyelmeztet Atyánk előre bennünket, mert akar még adni nekünk egy utolsó esélyt a megtérésre, hogy irányt váltsunk, és felé forduljunk, hogy elkerülhessük a veszedelmet, amíg még nem késő. De a kegyelmi idő hamarosan lejár, és akkor már késő lesz, mert kő kövön nem marad, amely le nem romboltatik... (Máté 24:2)

Álmomban egy társasház emeleti lakásának teraszán voltam valakivel (nem tudom, hogy ki volt ez a személy), beszélgettünk, és néztünk kifele az esti sötétben, le az utcára. Az álom szerint én itt laktam, ebben a lakásban, amelynek teraszán voltunk. Ám érdekes módon, álmomban is tudtam lélek által, hogy ez most egy álom, és ez csak az álomban van így, a valóságban viszont nem így néz ki sem a lakásom, sem a környék. Mert az álomban szereplő lakás, illetve annak terasza, és az utca, meg a környék inkább egy belvárosi hotelre és annak környékére emlékeztetett. Magyaráztam is ennek a másik személynek a különbségeket, hogy a valóságban hogy néz ki ehhez képest például az épület sarka, az utca, meg a járda, nem így, mint az álomban, ahogy van...

Ezután furcsa jeleket láttunk a sötét, esti égbolton: a sötét háttérben fehéren világító kis felhőket, amelyek egészen kicsik voltak, de több is volt belőlük, és libasorban álltak egymás után. Mindegyiknek ugyanolyan, szürreális alakja volt: egymás mellett, illetve azokkal merőlegesen álló, kis csíkokban alkottak kis négyzet-szerű alakzatokat. Mintha egy bizonyos, régi parketta-mintát formáltak volna meg egyenként ezek a kis felhők, úgy tűnt, csak annyi különbséggel, hogy csak egy keskeny sorban. 

Mindketten felfigyeltünk a különleges felhőkre, és lélek által tudtuk, és egyetértettünk abban, hogy ez egy égi jel. Azt beszéltük egymás között, hogy ez egy figyelmeztetés, mert a Bibliában is meg van írva, hogy az utolsó időkben lesznek jelek égen és földön, és ez egy ilyen figyelmeztető jel az égen, arra vonatkozólag, hogy az utolsó időket éljük, és, hogy közel a vég. Azt nem tudom, hogy miért, de mindketten egyetértettünk abban, hogy ez arra utal, hogy közel a vég, és valami nagy dolog fog következni. Lehet ez akár háború vagy természeti katasztrófa, vagy bármi, de azt nem tudtuk mi sem, hogy pontosan mi...

Miután ezt így megvitattuk, felébredtem, és elgondolkodtam azon, hogy milyen furcsa álom volt ez, és, hogy vajon mit jelenthet? Majd az a megértés jött, hogy igen, ez egy figyelmeztető álom volt, és pontosan azt jelenti, amiről az álomban lélek által beszéltünk egymás között, ezzel a másik személlyel...

Jézus figyelmeztetései az utolsó időkre vonatkozólag (többek között):

"És minden felé nagy földindulások lesznek, és éhségek és döghalálok; és rettegtetések és nagy jelek lesznek az égből." (Lukács 21:11)

"És lesznek jelek a napban, holdban és csillagokban; és a földön pogányok szorongása a kétség miatt, mikor a tenger és a hab zúgni fog, Mikor az emberek elhalnak a félelem miatt és azoknak várása miatt, a mik e föld kerekségére következnek: mert az egek erősségei megrendülnek. És akkor meglátják az embernek Fiát eljőni a felhőben, hatalommal és nagy dicsőséggel. Mikor pedig ezek kezdenek meglenni, nézzetek fel és emeljétek fel a ti fejeteket; mert elközelget a ti váltságtok.

Monda pedig nékik egy példázatot: Tekintsétek meg a fügefát és minden fákat: Mikor immár hajtanak, és ezt látjátok, ti magatoktól tudjátok, hogy már közel van a nyár. Ezenképen ti is, mikor látjátok, hogy ezek meglesznek, tudjátok meg, hogy közel van az Isten országa. Bizony mondom néktek, hogy e nemzetség el nem múlik, mígnem mind ezek meglesznek.

Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképen el nem múlnak.

De vigyázzatok magatokra, hogy valamikor meg ne nehezedjék a ti szívetek dobzódásának, részegségnek és ez élet gondjainak miatta, és váratlanul reátok ne jőjjön az a nap: Mert mintegy tőr, úgy lep meg mindeneket, a kik az egész föld színén lakoznak. Vigyázzatok azért minden időben, kérvén, hogy méltókká tétessetek arra, hogy elkerüljétek mindezeket, a mik bekövetkeznek, és megállhassatok az embernek Fia előtt!" (Lukács 21:25-36)

Újabb tanító álmot kaptam a jóságos Atyánktól. Persze, először most sem értettem a jelentését, mint ahogy az legtöbbször lenni szokott. Aztán lassan kitisztult a kép mégis, Atyánk megadta hozzá a megértést is.

Az álomban abban a városban éltem, ahol gyerekkoromban felnőttem, ugyanazon a lakótelepen, de már felnőtt voltam. És a férjemmel és gyermekeimmel együtt éltünk mindannyian, abban a lakásban, amelyikben felnőttem. (A valóságban viszont sosem éltem ott velük, abban a lakásban, és már el is váltunk egy ideje a férjemtől, úgyhogy, nemcsak abban a lakásban nem élek vele, hanem már nem is élek vele.)

Az álom szerint, előző napon valahol jártam az autómmal, talán ahhoz a középiskolához mentem el vele utoljára, ahová tinédzserkoromban jártam (mert az álom szerint valamiért még mindig nem fejeztem be az iskolába járást). És ezután már nem találtam többé az autómat... Mert másnap reggel mentem volna valahová az autóval, és amikor lementem a parkolóba, nem találtam ott az autót. Hiába kerestem a társasház előtt a parkolóban, és jártam körbe a környéken mindent, mert sehol nem találtam. Gondolkodtam, hogy hol hagyhattam el az autót, talán ott hagytam az iskola parkolójában előző nap, a város túlsó végén? De akkor hogyan jöhettem haza, talán gyalog? És miért nem emlékszem arra egyáltalán, hogy hol hagytam az autót? És gondolkodtam azon is, hogy akkor hogyan fogom vele iskolába vinni a gyerekeimet, ha nincs meg az autó? Felmentem, kérdeztem a férjemet, hogy nem látta valahol, nem tudja, hogy hol hagyhattam utoljára az autót? De ő sem tudta, így megbeszéltük, hogy elsétálok a város túlsó végére, a középiskolához, ahová járok, és megnézem, hogy otthagytam-e az autót a parkolóban. És elindultam, hogy keressem meg az autómat. És ezzel ért véget ez az álom, hogy kerestem, de nem találtam meg...

Ezen az éjszakán kaptam még egy másik álomképet is, jó Atyánk kegyelméből. Ez már csak egy egészen rövidke álomkép volt. A kisfiamat láttam, a kisebbik gyerekemet, és valakivel beszélgettem (nem tudom, hogy ki volt az). Ez a valaki kérdezte, hogy szeretem-e a kisfiamat? És én válaszoltam, hogy igen, nagyon szeretem. És ő kérdezte, hogy miért szeretem őt? Én pedig mosolyogva mondtam, hogy azért, mert olyan kis aranyos, nagyon cuki. És ezzel véget is ért ez az álomkép. Amikor pedig felébredtem, és visszagondoltam erre az álomképre, akkor még mindig ott volt a mosoly az arcomon...

Megértés: 

Az autóm a testemet jelképezi, mivel a test a lélek járműve. A kisfiam pedig a lelkemet jelképezi az álomban. 

Nem tudhatom, hogy mikor veszítem el a testemet, mert erre vonatkozólag nem adott kijelentést Atyánk... De ha tényleg elkezdődik itt is a háború, akkor az is bármikor megtörténhet, hogy elveszítem a testemet (vagyis a földi életemet)... Viszont ne ezen aggodalmaskodjak, mert, amikor itt az ideje, akkor úgyis el fogom veszíteni, és hiába keresném, mert úgysem kapom többé vissza e földi testet... És ne ragaszkodjak túlságosan a testhez, sem a testi jóléthez, ne törekedjek olyan nagyon, ne keressem annyira ezeket, mert nem ez a lényeg. Hanem sokkal inkább a lelkiekre kellene, hogy figyeljek, a lelki táplálékra, és ennek az Atyánktól kapott kenyérnek, tápláléknak a megtörésére és szétosztására, a bizonyság-t-ételre. És a lelki tisztaságra, mert csak a tiszta, gyermeki lélek láthatja meg a Mennyek országát. Mert Isten előtt is csak az ártatlan, gyermeteg lélek olyan kedves, mint nekem amilyen aranyos, cuki a kisgyermek.

Nézzük meg, mit is mond Jézus ezekről:

"Mert a ki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; a ki pedig elveszti az ő életét én érettem, az megtartja azt. Mert mit használ az embernek, ha mind e világot megnyeri is, ő magát pedig elveszti vagy magában kárt vall? Mert valaki szégyel engem és az én beszédemet, az embernek Fia is szégyelni fogja azt, mikor eljő az ő dicsőségével, és az Atyáéval és a szent angyalokéval."  (Lukács 9:24-26)

"Aggódásával pedig ki tudná közületek meghosszabbítani életét csak egy arasznyival is?" (Máté 6:27)

"Engedjétek, és ne akadályozzátok, hogy hozzám jöjjenek a kisgyermekek, mert ilyeneké a mennyek országa." (Máté 19:14)

Álmomban egy férfiismerősöm házában voltam, akivel az álom szerint együtt élt ott a jelenlegi párja, bár e női személlyel a valóságban még nem élnek együtt. Nem tudom, hogy hogyan és miért keveredtem oda, és mit kerestem ott, de mégis ott voltam álmomban ebben a házban, ami egyébként nem úgy nézett ki, mint a valóságban. Ott voltak a férfi gyerekei is, de a párja gyerekeit nem láttam. Mindenki el volt foglalva, tett-vett, vagy éppen szórakozott, a lényeg, hogy mindenki elfoglalta magát az általa hasznosnak vélt "mindennapi tennivalóival".

Én jöttem-mentem a házban, és nem tudom, hogy miért, de egyszer csak hátramentem egy félreeső kisszobába, amely mindenféle kacatokkal volt megpakolva, talán amolyan raktárszobaként funkcionálhatott, és egyébként elég rumlis volt. Volt ott egy kisebb heverő vagy kanapé is, amelynek tetején nagy takaróhalom púposodott. Kíváncsi lettem, hogy miért van ott egymáson annyi takaró, ezért elkezdtem a kupacot szétszedegetni, széthajtogatni. Több külön takarót szedtem le egymásról és hajtogattam szét, mire végül a kupac alján vastagon bebugyolálva rátaláltam egy kis csecsemőre, egy kisfiúra, aki ott csendben feküdt. Én pedig csodálkoztam, hogy ekkora takaróhalom alatt, és így bebugyolálva, hogy lehetséges, hogy még életben van, és nem fulladt meg... Ugyanakkor méltatlankodtam is magamban, hogy miféle felelőtlen szülők vannak ebben a házban, hogy így itthagynak elhanyagolva egy ilyen pici, magatehetetlen állapotban lévő gyermeket, aki gondoskodásra szorulna. Ráadásul még így be is temetik a sok takaró alá, akár meg is fulladhatott volna! Fogtam hát a babát, és kivettem, mondván a szüleinek is, hogy nem lehet így elhanyagolni egy csecsemőt, és betemetni a sok pokróc alá, mintha nem is létezne, meg kell etetni, tejet adni neki, és gondozni kell, foglalkozni kell vele. Ezzel körülbelül véget is ért az álom.

Azt a megértést kaptam, Lélek által, hogy ez a kis fiúbaba a férfiismerősöm lelkét jelképezte az álomban. Tudniillik erről a férfiismerősről, hogy ő egy jómódú, nagyon testi ember, aki a lelkével nem igazán foglalkozik, nem is azonosítja magát lélekként. Csak a testiekkel tud azonosulni, és teljes testimádatban éli az életét (már középkorú, de még mindig fontos részét képezi az életének a buzgó testépítés, a drága holmik, táplálkozás, jó borok, szex, szórakozás, wellness, valamint a háza állandó felújítgatása, modernizálása, stb.) Egyszóval, teljesen világi életet él, fogalmazhatunk úgy is, hogy "nagylábon él", ő is meg a jelenlegi párja is. Régen próbáltam ennek az ismerősnek több alkalommal is bizonyságot tenni Istenről, de ő mindig hevesen elutasította ezt a témát, hallani sem akart róla. Így hát, kénytelen-kelletlen módon, tudomásul vettem, hogy őt ez egyáltalán nem érdekli, és mostanában már nem is próbáltam többé szóba hozni sem Istent az ő jelenlétében...

Az álomban tehát, a kisbaba takarók alá rejtése és az ő vastagon bebugyolálása, elhanyagolása és egy félreeső raktárszobában történő "félretevése" pedig éppen ezt a jelenlegi éltetvitelét mutatja ennek a férfinak. Azt, hogy a testiekkel törődik csak, a lelkieket pedig teljesen mellőzi, mintha nem is létezne számára a lélek.

Azonban az, hogy én megtalálhattam ezt a kis elrejtett csecsemőt, azt sugallja, hogy talán mégsem veszett el még minden remény, talán mégis lapul benne egy picike lélek, ott mélyen, legbelül elrejtve, mégha ez jelenleg nem is látszik rajta egyáltalán. És, ha eljön a megfelelő idő, Isten talán benne is talál egy picike, menthető lelket...

Talán ezért ilyen nagy az Isten hosszútűrése, mert még vannak a világban, a jelenleg még nagyon testi gondolkodású emberek között is menthető lelkek, talán ezért nem sújtották még az egész világot olyan igazán nagy csapások, mint amilyenek meg vannak írva a Jelenések könyvében, az utolsó időkre vonatkozólag. Mert még most is láthatok, Isten kegyelméből, embereket Atyánkhoz fordulni, láthatom, hogy lassan bár, de mindegyre növekszik az Ő gyermekeinek száma. És ezek miatt, a mélyen elrejtett, alvó, de talán még menthető lelkek miatt még van egy kis időre szükség, hogy ők is felébredhessenek abból a mély álomkórból, amelyben ringatja őket a világ, és amelyben ringatják ők is saját magukat...

Ám, mivel nem tudhatjuk, hogy meddig tart még a kegyelem, és mikor kit ér el személyesen a vég, én csak arra tudok mindenkit buzdítani röviden és tömören, hogy mielőbb, amíg még van rá lehetőség, "Térjetek meg, mert elközelített a mennyeknek országa." (Máté 3:2)